Az elmúlt napokban mi, a
vajdasági magyarok egy újabb, a többségi, államalkotó nemzet részéről
megnyilvánuló gesztustételnek lehettünk a „kedvezményezett szemtanúi és
haszonélvezői“. Az ítéletalkotásnál immáron következetesen kettős mércét
alkalmazó szerbiai igazságszolgáltatás legfrissebb megnyilvánulásáról van szó,
amelyet akár (egyébként tökéletesen időzített) karácsonyi ünnepekre kapott
extra drága ajándékként is értelmezhetünk. Nem csupán ámulatra méltó ez az
igyekezet és figyelmesség, hanem egyben nagylelkűségről, és atyai, szerető
gondoskodásról is árulkodik. Ha
mindennek dacára a szánkban mégis keserűre változott a szacharinnal cukrozott,
mézes szaloncukor íze, a hibát kizárólag csak önmagunkban kereshetjük.
Sértettekből vádlottak?
December utolsó napjaiban a
fővárosi szerb sajtóból arról értesülhettünk, hogy két hónap után lezárult a
vizsgálati eljárás a „második temerini fiúk“ névre keresztelt bírósági ügyben.
A kiszivárogtatott értesülés szerint a hét (18 és 33 év közötti) magyar fiatalt
igenis felelősség terheli a nemzeti,
faji és vallási türelmetlenség
szításának vétségében. Ez a sokat sejtető jogi formulázás pedig szinte már
előre is vetíti, hogy valójában mi várható a jogerős ítélet meghozatalakor.
Elég csak a logika mentén végigballagni az ilyenfajta gondolatmeneten: akit
felelősség terhel, az nyilvánvalóan bűnt követett el, aki viszont bűnös, azt
értelemszerűen meg is fogják büntetni. Némileg sarkítva a nemzeti gyűlölködésre
kihegyezett, kényes történetet, egyetlen körmonfont mondat is elég ahhoz, hogy
az adai, óbecsei és temerini fiatalokból deviáns magatartású, szélsőséges és
veszélyes bűnözőket kreáljanak. Ha egyszer a helyzet úgy kívánja. (És most
éppen úgy kívánja!) Így vál(hat)nak a magyar fiúk egy csapára sértettből
vádlottá. Ez esetben viszont a számukra nincs feloldozás, nincsen mentség.
„Tetteikért“ felelniük kell.
A magyar virtus mint nemzeti
karakterbéli hungarikum
A közhangulat-felelősök az Isten világáért sem mulasztották volna el
tájékoztatni a nagyra becsült honi közvéleményt arról, hogy az itteni békés
szerbség mellett élő, elvadult délvidéki magyarok már megint nem bírtak a
vérükkel, és újfent kiütközött rajtuk az a méltán híres, kekeckedő magyar
virtus. Aminek folyományaként egy temerini szórakozóhelyen alpári módon
szidalmazták a többségi nemzet fiainak (értelemszerűen) szerb nemzetiségű
szülőanyját, majd pedig kezet, lábat és
széket emeltek rájuk. Ráadásul ki is nyilatkoztatták, hogy ez a föld itt
magyar, a szerbeknek pedig mars kifelé innen. És ez a nyilvánvaló fővesztés terhével járó vétségeknek csupán az
egyik fele. Minthogy ugyanezek a magyarok otthon, szép csendben különféle
ütlegeket gyűjtöttek, propagandaanyagot
raktároztak, meg még különféle fegyvereket is tartottak. Kiderült mindez a
sorozatos letartóztatás és három családnál elrendelt házkutatás során. (Nem is
értem, hogy „ilyen mértékű magyar fenyegetettség“ okán miért nem kongatták meg
a szerbiai közbiztonság vészharangját, miért nem rendeltek el országszerte
magas fokú riasztást! Ez számomra maga a
csoda.)
Kint karácsony, bent karácsony...
Egy dologról azonban
alighanem megfeledkeztek. A
mondvacsinált ürüggyel (a semmit jó alaposan feltupírozott indoklással)
letartóztatott és október óta vizsgálati fogságban lévő magyar fiúkat nem
tájékoztatták arról, hogy ügyükben a vizsgálódás befejeződött, és már csak az
ítélethozatal maradt hátra. Erre legfeljebb csak következtethettek
egyből-másból. Például abból, hogy az egyik hivatalból kirendelt ügyvéd
telefonon közölte a védence szüleivel, hogy mostantól két héten át egyáltalán
ne keressék, mert nem lesz elérhető. Meg abból is, hogy az eset egyetlenegy
szerb nemzetiségű előállítottját a napokban szabadon engedték. Ily módon
gondoskodtak arról, hogy Predrag Novaković
már otthon, családi körben tölthesse a szerb egyházi ünnepet. A magyarok
viszont belekóstolhattak abba, hogy milyen is az az úgynevezett rácsokon túli,
a családot kívül rekesztő, szegényesen magányos börtönkarácsony. A hagyományos
böjti bableves meg a mákos tészta nélkül.
(Magától értetődően: a kettős mércével való centizgetés, dekázgatás egy
újabb megnyilvánulásaként.) Mindemellett arról is gondoskodtak, hogy az éppen
szolgálatban lévő börtönőröknek is legyen szép karácsonyuk. Elvégre a fennen
hirdetett szeretet ünnepnapjain ők is megcsillogtathatták a maguk nyomorúságos
kis hatalmát. Büszkén domboríthatták ki a mellkasukat: kedvükre válogathattak,
fitymálhattak a szülők által készített, válogatott házi finomságokban. (Mint
városi gyerek a dinnyehéjban.) És a látogatásra érkezettektől zsinórban küldhették/küldették vissza a foglyok részére készített pulykasültet, guráblit,
díszes papírosú szaloncukrot.)
Na, ne! Magyar kontra magyar?
Természetesen az egyetlen szerb nemzetiségű vádlott (ítélethozatal előtti)
kiengedése nagyon is érdemes a történet továbbgondolására. Mi állhat ennek a
homályos és láthatatlan hátterében? Lehet találgatni. A legkézenfekvőbb
magyarázat alighanem az, hogy a bizonyítási eljárás során kiderült róla, hogy
éppoly ártatlan, mint a ma született bárány. Nem vett részt a temerini Next
nevű vendéglőben kitört verekedésben, legfeljebb csak végignézte azt. Mármint
azt, hogy az eszement magyar fiatalok vadul csépelték egymást. Ráadásul nem is
csupán a szórakozóhelyen, hanem még útban hazafelé is. Baseballütővel, lánccal
verték és üres sörösüvegekkel célozgatták egymást. Így okoztak és szereztek
múló meg maradandó sérüléseket. De lehetséges egy másik verzió is. Amely szerint ez az egyetlen
szerb nemzetiségű fiatalember valójában egy szupermen, merthogy egymaga gallyra
vágott egy egész tucat pipogya magyar srácot. Sorra verte valamennyiüket. (Ezt
a mélyrétegű romantikát!) Így lett az egyiknek csupa vér a feje és
láncszemektől sebhelyes a háta, így sérült meg a másiknak a füle, és így
szerzett magának törött orrot a harmadik. Esetleg még az is szóba jöhet
magyarázatként, hogy valójában a (szerb) társai is részt vettek a
rendbontásban, csak nekik megvan az a kivételes tulajdonságuk, hogy amikor egy
zűrös helyzetben tettlegességre kerül a sor, akkor ők egyszerűen láthatatlanná
válnak. Mintha ott sem lennének a helyszínen. Ez logikus is, és tulajdonképpen
megmagyarázza azt, hogy azon az ominózus októberi éjszakán miért nem vittek be
közülük másokat is a temerini rendőrállomásra.
Kettébontott történet?
A „második temerini fiúk“ faramuci története Predrag Novaković szabadon
bocsátásával furcsa fordulatot vett. Egyrészt: éppen a karácsonyi-újévi ünnepek
szélcsendes időszakában történt. Másrészt: még jóval az ítélethozatal
ceremóniája előtt került rá sor. (Hiszen csak január 22-én jár le a
meghosszabbított fogva tartásuk.) Harmadrészt: erről a hírről (valamilyen
megmagyarázhatatlan véletlen folytán) elfelejtett beszámolni a vehemenciájáról
híres szerb nyelvű sajtónk. Férfiasan bevallom, nekem már az is megfordult a
fejemben, hogy ennek az október végi temerini incidensnek a kerek egész történetét
egy nyisszentéssel egyszerűen félbevágták. Kettéosztották. Taktikusan, rafinált
módon. És kreáltak belőle egy véresen komoly, veszélyes nemzetiségi ügyet
(amely vétség pedig szigorúan szankcionálható), meg egy alkoholmámoros, szimpla
kocsmai verekedéses esetet (amely viszont könnyen felejthető). Nem is lenne
ebben az égvilágon semmi meglepő. Elvégre
- mind a politikusoknak, mind a jogtudósoknak - volt idejük bőven
kiötleni a legütőképesebb vádiratot. Az előző esetében majd a magyar fiatalok
(az előre megírt forgatókönyv szerint) elviszik a balhét –, mert rájuk sütik
azt, hogy nemzeti, faji és vallási türelmetlenséget szítottak. Mivelhogy egytől-egyig
”neofastiszták”. (Amint azt a tévedhetetlennek tekintett temerini
képviselő-testület alig néhány nappal az eset megtörténte után meg is
állapította.) A második esetében viszont egyetlen kézlegyintéssel elintézik a
történteket, mondván, hogy a mai fiatalok körében az ilyesmi szinte mindennapos.
Felesleges erről végeláthatatlan bírósági tárgyalásokat folytatni. A magyarok
meg már amúgy is megszokták, hogy a szerbek időről időre (némi nevelési,
móresra tanítási célzattal) elagyabugyálják őket. Merthogy a magyar már csak
ilyen ördögi fajta: ütve-verve jó. De leginkább még úgy sem...
Alighanem valami ilyesféle zaklatott lelkülettel várhatja a kínos
lassúsággal vánszorgó ünnepnapok lemorzsolgatását és a sorsának alakulását a
hét magyar fiatal az újvidéki fogdában. Mi leselkedhet rájuk a bűvös január
22-e után? Újabb időhúzás (hathónapos hosszabbítással riogatják őket), vagy
pedig kíméletlen ítélethirdetés? Hogy teljesen büntetlenül szabadon engedik valamennyiüket,
abba inkább bele sem gondolok…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése