Ki fogja kártalanítani a makkhetesieket?

Kimondottan hazai találmány: akit a törvény szigorával kegyetlenül meg kellene büntetnünk, azt mi nagylelkűen megjutalmazzuk. Derekasan megtámogatjuk azt, aki éveken át csak tetemes kárt okozott – embernek, környezetnek egyaránt. Mi több: tán még kötelességünknek, amolyan becsületbeli ügynek is érezzük az érte való karakán kiállást, ahelyett, hogy jó alaposan elvernénk rajta azt az egészségkárosító műtrágyaport. És tesszük ezt csak azért, mert mi ilyen (ki)fordított világban élünk…
A hír még friss, ropogós. A sokat szidott és átkozott szabadkai Azohem műtrágyagyártó üzemet végre kiköltöztetik Szabadka Makkhetes nevű városrészéből – egyenesen a Nitrogénművek területére. Tehát a község egy másik szegletébe. Hogy erre a látványos, teátrálisan megrendezett hurcolkodásféle bejelentőre egyszer már sor kerülhessen – lehetőleg még ebben az életünkben – ahhoz nem volt elég a lakosság éveken át tartó tiltakozása, nem volt elég az aláírásgyűjtés és nem volt elég a bűnvádi feljelentés sem. Ahhoz PÉNZ kellett. Méghozzá nem is kevés. Hogy a gyárocska kegyesen elköltözni méltóztasson a lakott területről, úgynevezett lelépési díjat kellett neki fizetni, méghozzá egyenesen a köztársasági kasszából. (Miért is ne? Elvégre van, amire van pénzünk, és van, amire nincs pénzünk. Ilyen égbekiáltó bűnök megbocsájtására, elsimítására, jóvátételére, valamilyen csoda folytán, mindig futja. Mert nincs az a szerbiai kincstári kassza, ami ilyen esetekben csak úgy kongana az ürességtől!) Márpedig a 60 millió dinárt csak elő kellett varázsolni valahonnan. Persze, tudjuk, ezért vannak a leleményes politikusok. Ennyi üti most a markát az Azohem tulajdonosának, aki hosszas unszolás után végre beadta a derekát, és beleegyezett a hurcolkodásba. És akkor irány a város másik vége! Irány a Nitrogénművek! Elvégre akörül is vannak még kiváló minőségű termőföldek, házak, tanyák, ott is lehet még hatásos környezetpusztítást végezni. Ott is tönkre lehet tenni a bekötőutat. S mivel körülbelül félúton van Szabadka meg Csantavér között, lehet füstölni, levegőt szennyezni mindkét irányba. A siker garantált: bármilyen irányból fújjon is szél, nem fúj hiába. Az egyik települést biztosan eléri a szennyezés…
(Kész balkáni tébolyda. Az egykoron szebb napokat is megélt, aranyáron felépített Nitrogénműveket a sorsára hagyták. Átengedték az enyészetnek. Mára már fantomgyár lett, szellemfészek, démonok tanyája. Kifosztották, kirabolták, alkatrészeire bontották, hulladékgyűjtőnek aprópénzért eladták. Nem tudom – de szívesen megkérdezném! –, hogy Kern Imrének, az üzem első igazgatójának ilyen mértékű pusztítás láttán, egy kicsit se nem fáj a szíve? Az enyém meghasadna a szomorúságtól.)
Meglehet, az is valósággal mesébe illő történet, hogyan lett az egy rozoga kamionnal fuvarozgató kis fatelepecske tulajdonosából az ország első számú műtrágyagyártója. Mi több: műtrágyamogulja. Hát, nyilván úgy, hogy az úriembernek voltak befolyásos politikus ismerősei, akik szorgalmasan egyengették – az egyenesen a vegyiparba vezető – útját. Be is ruháztak a műtrágyagyártásba 250 millió dinárt, és olyannyira fellendítették a termelést, hogy tavaly már 70 ezer tonna késztermék előállítását harangozták be. Aminek csaknem a fele külföldön került értékesítésre. És csinálták mindezt lakott területen. A korábban végtelenül csendes, békés Makkhetesen. Ahol lassanként valóságos pokollá vált az élet. Naponta több száz kamion csörömpölt végig az utcákon, az ablakok alatt, hatalmas gépek dübörögtek még éjjelente is, és összesen hét gyárkémény ontotta magából a szúrós szagú, torokmaró füstöt. Az utak tönkrementek, a házfalak megrepedeztek, a keletkezett szennyezőanyagok nemcsak a levegőbe jutottak, hanem a talajba és az ivóvízbe is bekerültek. Ami már csak azért is tragikus, mert abban a városrészben mindmáig nem épült ki a vízvezetékrendszer. Az elkeseredett lakosság – mintegy 4000 emberről van szó – éveken át vívta a maga teljességgel reménytelen harcát az Azohem érinthetetlen tulajdonosa ellen. Nem volt foganatja sem a lakossági fórumnak, sem a petíciónak, sem semmiféle fenyegetőzésnek. A tiltakozás minden lehetséges formáját bevetették. Épp csak nem feküdtek az útra a kamionok elé. De minden hasztalan volt. Hiába fordultak a községi, a tartományi meg a köztársasági politikusokhoz. Úgy látszott, senkinek a keze nem ér el a műtrágyagyár igazgatójáig. (Vagy épp ellenkezőleg? Nagyon is elért? Talán fogták is a kezét?)
És akkor most csoda történt! Az új esztendő meghozta várva várt fordulatot. Vagy csupán arról van szó, hogy a köztársasági ládafiából kikért 60 millió dinár egy kissé meglódította a tulajdonos hurcolkodási kedvét? És ennyi pénzért már hajlandónak mutatkozik kitakarodni Makkhetesről? Nyilván sikerült jobb belátásra bírni. Elköltözik. Ha már „fájdalomdíjat” is fizetnek is érte…
De vajon ki fogja kártalanítani a szerencsétlen makkhetesi embereket? Az idegeskedésért, a zajártalomért, a környezeti károkért, a megrongálódott utakért, a megrepedezett házakért… Mindenért.
Na, ki?
És ugye, majd arra is jut pénz a köztársasági kasszából?

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/82/Ki-fogja-kartalanitani-a-makkhetesieket.html, 2012. január 16. [22:05]