Pásztor elégedett a VMSZ eddigi kormányzati szerepvállalásával

Az egy évvel ezelőtti előre hozott szerbiai választások után megkötött koalíciós szerződés legnagyobb eredménye a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szempontjából az, hogy beigazolódott: a koalíció lehetővé teszi a VMSZ számára az aktív politikai részvételt a Szerbia számára gyökeres átalakításokat hozó években – így értékelte Pásztor István, a legnagyobb délvidéki magyar párt elnöke a választások óta eltelt egy évet. (Az „aktív szerepvállalásból” a magyarság eddig nem túl sokat érezhet, legfeljebb azok a tisztségviselők és családjaik, akik a húsos fazék közelébe kerültek.)

A legnagyobb megnyugvást az jelenti, hogy a stratégiai állásfoglalások az utóbbi egy évben visszaigazolódtak - fogalmazott Pásztor István. (A valós magyar stratégia az autonómia kiharcolása lenne, de nem emlékszem, hogy ez bármikor is szerepelt volna a „haladók” napirendjén.)

Aleksandar Vučić kormányátalakításra vonatkozó kijelentéseivel kapcsolatban Pásztor István úgy fogalmazott: az átalakítás érinti a VMSZ államtitkárait is, mert mindenkinek el kell számolnia a rábízott feladatokkal. (A mezőgazdasági támogatások megnyirbálásáéért is vállalja a VMSZ a felelősséget? Vagy hol marad a többi államtitkár nagy eredménye?)

A koalíciós szerződés aláírásakor még úgy tűnt, hamarosan megnyílnak az európai uniós tárgyalási fejezetek Belgrád és Brüsszel között, ez azonban azóta sem történt meg. A VMSZ elnöke szerint azonban az ezeket előkészítő tárgyalásokban előkerültek olyan témák is – a Vajdaság helyzetére, a kisebbségek jogaira, a jogbiztonságra vonatkozók-, amelyek a vajdasági magyarságot az utóbbi évtizedekben foglalkoztatták. (Naivnak vagy birkának nézi Pásztor az itthoni magyarokat, ha az azt akarja elhitetni, hogy majd az EU foglalkozni fog a különböző autonómiaformákkal, kisebbségi jogokkal. Ismerjük az eddigi gyakorlatot a Kárpát-medencében is.)

A Vajdaságra vonatkozó ügyek a belpolitikai csatározások miatt nem tudtak teljes mértékben megvalósulni, így a tartomány hatásköreiről és finanszírozásáról szóló törvények eddig nem kerülhettek napirendre. (A csatározások azért alakulhattak ki, mert a VMSZ egyszerre nem kettő, hanem sok lovat akar megülni. Magyarán, mindenhol hatalmon akar maradni, ezt pedig partnerei nem tudják lenyelni.)

A magyar-szerb kapcsolatok szempontjából az utóbbi egy év egyik legfontosabb lépése az volt, hogy a szerb kormány eltörölte három vajdasági település – Mozsor, Zsablya és Csúrog – lakosainak hetven évvel ezelőtt kimondott kollektív bűnösségét. „Ameddig ez a kormányrendelet nem volt meg, addig folyamatos számonkérésnek a pergőtüzében voltunk, azt követően, hogy megszületett a kormányrendelet – igaz, hogy több mint 70 évet vártunk rá -, onnantól kezdve kevesebbet emlegetik” - fogalmazott némileg rosszallóan Pásztor István. (Lehet, hogy kevesebbet emlegetik, de nem felejtettük el: visszamenőleg nem törölték el a háborús bűnösséget ezen települések magyarjaira vonatkozóan, és a jog szerint erre a hetven éves periódusra nézve bűnösnek vannak minősítve.)

Hozzátette: „a politika sok mindenről szól, ezekről a szimbolikus lépésekről, a nagyon fontos erkölcsi kérdésekről is, politikai kérdésekről, a múlt lezárásáról, de ennek a koalíciós megállapodásnak talán a legnagyobb részét azok a mára és holnapra vonatkozó ügyek teszik ki, amelyek a mindennapjainkat kell, hogy megváltoztassák”. (Blah-blah-blah.)

Ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy a magyar-szerb megbékélési folyamat szempontjából fontos 1941-1948-as időszakot vizsgáló akadémiai történész vegyes bizottság munkája az idén lezárulhat. Ezt követően azonban még évtizedekig fog tartani a közös múlt feltárása. (A bizottság hosszú hallgatás után szólalt meg néhány hónapja, de azokról a bizonyos eredményekről még semmi biztosat nem tudni. Pásztor eközben szilárdan véli, hogy már le is lehet zárni egy „időszakot”.)

A legfontosabb feladatoknak a továbbiakban is a vajdasági magyarság szempontjából kiemelt jelentőségű projekteket nevezte, ide sorolva a határon átnyúló megállapodásokat, a Baja-Bácsalmás-Szabadka-Szeged-, valamint a Belgrád-Budapest-vasútvonal kiépítését, új határátkelők nyitását, a regionális fejlesztéseket és a gazdasági fejlesztéseket. (Milliárdos befektetések, melyek megvalósulása annyira biztos, mint a kutya vacsorája. Kisebb léptékű, de annál égetőbb problémák megoldására kellene koncentrálnia a „legnagyobb magyar pártnak”.)

MTI nyomán T. T.

A dőlt betűs részek a szerkesztő megjegyzései 

Közzétette: Terhes Tamás 2015. március 30. hétfő, 21:43

http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/38408-2015-03-30-20-45-20

Mit jelent délvidéki magyarnak lenni? (2. rész)

Amikor elolvastam e pályázat témájának tárgyát hosszasan eltöprengtem rajta. Nem könnyű ezt megfogalmazni. Ez egy igen összetett dolog és nem mindegy, hogy az ember hogyan válaszol. Rögtön mindjárt két féle kiindulási pont van: egy emberként leírni, vagy leírni átfogólag azt, hogy „Mit jelent délvidéki magyarnak lenni?”... Minden esetre én mindkét utat végig járva próbálom meg most ezt összefoglalni. Mindkét lehetőségről elmondható már a legelején: Nem olyan dolog ami attól szép, hogy könnyű! Ez egy létforma..

Én egy nemzeti-érzelmű/gondolkodású fiatal vagyok, itt a Délvidéken. Ez önmagában nem egy rossz, illetve nagy dolog. De a tisztán látás érdekében jó lenne tisztáznunk itt az elején pár dolgot, mivel felénk (bár szerintem a világon még nagyon sok helyen, főleg a mai Magyarországon) a baloldali, és liberális média, de akár még a jobboldalinak titulált pártok is, önös érdekekből ferdítik ezen fogalom pontos jelentését. Szeretném, ha ezt a fogalmat nem kevernénk, különféle szubkultúrákkal, vagy politikai eszmékkel, mint pl. skinhead, hungarista, nemzetiszocialista, neonáci, vagy akár fasiszta. Mert ugyebár a sárdobálás manapság egy jövedelmező „iparág”. Ezen vádakat már most, visszautasítom. A fogalom lényegében nem takar mást, mint, hogy én egy olyan egységes magyar nemzetben (illetve, annak megteremtésében) gondolkodó/munkálkodó fiatal vagyok, aki számára a határok nem szabnak gátat, és nem engednek különbséget tenni magyar és magyar között. Ezen kívül nem verem a mellem, és nem hetvenkedés céljából, de teljes szívvel büszke vagyok e nemzet múltjára, kultúrájára, és mindarra, amit ez a nemzet a történelem folyamán már annyiszor megtett. Európa legkeletibb védő bástyájaként oltalmat biztosítva a „nyugatnak”. Ezen kívül még büszkén emlékezek Nobel-díjasainkra, akik az emberiség asztalára tettek le nem egy-két hasznos dolgot már az idők folyamán. Valamint ezen fogalom és büszkeségem kimutatásaként engedjék meg, hogy az egyik kedvenc írómtól idézzek:

 „Mindenki önmagán keresztül méri le a fogalmakat,
Számomra magyarságom ezt jelenti:
Mint ember, vérség és lelki alkat szerint,
egy családhoz tartozom.
S ezt a családot szeretem erényeivel és bűneivel együtt.
S javáért munkálkodni életem értelme ezen a földön.
Tehát: ember vagyok, s ez által magyar!
Emberségem az, mely a magyarságomhoz való viszonyomat szabályozza.
De szabályozza magyarságom viszonyát, egyúttal a többi népek irányába is.
Mindig törekedve az igazságra!
Magyarország a hazám, de Erdély az otthonom!
S ezt nem is akarom soha elfeledni!”

 

Ezek a sorok, a ma is szélsőségekkel hazug módon megvádolt író, Wass Albert tollából származnak. Az ő esetében Erdély, de az én, illetve a Mi estünkben ez Délvidék! Nem ítélek el egy nemzetet sem, sem vallást, sem bőrszínt, de megvannak a fenntartásaim, és bizonyos magatartási formák, amit minden embertársamtól elvárok, kivétel nélkül.
         Ebből kifolyólag, mivel én egy ilyesfajta gondolkodásmódot képviselek, innen adódik a dolog, hogy minden nyáron (idén is) ellátogatok az Anyaországba egy hasonló beállítottságú, egy hetes fesztiválra, ahol azért is érzem jól magam, mert „Egy hétre ismét leomlanak a határok!”. Itt együtt tudjuk tervezni azt a szebb jövőt, amit annyit emlegetnek, és amelyről mi délvidéki magyarok is még csak álmodni merünk, vagy egyesek már azt sem.
         Odakint mindig nekem szegezik a kérdést: - Milyen a helyzet ott nálatok, a Délvidéken? Mit jelent ma Délvidéken magyarnak lenni? A válaszom pedig mára alakult ki igazán és véglegesen. Mert a lelkiismeretemnek is helyes válasz, csak mostanra forrott ki bennem teljesen: - Szerintem a jó Isten, küldetést szán nekünk, itt a déli végeken. Mert „megfogyva bár, de törve nem!”, még élünk. Igaz, egyre nehézkesebben, romló körülmények között, de a szebb jövőt nem csak tervezni kell, hanem építeni. Munkálkodni kell rajta, és ez csakis rajtunk múlik! Ez pedig szintén nem attól lesz majd szép, hogy könnyen meg fogjuk kapni!
          Mint már említettem, délvidéki magyarnak lenni: ez egy létforma. Egy fajta fájdalmas, néma büszkeség. Mert a magyar nemzet az évszázadok során, számtalan vihart vészelt át, de hiszem, és tudom, hogy a délvidéki magyarság ebből derekasan kivette a részét! Sőt olyan viharokból is ki kellett venni a részünket, ami igazándiból nem a mi nemzetünket érintette (gondolok itt, az emlékeikben még oly elevenen élő délszláv háborúkra). Talán, hogy még jobban tudjam érzékeltetni a helyzetünk ezáltali súlyosságát, Magyarország egykori miniszterelnökét idézném I. „igazságos” Gyurcsány Ferencet: „..nem kicsit! ...nagyon!”, ki vettük a részünket - a balsors által - a magyar nemzeten okozott sérülésekből. De ezen történelmi viharokból mi mindig büszkén, és ha nem is mindig győztesen, de a szebb jövőben reménykedő megtörhetetlen szívvel kerültünk ki. Itt csak pár apró példával állnék elő.
          Például, amikor a jobb érzésű szerb embertársainkkal egyként véreztünk el Nándorfehérvár (a mai Belgrád) falain, Hunyadi János vezetése alatt, vérünkkel adóztunk a keresztény Európa oltalmáért. Tudnunk kell, hogy ez mind nem volt hiábavaló! Akkor ennek így kellett lennie. Bár ma a helyzet már egészen más. Ma egy aprócska kis füzet, azaz az útlevél segítségével berepülnek felettünk a gyarmatosítók (és itt nem feltétlenül csak a törököt kell érteni), egyenesen a keresztény Európa kellős közepébe. A sors kereke mindig forog… Egyszer fent, s egyszer lent... Ezt érdemes megszívlelni, mindenkinek!
          A délvidéki magyarság számára nem ez volt az egyetlen nagy megpróbáltatás. Mert ha már a nehéz időkről van szó, akkor muszáj még pár eseményt megemlítenünk, melyeket a jó Isten oltalma nélkül, a nemzeti öntudatunk, és összetartozásunk tudata nélkül nem biztos, hogy átvészelhettünk volna.
           Meg kell említenünk az 1848/49-es szabadság harcunkat is, ahol szintén nem riadtunk meg a kiállástól, mert a Haza hívó szavára egyként szálltunk szembe a császári elnyomással, és mind azokkal, akik megalkuvásból a császár mellé álltak! Európának csak egy császára volt, akiről azt tartották, hogy a királyok felett áll. Ha ez így is lett volna, ez az aprócska nemzet, nem törődött már akkor sem bele az elnyomásba és zsarnokságba. A délvidéki magyarság sajnos akkor is igen kellemetlen helyzetbe került, de nem hagyta zsarolni magát, mert a császár az itteni szerbséget lázította fel ellenünk, akikkel hosszú ideig együtt tudtunk békében élni. S ők ezt felrúgva, egyik napról a másikra szembe kerültek velünk. Azóta a császárságnak már csak nyomai vannak, de ezt a földet továbbra is közösen otthonuknak tekintjük, magyarok és szerbek egyaránt. Ez is alátámasztja, hogy az isteni gondviselés minden császárságnál előbbre valónak tartja keresztény nemzetünk oltalmát!
           Bár a legnagyobb tragédia csak ezután következett be. A versailles-i békediktátum, Trianon átka. Az 1920. esztendő a magyar nemzet történetébe fekete gyászbetűkkel lett beírva! Azt mondanom sem kell, hogy a magyarság ezt traumaként élte át, mind az elvesztett háborút, mind az ország megcsonkítását/megalázását is. Mivel az első világégést követően a délvidéki magyarok egyszeriben az új ország (a szerbek, a horvátok, és szlovének királyságának) területére csöppenve találták magukat, kisebbségi sorban, már ezért sem volt fájdalmakban gyér a sorsuk! Az új királyság vezetői már a kezdetek kezdetétől, minden bizalmat megvontak tőlünk. Mivel politikailag megbízhatatlan elemekként voltunk számon tartva az  új országban. Nem számított, hogy több évszázada őslakosokként vagyunk e tájon, nem lehettünk egyenlő jogi státusú polgárai, ezen új államnak, és a különféle diszkriminációk, csak fokozták az érzelmi feszültségeket a lakosság minden rétegében. Akkoriban a király és az állam vezetői széles körű politikai, gazdasági, és kulturális „hadjáratot” folytattak ellenünk. A nyelvünket háttérbe szorították (az állami hivatalokban föliratok voltak, amellyel tiltották a magyar nyelv használatát!), és ezen hivatalokban posztokat sem tölthettünk be, a földreform idején pedig nem tartottak érdemesnek arra, hogy földet kapjunk. A vezetőség eme, akkori(!), ésszerűtlen politikája az egész délvidéki régió elszegényedéséhez vezetett, amely legsúlyosabban a magyar lakosságot (de lényegében mindenkit) sújtott. Már akkoriban is köztudottnak számított a régió gazdasági szempontból való kiaknázhatósága! A „zsíros” bácskai földek, már akkor is a Kárpát-medence, de nem túlzás kijelenteni, hogy az egész Európai kontinens legtermékenyebb talajával rendelkeztek! Ami azért valljuk be, ma sem úgy van használva és kihasználva, ahogy annak rendje és módja azt megkívánná.
          1939-es esztendő végén bekövetkezett a második világégés. Ezt követően 1941-ben pedig a Délvidék egy (az etnikai arányokat tekintve, magyarok által talán a legnagyobb mértékben lakott) része, az egykor volt Bács-Bodrog megye (akkor már Bácska) ismét csatlakozhatott a Magyar Királysághoz. Azt fontosnak tartom megemlíteni, hogy amikor a visszacsatolás megtörtént, a magyar vezetőség és karhatalom nem tűrt ellenállókat, sem az őslakosok, sem az ellentétes politikai gondolkodású személyek körében. A honvédek, akik felszabadították Bácskát, a közigazgatásuk alá rendelt területeken, községekben és járásokban, rendszeres razziát ítélték el vagy végezték ki a kommunistákat és/vagy ellenállókat, nemzetiségtől függetlenül. Ezen kívül az újvidéki razzia, az ún. újvidéki hideg napok borzalmas végkimenetele is előidézte a szerb lakosság bosszúszomját, ami a háború elvesztésével be is következett. A háborút a magyar nemzet sajnos ismét a vesztes oldalon zárta. Ami ezt követte, az a délvidéki magyarság számára ismét egy embert próbáló időszak volt. Először a muszkák, avagy a vörös hadsereg fosztogatott, nőket erőszakolt, és lovakat lopott – a nagy felszabadítás közepette-, majd ezután az őket követő szakadár felszabadítók (egyes partizán osztagok) sanyargattak, gyilkoltak, ezen a tájon. Ők is a bűnösök, háborús bűnösök, és ellenállók sokaságát szerették volna likvidálni, de ez nem így történt. Inkább megtorlás volt. Egyesek elkeseredett bosszúvágyból, mások így képzelték el a felszabadulást. A valaha átélt legdrágább „felszabadulás” volt ez a számunkra. Mivel ez több ezer magyar ember életébe került. Kiknek az egyetlen bűnük, hogy magyarok voltak. Sok bácskai településen történtek ilyen jellegű szomorú, gyászos események, de ettől függetlenül a megtorlás az egész Délvidéken végigsöpört. Egyesek azt rebesgetik, hogy e szörnyű eseményekről, az akkori – „felszabadító” - katonai és politikai vezetés jól informált volt, és még sem tettek ellene semmi. Pedig a bosszú igazi fájdalmát a polgári lakosság sínylette meg igazán, nem pedig azok a háborús bűnösök, akik ellen a bosszú irányult volna. Egyes településeken a magyar lakosságot kollektív bűnösséggel vádolták, és üldözték el... A titói Jugoszláviában szabadság volt, illetve mindenkinek be volt fogva a szája. A karhatalom tudatosan nyúlt a társadalom megfélemlítésének eszközéhez. A megtorlást, az állami terror különböző formái foglalták magukba: tömeges kivégzések, kitelepítések, vagyonelkobzás, kényszer toborzás (a hírhedt Petőfi-brigád). A csak vélt bűnökért is már kiszabtak súlyos ítéleteket. Ebbe a kategóriába tartozott a szülőföldről való kitiltás, vagyis minden valóságos, és feltételezett ellenséget (magyarokat, németeket) beleértve. A tömeges kivégzések, a temérdek esetben középkori módszereket idéző megtorlások, rögtön az első partizánok 1944. október eleji délvidéki bevonulásakor megkezdődtek, és egészen 1945 közepéig tartottak. A represszió ezután sem szűnt meg, de igyekeztek azt az adott korban érvényes „jogi” formák közé szorítani. Hát, így született meg az az új titói Jugoszlávia, amit még egyesek manapság vissza is sírnak. Sajnos, a sors ebben az országban is ugyanazzal a hálátlan szereppel illette meg a délvidéki magyarságot, mint a két világháború közötti SZHSZ Királyság idején. Az a „földi-paradicsom” amely hulla-hegyekre épül, nem tekint hosszú élet elé, de a vége is dögszagot hagy majd maga után, és a az Úr akarata ezt alá is támasztotta a történelemben!
              Napjainkban béke van, egy „lélegeztető-gépen” fent tartott béke, amely igen vékony üveglábakon áll, vagy inkább fekszik. Az emberek türelmetlenek egymással, elfordulnak egymástól, sok az ellenségeskedés. Ezt jól példázza 2004-es esztendő óta egyre nem szűnő magyar verések száma, amellyel szemben a hatóságok nem igazán lépnek semmit. Sőt, amikor a szerb nemzetiséggel történik hasonló esemény akkor rögtönzött erő és hatalmi demonstrációképpen példát statuálnak a törvényhozó szervek is, mint pl.: az öt temerini fiú kálváriája. De még sok más esetet tudnék itt felsorolni.
            Számomra ma délvidéki magyarnak lenni egy olyan fájó büszkeség, ami egy fajta küzdelmet jelent. Küzdeni a megmaradásért, és menteni a menthetőt, félelmet és fáradtságot nem ismerve! De mindezt úgy véghezvinni, amely nem mások kárára, hanem a saját nemzetünk, és ezen belül is a Délvidék javát, gyarapodását, fejlődését, és nem utolsó sorban békéjének megerősödését mielőbb elősegíti! Ezért Tamási Áron szavaival emlékeztetnék most minden délvidéki magyart: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!” és ezt az otthont védenünk kell. Mint egy bástyát tartani, egy életen át. Számomra a hivatásomból és a munkámból eredendően az emberi élet, és annak védelme a legjelentősebb feladat. De úgy érzem, párhuzamot kell vonnunk, mert nekünk délvidéki magyaroknak a hivatásunkká kell, hogy váljon az életünk, a létünk, és annak védelme, mert számunkra ez a legjelentősebb feladat. Ezt a feladatot a jó Isten mérte ki reánk, tehát nem hiába valóak a megpróbáltatásaink.
           Utolsó idézetem Vörösmarty Mihály ébresztően ható, Szózat című alkotásának utolsó versszaka is volna egyben:

                                    „A nagy világon e kívül
                                      Nincsen számodra hely;
                                      Áldjon vagy verjen sors keze:
                                      Itt élned, halnod kell.”

Dóka András, Péterréve

A szerző a Magyar Remény Mozgalom (MRM) által 2010-ben meghirdetett irodalmi pályázat kiemelt különdíjasa. 

Közzétette: Szerkesztő 3. 2015. március 30. hétfő, 14:39

http://delhir.info/delvidek/helyben-rolunk/38391-2015-03-30-13-44-05

Kapcsolódó cikkek: Mit jelent délvidéki magyarnak lenni? (1. rész)

A törvény előre tekint, nem pedig hátra.

Latin mondás

A természet egyéneket teremt, s nem népeket.

Spinoza Benedictus (Baruch) (Amszterdam, 1632. november 24. – Hága, 1677. február 21.) a felvilágosodás korának racionalista filozófusa, a panteizmus képviselője.

Hogyan fogunk kijutni ebből az apátiából, amikor minden párt patt pozícióban van.

Ilija Marinković

Accipe quod tuum, alterique da suum.

Vedd el ami a tied, és add meg mindenkinek a magáét.

Fülöp spanyol király jelmondata

Amikor megértettem, hogy neki sem fogja előadni a szerzeményeimet, zenekart alapítottam.

Frank Zappa (Baltimore, 1940. december 21. – Los Angeles, 1993. december 4.) amerikai zeneszerző, gitáros, producer és filmrendező.

Aki tudja, miért jó ez, az nem tudja, a rossz miért jobb.

Ilija Marinković

Levelét (ismét) megírta…

Gondolatok Ágoston Pásztorhoz intézett leveléről

           

            Ágoston András, a Magyar Demokrata Párt (VMDP) korábbi elnöke, most a temerini Kisebbségi Fórum (KIFO) civilszervezet vezetője, március 27-i keltezéssel levelet intézett Pásztor Istvánhoz, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökéhez.

A magánszemélyként aláírt terjedelmes (7409 karakterből álló) levél a KIFO Hírlevelében olvasható.[1]

Annak ellenére, hogy a levél nem váltott ki nagyobb érdeklődést (még a hírportálokra sem került fel), több olyan (személyes) meglátást tartalmaz, amelyek a jelenlegi politikai és közállapotokat is tükrözik.

Mi késztet(het)te Ágostont most a levélírásra?

A levél első – talán általános helyzetértékelésre mutató – részében Ágoston a „Vajdaságra nehezedő belgrádi nyomásról” ír, amivel kapcsolatban kifejti, hogy a tartomány „közjogi helyzete bennünket, magyarokat alapvetően nem érint (? – B. A.), de a felfújt jelképválság következtében az itteni nemzetek közötti viszonyok (bizonyára romlásai – B. A.) újra előtérbe türemkednek”.

– Látni kell, hogy növekszik a hatalmi, nemegyszer nemzeti alapú nyomás a vajdasági magyar közösségre – írja Ágoston, majd hozzáteszi: „Ideje lenne kimondani, hogy a mindinkább politikai leszámolásszerű vitákban nem kívánunk részt venni.”

A foglalkoztatással kapcsolatban kifejti, hogy „a vállalkozások gyakorlatilag bezárkóztak. Az átlagosnál nagyobb szakértelemmel rendelkező magyarok csak-csak kapnak munkát. Jobb fizetést, vezető beosztást azonban – mert az már bizalmi állásnak számít – nem. A közigazgatásban, a művelődésben és az oktatásban továbbra is a számarányunkon aluli a magyarok száma. A viszonylag kisszámú fizetett tisztségviselő sem ficánkolhat. A ’híd szerep’, ’a leépítésnek kevésbé kellene érintenie a vajdasági magyar oktatást’ és a hasonló megnyilvánulásokból nincs hiány, de a további romlás jól látható és szinte elkerülhetetlen. A tisztánlátást nagyban akadályozza a romlás mértékére vonatkozó adatok hiánya. Egyre többen indulnak közülünk útnak úgy, hogy visszatéréssel nem is számolnak.”

A levél második részében Ágoston arra keresi a választ, „mit tehet a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), s egyáltalán a magyar politikum, hogy politikai térvesztés közepette, a helyzet valamelyest mégis megváltozzon?”

Kifejti, hogy „a VMSZ Szerb Haladó Párttal (SNS) létrehozott koalíciója, az udvarias tisztelgések ellenére, az egyik fél számára sem hozza meg a várt konkrét eredményeket”, valamint, hogy a VMSZ az SNS politikai ellenfeleivel vajdasági szinten létrehozott koalíciója „ma már zavarólag hat”. Ezt követően rámutat, hogy „elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a vajdasági magyar pártok, elsősorban a VMSZ, rá kell, hogy ébredjenek: a vajdasági magyarság nemzeti közösségként történő megmaradásáról van szó”.

Ágoston szerint „ahhoz, hogy a vajdasági magyar közösség politikai súlya helyre álljon, a vajdasági magyar pártokra három feladat megoldása vár”. Ezek közül az első a „hadra fogható értelmes autonómiamodellel” való „kirukkolás”. A második, a „koalíciós” partnerekre vonatkozik, akik számára „világossá kell tenni, hogy megmaradásunk érdekében a vajdasági magyar pártok már a következő választások során egyeztetett autonómiamodellel, egy hadoszlopban kívánnak felvonulni”. A harmadik feladat pedig egy „új alapvetően érdekvédelmi indíttatású kampánystratégia” kidolgozása, „a fiatalabb nemzedék bevonásával”, amelynek lényege, hogy „a magyar pártok, a vajdasági magyar szavazók elé érthető, vonzó jövőképet vázoljanak fel”.

Levele harmadik részében Ágoston úgy értékeli, hogy „a perspektíva-váltás kivitelezését”, jelenleg, egyedül „a Pásztor István vezetett VMSZ képes kezdeményezni és a többi magyar párttal együtt megvalósítani”.

Végül felteszi a kérdést: „Mi motiválhatja a kétpólusú vajdasági magyar politikai elitet arra, hogy eddigi eredménytelen csatározásaival felhagyva, újra a vajdasági magyar közösség megmaradását, autonómiatörekvésének érvényesülését helyezze előtérbe?”

Ágoston szerint a „magatartásbeli fordulat” legfontosabb oka, hogy „a VMSZ csak valamelyik szerb párt oldalán maradhat meg a politikai porondon, természetesen, csak a fegyverhordozó szerepében. Ami a többi vajdasági magyar kispártot illeti, számukra egyedül a közös politikai fellépés jelenthet kiutat. Az új, a közös távlatok megnyitásában való aktív részvétel mellőzésével, magukat navigálják a politikai a további vegetálás, esetleg a megsemmisülés útjára.”

***

 Se a levél, se a tartalma nem jelent meglepetést, hiszen Ágoston már korábban is több alkalommal fordult Pásztorhoz. Például, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy Szabadkán a VMSZ aktivistái a Magyar Koalíció nevében gyűjtenek aláírásokat a helyi közösségi választásokra előzetes megállapodás nélkül,[2] vagy a kisebbségi választói névjegyzék bevezetés ügyében,[3] stb.

Pásztor ezeket a leveleket általában ignorálta, aminek az lett a következménye, hogy a magyar pártok között a mai napig nem jött létre egyezség a hatalom iránti közös fellépés érdekében.

A legújabb levelében ismét a VMSZ és a többi magyar párt közös fellépése buzdít: „Lépni kell” – írja Ágoston, „amíg ezt minden érdekelt önállóan megteheti”.

Ágostonnak viszont, nyugalmazott politikusként, le kellett volna már vonni a tapasztalatot, hogy a VMSZ jelenlegi vezetésével való egyezkedés eddig semmilyen eredményt, sem a pártok közötti együttműködés, de a vajdasági magyarság helyzetének javulása tekintetében sem hozott.  Márpedig az a politika, amelyik eredményt nem tud felmutatni, nem lehet sikeres. Ezért fel kellene hagyni a Pásztorhoz és a VMSZ-hez mindenáron való ragaszkodással. Éppen „a megmaradásunk érdekében”. Az eddig sikeretlen politikának ugyanis már túl nagy az ára, ami miatt Pásztornak és (párt)társainak mielőbb távozni kellene a politikából.  

Végezetül felvetődik a kérdés: A levél tartalmát illetően Ágoston egyeztetett-e a VMDP vezetőségével? Alig egy héttel ezelőtt ugyanis a párt elnöke még azt írta a VMSZ-ről, hogy „magyar párt nagyszerb érdekek védelmében”, hogy „kokettálása a mindenkori szerb hatalommal vörös fonálként végighúzódik egész eddigi történetén, Miloševićtól Nikolićig”.[4] Lehet együttműködni az ilyen párttal?

Hogyan fér meg ez a két ellentétes politikai irányvonal ugyanazon a párton belül? Vagy már elveszettük volna az iránytűt is? Nem inkább a többi magyar párttal való együttműködés felé kellene „navigálni”?

Újvidék, 2015, március 29.

                                                                                                      BOZÓKI Antal

---

[1] Kisebbségi Fórum – Temerin, KIFO HÍRLEVÉL II. évf. 77. szám, 2015. március 27.

[2] VMSZ-es aláírásgyűjtés Szabadkén az MK nevében: http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/11604/Agoston-levele-Pasztorhoz-VMSZ-es-alairasgyujtes-Szabadkan-az-MK-neveben.html, 2011. április 20. [20:19]

[3] Újabb négypárti egyeztetést lát szükségesnek Ágoston. http://www.vajma.info/cikk/tukor/1430/Ujabb-negyparti-egyeztetest-lat-szuksegesnek-Agoston.html, 2007. július 15. [17:13]

[4] Csorba Béla: Magyar párt nagyszerb érdekek védelmében. DélHír portál: http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/37970-2015-03-22-14-25-54, 2015. március 22. [15:18]  

Szemmel látható dolgot nem kell bizonyítani.

Latin mondás

Tasovac tanácsolja az újságíróknak, nézzenek a tükörbe. Ez ugyan az, mint amikor a miniszterelnök belenéz a televízióba.

Draža

Ügyes forgatókönyv íróként, Vučić, kipróbálhatná magát a filmiparban is.  

Nikola Božilović

Rádiót egy tűzijátékért!

Ha Szabadkán lenne még kisbíró, akkor a város főterén vagy a hétvégi tejpiacon kidobolhatná, hogy: Közhírré tétetik, eladó a Szabadkai Rádió! Itt a soha vissza nem térő alkalom! Rádiót vegyenek, rádiót egy szilveszteri tűzijáték áráért!

Megszületett ugyanis a döntés arról, hogy Kosztolányi szép, büszke Szabadkája immár végérvényesen lemond arról, ami pedig egyedül csak az övé, a 100 százalékban saját tulajdonát képező intézményéről, és átengedi azt másnak. Majd 50 éven át hűségesen kiszolgálta, de most megválik tőle, elege van belőle, már nem kell, többé nincs szüksége rá.  Kalapács alá kerül: vegyék, vigyék, tegyenek vele, amit akarnak! 

Megtörtént az eladásra szánt portéka értékbecslése is (maga a rádió tudósított róla a napokban): alig több mint 2 millió dinár az ára. Egészen pontosan: 2 442 000 dinár.

Was kostet die Welt? – ez volt a legelső gondolatom, de aztán fordultam egyet a virágzó barackfák alatt, és apadt valamicskét a tehetetlen dühöm. Már csak az cikázott a fejemben, hogy mint egy közönséges, utolsó férget, úgy tapossák el ezt a rádiót – ráadásul éppen azok, akiknek az őseink hagyatékát meg kellene becsülniük. 

Szögre akasztva...

Hogy mennyit ér a mostani, csúfosan leértékelt Vajdaságban 2 millió dinár? Alig jelenthet többet egyetlen porszemnél. Hogy mekkora summa ugyanez a mi Észak-Bácskánkban? Mondok két összehasonlítási alapot. Az egyik példa még frissnek számít: nemrégiben határozott úgy a szabadkai képviselő-testület, hogy 32 millió(!) dinárt fordít az egyik peremtelepülés színháztermének a felújítására. (Egyrészt mert közeleg az össznépi vajdmagy csinn-bumm és tánci-tánci, a gyöngyösbokrétás durindó lebonyolításának dátuma, s annak szálláshelyet kellett találni, másrészt taktikai húzásnak sem utolsó, általa bizonyára lehet majd politikai poénokat is begyűjteni. A zseniális indítványt a városi honanyák/honatyák meg is szavazták. Tehát egyetlen csantavéri épület megszépítése megérdemel 32 millió dinárt (amúgy 300 ezer euróért 10 darab 30 ezer eurós házat lehet venni a faluban), a 47. életévébe lépett rádiót pedig mindössze 2 millióért akarják elkótyavetyélni.

Ha belegondolsz, elborzadsz.

A másik szemléltetőpélda: annyit kér a város a magamaga által alapított és működtetett médiumért, amennyit az önkormányzat egyetlen éjszaka, az év utolsó éjszakáján szokott elverni, a város főterén megrendezett szilveszterezés alkalmával. A tűzijátéktól ropogó főtéren alig pár óra alatt szoktak 1-2 milliónak a fenekére csapni. Persze az nem bántja senkinek sem a szemét, mert az óévbúcsúztató hangulatos búfelejtő és újesztendőváró, kedélyállapot javító mulatozás kimondottan a jónép számára. (Meg persze csendháborítás is, amitől rettegnek az idősek, a betegek meg az állatok. De az már egy másik történet.)         

„Idén is lesz szabadtéri szilveszterezés Szabadka főterén” – írta 2013. december 13-án Kartali Róbert (egykori Szabadkai Rádió-s) a Vajdaság Ma hírportálon. „ – Maglai Jenő, Szabadka polgármestere az újévi rendezvényekről tartott sajtótájékoztatóján elmondta, hogy december elején, mikor átvették a hatalmat, sem az újévi hangverseny, sem a főtéri szilveszterezés nem volt megszervezve.”

Akkor már azt a csendes ünneplést, azt a városi költségvetést is kímélő hagyományt talán meg kellett volna őrizni. Még senki nem pusztult bele abba, hogy az év utolsó napján otthon maradt a fenekén. Egy szegény község ne hivalkodjon, ne hencegjen az egyetlen éjszaka alatt eldurrogtatott, levegőbe repített milliókkal! Minden garasnak száz helye lenne.

Majd így folytatta mondókáját a polgármester: „Míg az előző években több mint 3 millió dinárba került az újévi koncertek megszervezése, ezúttal a költségek nem érik el 2 millió dinárt sem.”

Hogy lehet ezt masnis selyempapírba csomagolva, szépen elmondani? Evidens, hogy a városvezetés ugyanannyira tartja, pontosabban: nem tartja többre! a közkedvelt és nagy múltú Szabadkai Rádiót egy alig pár órás éjszakai mulatozásnál.

Szomorú.

Egy ilyen meghatározó intézmény, amilyen az észak-bácskaiak szeretett rádiója, nem csupán játszi könnyedséggel pénzre váltható két íróasztalból meg két mikrofonból áll, hanem felbecsülhetetlen értékű hangarchívummal is rendelkezik, és benne lapul az elődök több évtizedes munkája is. Ami pedig megfizethetetlen.

Méltóak vagyunk-e arra, hogy az elődeink lába nyomába lépjünk?

Szabó Angéla

Mit jelent délvidéki magyarnak lenni? (1. rész)

Jót vagy rosszat? Szomorúságot vagy örömet? Előnyt vagy hátrányt? Vagy talán szenvedést, nyomasztó élményeket, elnyomást? De jelentheti az egész magyar kultúrát, történelmet, vallást, hagyományokat, szokásokat. Több szemszögből is meg lehet közelíteni a kérdést, s ennek megfelelően a válasz is sokféle lehet. Vagy magyar az, aki önmagát annak vallja, illetve akit a környezete annak tart? A magyarságot különböző módon lehet megélni, annak fügvényében, hogy hol, milyen környezetben él az ember, helységekben, ahol a lakosság 80-90 százalékát magyar lakosok képezik, vagy pedig a lakosság csak 10 százalékát.

Én Nagykikindán élek, ahol kevés magyar él, és az is szétszórtan a városban. A nagykikindai gimnázium negyedikes tanulója vagyok. Szerb nyelven tanulok. Középiskola magyar nyelven nincs. Az általános iskolát magyar nyelven fejeztem be. Két általános iskolában van Nagykikindán egy-egy magyar tagozat. Mi 11-en voltunk az osztályban. Az idei iskolaévben 5 elsős iratkozott be. Apukám is a Fejős Klára Általános Iskolába járt, 34-en voltak egy osztályban.

A kisebbségben élő magyarok számára az identitás legfontosabb kultúrális eleme az anyanyelvhez való ragaszkodás. Rendkívül fontos kérdés, hogy a kisebbségben élő polgárok milyen nyelven végzik, végezhetik iskolai tanulmányaikat. Minél több osztályt végez valaki, annál kisebb esélye van arra, hogy ezt anyanyelvén tegye. Anyanyelvem a szerb nyelvi közegben alérendelt szerepben van. Ez sajnálatos tény, mert használata egyre inkább a magánéletre korlátozódik. Az anyanyelv azért fontos számomra, mert csakis ezen a nyelven tudom magam maradéktalanul megvalósitani.
Az anyanyelv az egyik legfontosabb kincsünk, olyan eszköz, amellyel a leghívebben tudjuk magunkat kifejezni. Ezt Kosztolányi oly találóan megfogalmazta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én.”
Mint ahogy azt már leírtam, negyedikes gimnazista vagyok. Az osztályban ketten vagyunk magyarok. Krisztián, aki nagyon nehezen beszéli a szerb nyelvet, és én. Nekem ilyen problémáim nincsenek. Már kiskoromban a szomszéd gyerekekkel való játszás közben megtanultam jól szerbül. Krisztián szajáni. Szaján majdnem tiszta magyarlakta falu. Sokszor visszaemlékszem az első napokra, amikor kezdtük a középiskolát. Krisztián félre vonult, senkivel sem beszélt. Emlékszem a napra, amikor odamentem hozzá.
- Oda se neki, rám mindig számíthatsz!
Ettől a naptól kezdve négy éven keresztül segítettük egymást. A tananyagot magyarra lefordítottam, elmagyaráztam neki. Ahogy múlt az idő Krisztián is felszabadúlt, jobban mert beszélni, barátokra tett szert. Később már a szerb gyerekek is segítettek neki. Már senki sem hívja úgy, hogy „Mali Mađar“ (Kis magyar). Mindenki a nevén szólítja. Az elmúlt évek folyamán sokszor megtörtént, hogy valamit felelés közben nem jól mondott. Az egész osztály, rajtam kívül, óriási röhögésbe fogott. Ezek az esetek nekem soha sem voltak nevetségesek. Ilyenkor én is csak lehajtottam a fejem, és nekem is, mint Krisztánnak a röhögés a lelkembe vájt.
Nagyon büszke vagyok Krisztiánra, hogy soha sem adta fel. Ha mosolyogtak rajta, kiröhögték vagy csak legyintettek rá, lenézték. Nagyon sok magyar gyerek éppen ez miatt egyszerűen hátat fordít, és ha anyagi lehetősége is van rá Magyarországon folytatja tanulmányait. Azok akik pedig Magyarországon fejezik az egyetemet nagyon kevesen térnek vissza Délvidékre.
És azt is már leirtam, hogy a kisebbségben élő magyarok számára az identitás legfontosabb kultúrális eleme az anyanyelvhez való ragaszkodás, anyanyelvhez való ragaszkodás, nem pedig a hátat fordítás. Szerintem ezt éppen úgy tudjuk legjobban elérni, ha magasabb szinten elsajátítjuk a szerb nyelvet. Magasabb szinten elsajátítani a szerb nyelvet  pedig nem azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk az anyanyelvünkhöz, hogy el akarjuk felejteni a magyar nyelvet, vagy, hogy beakarunk olvadni a nemzethez, ahol élünk. Ezzel csak azt biztosítjuk, hogy ha olyan hivatalokba, kórházakba, helyekre megyünk, ahol csak a nemzet nyelvét beszélik ebben az országban, ahol élünk, tudjunk kommunikálni. Ne engedjük meg magunknak, hogy kinevessenek, röhögjenek rajtunk, semmibe vegyenek bennünket, alárendelt, hátrányos helyzetűeknek érezzük magunkat. Könnyű ezt elérni itt Nagykikindán, mint nekem is, mert már kiskoromban megtanultam szerbül a szomszéd gyerekekkel való játszás közben.  A magyarlakta falukban, mit Szajánban is, vagy a városokban, Magyarkanizsán, Zentán a szerb tanároknak komolyabban kellene felfogniuk munkájukat, feladatukat.
Nagyon sok magyar gyerek itt, Délvidéken jobban beszéli az angol nyelvet, mint a szerbet. Lehet, hogy az ilyen gyerekek jobb karriert tudnának elérni Angliában, mint a délvidéki magyarok itt, Szerbiában.
Krisztián és én is itt tervezünk tovább tanulni. Krisztián már készül a felvételi vizsgára az újvidéki jogi egyetemre. Én a kommunikáció és médiatudomány szakon szeretném folytatni tanulmányaimat. Ezt azért tartottam fontosnak, hogy leírjam, mert számomra nagyon fontos, hogy a magyar gyerekek is tovább tanuljanak, egyetemet végezzenek. Ezzel azt is el tudnánk érni, hogy délvidéki magyarnak lenni ne azt jelentse, hogy az iskolázatlan munkásosztály soraiba tartozzunk. Ha minél több magyar szakember lenne, akik nem csak a korlátozott keretek közt, többségben magyarlakta területeken tudnának érvényesülni a hiányos szerb tudásuk miatt, talán én is tudnék abban reménykedni, hogy egyszer majd az én gyerekem is be tudná írni magyar nyelven itt a Fejős Klára Általános Iskolában az első osztályt magyar nyelven . Ha Krisztián nem csak egy lenne a sok közül, hanem a sok közül csak egy lenne, aki nem fordít hátat, több magyar lenne, maradna Délvidéken. Lehet, hogy gyermekeink nem csak általános és középiskolába, hanem az egyetemeken is magyar nyelven tanulhatnának.
Délvidéken magyarnak lenni ne jelentsen hátrány, hanem előnyt, de ez csak akkor tudjuk elérni ha nem csak anyanyelvünkön, magyarul tudunk beszélni, hanem egy bizonyos fokon ki tudjuk magunkat fejezni a nemzet nyelvén, az ország hivatalos nyelvén, ahol születtünk. Ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy beleolvadunk a környezetünkbe és lemondunk kultúránkról, hagyományainkról, szokásainkról, vallásunkról, ha nem felejtük el, nem engedjük meg magunknak azt, hogy elfelejtjük, hogy hol a templomunk, kultúregyesületünk. Ha a vegyes házasságban élő magyar apák és anyák nem felejtik el megtanítani gyermekeiket a magyar nyelvre, a magyar altató dalokra, mesékre, és bevinni a hétköznapi életükbe a magyar szokásokat, és nem engedik meg, hogy ez korlátozódjon csak a húsvéti és a karácsonyi ünnepekre.
Az írásomat úgy fejezném be, ahogy kezdtem. Mit jelent délvidéki magyarnak lenni? Jót vagy rosszat? Ez attól függ, hogy ki mennyit tesz annak érdekében, hogy ez ne rosszat, hanem jót jelentsen.

Valter Klára, Nagykikinda

A szerző a Magyar Remény Mozgalom (MRM) által 2010-ben meghirdetett irodalmi pályázat 3. helyezettje.

Folytatjuk
Közzétette: Szerkesztő 3.

http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/38237-2015-03-26-20-31-06, 2015. március 26. csütörtök, 21:22 

Danas, 2015. március 26., 11. o. 

A jogainak tudatában lévő értelem az igazi dicsőség.

Latin mondás

Dačić Prishtinában kijelentette, hogy nem kell visszafelé menni. Valószínűleg ezt a prishtinai utcákon sétálva fogta fel.  

Draža

A hatalmi csúcson levők  súlyos jogfosztottak, nem lehetséges számukra még az sem, hogy lemondjanak.

Svetilav Travica

Az utca éneke

Reagálás Pásztor István Magyar Szóban megjelent hétvégi interjújára

„A szalonoké parfümös rege,
Szilaj és új az utca éneke.”
Véleménnyilvánítóként kijavítanám az interjúalany véleménnyilvánítással kapcsolatos megfogalmazását.
A kiemelt gondolatban „néha sértő”-nek, míg magában az interjúban „durvának” vannak titulálva az elhangzott vélemények.
Kénytelen vagyok kimondani amit az elnök úr gondol - kellemetlenek.
Felettébb kellemetlenek egy olyan médiatérben ahol pártja mindenre rátenyerelt amire alkalom kínálkozott (mit gondol, miért nem a Magyar Szóban jelenik meg e reagálás?) és ahol szinte teljesen megszűnt a kommunikáció „mi és ők között”.
Igen, sajnálatos módon így osztottak fel bennünket. Vajdasági magyarokat.
Mi és ők.
Nem mi és ti, ami természetes, hanem mi és ők.
Mert nem szükségszerű mindenről egyet gondolni, egyet cselekedni.
Belekóstoltak mostanában a mindennapi életbe?
Szép hazánk valamelyik falvában, kisvárosában?
Az utcán, hogy reagálásom címére utaljak.
De olyan íródeákosan ám, mert Mátyás királyként nem látni a lényeget.
Tessék belekóstolni, meghallgatni az utca énekét.
Ez kéne legfőbb eleme legyen a döntéshozásnak.
Az efféle tapasztalásból leszűrt, kialakított közösségi érdeknek.
Nem tudom honnét ez a „magyarázom a bizonyítványom” reflex ami a pártja szellemi kapacitását illeti? Jobban illik rá a ragadozó jellemzés.
Végeztek már őszinte felmérést azzal kapcsolatosan, ki mennyire tette pénzzé párttagságát a VMSZ-ben?
Ki mennyi ingóval, (itthoni és külföldi) ingatlannal gyarapodott amióta belépett?
Végezzenek, itt a fényes alkalom. És osszák meg a tagsággal, biztosan ösztönzőleg hat rájuk.
Egy ilyen kiüresített médiatérben mint ez a miénk, minden disszonáns hang felerősödik, ott is visszhangzik ahol nem kell.
És ez nagyon kellemetlen tud lenni.
Ezt nevezik üres helyiség effektusnak.
Nos, találgassunk, ugyan ki vitte ki a bútorokat e helyiségből?
Mert valaha bútorozott volt.

Légvári Ágoston

http://www.vajma.info/cikk/olvasok/216/Az-utca-eneke.html,
2015. március 25. [6:31]

Iványi István · Works at VMDK Szeged 

Á a pénzekről nem szabad kérdezni! Nem apróra váltották fel azt a tagságot és az etnobiznisz igen jövedelmező....

 

Danas, 2015. március 23., 9. o. 

RADIVOJ STEPANOV: MOĆI I NEMOĆI

Otvoreno pismo pokrajnskom sekretaru za obrazovanje Mihalju Njilašu, koji je pogrešan čovek, u pogrešno vreme, na pogrešnom mestu, sa pogrešnim shvatanjima

Sve do današnjih vesti (24.03. 2015) imao sam naivnu nadu pokrajinski sekretaru/pokrajinski ministre (u daljem tekstu: ps/pm) APV g.dine Njilaši da ćete se zaustaviti u Vašem krstaškom pohodu na direktorku jedne od najčuvenijih srpskih gimnazija “Branko Radičevič” u Sr. Karlovcima. Mislio sam da će Vas biti stid da Vi, sa Vaše sićušne funkcije ps/pm i sa nikakvim predstavama šta je to obrazovanje, uručujete rešenje direktorki gimnazije koja je u hijerarhiji civilizacijskih vrednosti u odnosu na Vas i Vaš “posao” u daleko višem “činu” i neuporedivo značajnijoj funkciji.
Zašto Vam to kažem?
Prvo, zbog toga, što ste Vi sa iskustvom službenika u drvnoj industriji, pa kasnije sa iskustvom parničnog sudije i još kasnije advokata, imali malo susreta sa problematikom obrazovanja, zapravo gotovo nikakvog.
Drugo, na ovu sadašnju poziciju došli ste isključivo, ali isključivo na “krilima politike” i članstvom u SVM. Dakle, nikakva posvećenost, nikakvo “poznavanje” obrazovanja, nikakvo iskustvo u bavljenju obrazovanjem Vas na to mesto nije preporučilo.
Treće, Vi nikakav rad iz materije obrazovanja, posebno specifičnosti obrazovanja u multikulturnoj Vojvodini nemate! Vi ste se tu ulogorili privremeno dok Vas Orban na signal Vašeg šefa SVM ne pozove u Strazbur ili tako negde u lepu Evropu.
Četvrto, Vi ne pokazujete nikakvo zanimanje za resor na čijem ste čelu. Vi se ne bavite nivoima obrazovanja u Vojvodini, o prirodi i postojanju sistema obrazovanja u Srbiji, o izuzetnim specifikama multi kulturne, multi konfesionalne, multi lingvalne a time i multi obrazovne dimenzije u ovoj današnjoj Vojvodini. Gde su Vam o tome temeljne analize, gde izveštaji, gde istraživanja….? Vi imate pred sobom takav multietnički kolorit iz kojeg bi i Evropa mogla da uči, ali Vi i Vaš sekretarijat ste tabula rasa. Nemate, nisu ih imali ni Vaši prethodnici, pa nemate ni Vi…. Inercija nezainteresovanosti za posao na kojem primate pristojnu platu i živite u mentalnoj hibernaciji se nastavlja…
Dozvolite mi da Vas pitam zašto se, kad već postojite kao Pokrajinski sekretarijat za obrazovanje, ne bavite suštinskim problemom obrazovanja danas u Vojvodini? Zašto ne istražite šta je to obrazovanje u Vojvodini, pa i u Srbiji, izgubilo od raspada Savezne države 1990? Zašto raspad države vodi direktno u raspad sistema obrazovanja? Šta JE potrebno da se sistem obrazovanja reintegriše, tj. uspostavi u novom, modernom državnom kontekstu?
Evo još jednog pitanja za Vas ps/pm g.dine Njilaši: Zašto se niste ozbiljno zainteresovali i zapitali, kako usred školske sezone rektor Univerziteta u NS može da spakuje kofere i ode u Brisel za “boljim životom”? Kako može prvi čovek najviše obrazovne institucije u Vojvodini da bez objašnjenja, bez saglasnosti onih koji su ga birali, potvrđivali, verovali u njegove priče, da ode kao da je bio “hausmajstor” ili sezonski radnik na univerzi? To ne samo što je neodgovorno, to je neoprostivo neuljudno i nedopušteno. Vas to g.dine Njilaši kao ps/pm ne dotiče?
Zašto ps/pm Njilaši niste “otvorili” naučni projekat koji bi odgovorio na pitanje zašto je bolonjski proces u Srbiji i Vojvodini doživeo potpuni debakl? Zašto čak i najvatreniji zagovornici “bolonje” danas okreću glavu od ovog modela visokoškolskog obrazovanje? Itd.
Ja sam, dozvolite mi da usput samo kažem, u jednom svom radu, na naučnom skupu dokazivao da Srbija a naravno i Vojvodina NEMA SISTEM obrazovanja. Ovde je onom što se zove “sistem” davno odzvonilo, bilo da je reč o državi kao sistemu, političkom sistemu, ustavno pravnom sistemu, privrednom sistemu, ili sistemu obrazovanja… Pa šta onda ovde od obrazovanja uopšte postoji, šta je onda ovo hic et nunc?
To što sada imamo su privremeni servisi obrazovanja na osnovnom, srednjem i visokom nivou. Zato se ovakav konstrukt obrazovanja ruši, obrazovanje ne radi, jadno se plaća, država koja je sistemski nedovršena nema potrebu za obrazovanjem. Ni sama sa sobom ne zna šta će a kamoli sa obrazovanjem. A tek u Vojvodini je stvar složena i komplikovana. Vi to morate videti, Vi to obrazovanje morate učiniti koliko toliko održivim, ali Vaši prioriteti su uručivanje rešenja o razrešenju direktora itd…
Ono što ostavlja posebno gorak ukus u ustima g.dine Njilaši je što Vi preko sredstava javnog informisanja najpre “stavljate u izgled” sankcije koje čekaju one koji ne urade ono što Vi očekujete, dakle Vi pretite, pa to saopštavate bez ikakve argumentacije i sve to radite otužno bez ikakvog ličnog stila i ukusa u javnom obraćanju. Vi rušite tuđ autoritet misleći da ćete tako uspostaviti svoj. Pogrešno, g.dine Njilaši. Vi ste naprosto pogrešan čovek, u pogrešno vreme, na pogrešnom mestu, sa pogrešnim shvatanjima posla koji radite…
Skrećem Vam pažnju da Vi i Vaša služba nemate pravo ni po pozitivnim ni po prirodnim zakonima da razrešavate direktore gimnazija. Vi te direktore niste ni postavljali pa ne možete ni da ih razrešavate. To ostavite školama. Škole mnogo bolje znaju šta je njihov interes nego što vi uobražavate da to znate. Vi kao Sekretarijat, potsećam Vas, NEMATE NIKAKVA PRAVA. Vi počivate na nekakvom restlu od prenetih ovlašćenja. Izvorno nemate nikakva prava. I ako to tako shvatite, biće Vam jasno i zašto cela ta karikaturalna pokrajinska uprava ovakva kakva je i postoji. Zato je Vaše rešenje o razrešenju nevažeće! Ono je sramota i za Vas i za Vašu službu i za obrazovanje.
Na kraju, neću Vas pitati da li mi možete barem grosso modo odgovoriti šta je obrazovanje? Šta je obrazovanje bilo u Antici, kakvo je ono bilo u Medium Aevumu, šta je u građanskom društvu, šta u socijalizmu…. Da li mi možete reći šta je gimnasium? Vidim Vi gimnaziju niste završili. Ali možete bar javnosti reći šta gimnazija dobija Vašim rešenjem o razrešenju direktorke, šta učenici, šta Vi time dobijate, šta se time rešava i poboljšava….?
Na kraju, nadam se da će common sense – zdrav razum pobediti i da rešenje koje ste možda napisali nikada, ali nikada neće biti aktivirano.
(Autonomija) 

http://www.autonomija.info/radivoj-stepanov-moci-i-nemoci.html

Mar 25 2015

Én teneked, te énnekem…

(Kinek adjuk a díjakat?)

Elmúlt a szabad magyar sajtó esztendős ünnepe, így már nem számítunk illúziórombolónak meg ünneprontónak, ha szót ejtünk olyasmiről is, amiről a nagy nyilvánosság előtt nem szokás beszélni. Nem tartjuk érdemesnek megpendíteni a témát, vagy már kedvünk sincs kibogozni ezt az agyoncsomózott sajtókákát. Inkább kényelmesen/szemérmesen elfordítjuk a tekintetünket – ha nem szól a szánk, nem fájhat a fejünk sem. A mázsás csendtől, a tömény hallgatástól persze nem fog kihullani a délvidéki magyar média orrából a karika, ez aztán nem viszi előbbre az elsivatagosodott, eldrapposított médiaügy(ünk)et.

A célkeresztben a következő: mi módon zajlik a vajdasági magyar újságírók szakmai elismerése, díjazása, kitüntetése? Kik az úgymond kiválasztottak, és kik végzik a szelektálást?

Arany János valami olyasmit mondott egykoron, hogy ki kell rugdosni a búza közül a konkolyt, csak nem mindegy, hogy kinek a lábán van a csizma. Nálunk az a gyakorlat alakult ki, hogy a szakma a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületére – annak vezetőségére – bízza (vagy hagyja) egy-egy év „újságírói termésének” az értékelését és a végső döntés meghozatalát: kik legyenek a díjazásra javasolt sajtómunkások. Előzetesként ajánlást kér az egyes szerkesztőségektől, tegyék meg tétjeiket, mondják ki ők, kit tartanak a legkiválóbbak legkiválóbbikának.

A délvidéki magyar hivatásos írástudók önkéntes alapú társulásának áldásos tevékenységét eddig senki nem méltatta bíráló hangnemben. Még csak érintőlegesen, felületesen sem, így pedig olybá tűnhet, hogy minden, amit tesz, roppantmód helyénvaló és igen dicséretreméltó. Amolyan fele cukor, fele méz.  Az egyesület azt vallja magáról, hogy a médiában dolgozók szakmai és érdekvédelmi szervezete, csak épp az marad rejtve, hogy miben nyilvánul meg egyik is, másik is. Merthogy a tömegtájékoztatási eszközeink politika által történő ellehetetlenítése ellen egyszer sem emelte fel a szavát. Így viszont aligha lehet több egy szimpla sóhivatalnál, gittegyletnél. Amelynek elnöksége menetrendszerűen, évente egyszer áldását adja egy olyan listára, amely a kiemelt alkotók, az éppen befutók névsorát tartalmazza – értsd: délvidéki újságírásunk „színe-(leg)javát”. Mindig öt kategóriában választ virtuózt (írott sajtó, elektronikus médium, ifjú tehetség, szórvány és életműdíj) és adományoz neki díjat.  És akkor is, abban az évben is bővizű díjesőt hullat, amikor voltaképpen nincs is kit/mit kiemelni, megünnepelni, mert éppen nem születtek egetverő, Pulitzer-díj gyanús újságírói alkotások. (Be kéne látni: van ilyen.)  

 

Amikor a csizmáról nem veszünk tudomást.
 

Miskolczi József, a 7 Nap egykori újságírója egy alkalommal a következőket mondta: A 80-as években az írott sajtóban legalább 30 nagyszerű, élvonalbeli, hiteles, szakmailag kiváló újságíró volt, s milyenek még az Újvidéki Tévében, az Újvidéki és a Szabadkai Rádióban! Most 5 jó újságírót tudnék megnevezni. A többit tegyük a „fejlődőképes, de nem jó a táptalaja” kategóriába! A mi szakmai egyesületünk viszont évente ötösével záporoztatja a kitüntetéseket (újságírásunk sötét egén ők a mi fénylő ötágú csillagunk!), sőt: Uram bocsá’, azt is el tudom képzelni, hogy osztana ő akár többet is, mert még így sem jut ki a jóból mindenkinek. Minden mi kutyánk kölykének, értelemszerűen.

Na, most ha abból indulok ki, hogy inkább hiszek Miskolczinak magának, mint a teljes újságíró egy(esü)letnek, akkor bármint forgatom is, sehogy nem szimmetrikus a kép. A kettő nem fedi egymást. Inkább üti. Akkor pedig föltehetjük az obligát kérdést:

Kinek osztják a díjakat?

Saját maguknak?

Egymásnak?

Én neked, te meg nekem?

Az örök engedelmes szófogadóknak? A mindenkori (nemszámítmilyenszínű) politika szekerét toló udvari újságíróknak? Az egyesület tömeg(esség)ét képező hűséges tagságnak?

Aztán: úgy gondolom, voltak az idei ünnepélyes díjátadásnak is furcsa mellékzöngéi. A 47. életévébe lépett Szabadkai Rádió esetében jócskán megkésve érkezett a kedélyes vállon veregetés. (Alighanem ezért keserédes a dicséret íze.) Most kapott díjat: halál előtt 3 (hó)nappal. Miért nem évekkel korábban? Miért nem méltányolták a puszta fennmaradásért vívott harcát? Miért nem díjazták a hallgatottsága, a népszerűsége okán? Midőn már a megásott sír szélén tántorog, akkor akasztják a nyakába a babérkoszorút? Siralmas.

A szerencsétlen, idén 70 éves Képes Ifjúságot is megjutalmazták, dacára annak, hogy ma már csupáncsak szégyenteljes karikatúrája egykori önmagának. Tótágast a logika: épp akkor díjazzák, amikor a lehető leghalványabb. Nemcsak az arcát veszítette el, hanem az önállóságát is, már csak a Magyar Szó szerdai mellékleteként jelenhet meg. A zentai Szögi Csabából főszerkesztőt kreáltak – maradt volna inkább az irodalomnál, nem volt rossz versfaragó! –, aki az itthoni reményvesztett fiatalság helyzetelemzése helyett, rendre „külföldi levéláradattal” traktálja az ifjú újságolvasót. (Azért valamire mégis jó ez a jubileumi év, apropóján remélhetőleg szó esik majd arról is, hogy hogyan és miért is került a Képesifi az agyhalott állapotába, Szabadkára költöztetése után milyen módszeresen építették le.  Megér a téma egy-két misét.)   

Visszatérve a glóriaglancolásra: rókaravasz ez a plecsniosztó plénum, merthogy személyválogató is, meg kizárólagos is. Nem minden esetben jár a kedvében még a „saját üdvöskéinek” sem, a VMSZ-MNT gályázó liblingjeinek sem, furamód még azokat sem tünteti ki. Például az íráskényszeres örökifjút, a zentai Szabó Palócz Attilát vagy az állhatatos újvidéki tévés Bágyi R. Renátát, a politikusként is debütált (vagy befuccsolt) Újvidéki Rádió-s Csőke Csabát, vagy a szabadkai Fehér Mártát, aki pedig majd a kezét-lábát töri, úgy krenkolja magát a Pannon Tévében, és valami miatt Pesevszki Evelyn is mellőzöttnek számít Újvidéken a Magyar Szóban, noha bizonyára mindig elvégzi a feladatot, amit „kiosztanak neki”.

És akkor Zucker kommt zu letzt: ha az Újvidéki Rádióban Madár Anikó szakmai díjat kaphat, akkor már mindenki kaphat, válogatás, dekázás nélkül. Akkor már igen nagy baj lehet az újságírói kréta meg a rádiós mikrofon körül!  

Sokan leélték az életüket úgy, hogy harminc-negyven éven át szorgalmasan „alkottak”, a legvégén bele is haltak a firkászságba, anélkül, hogy egy rendes írást megírtak volna életükben. Akár ki is díszíthették, tele is aggathatták a dolmányukat/kosztümkéjüket kitüntetéssel, ahogy a karácsonyfát szokás.  Szó se róla, lehet ezt csinálni így is. Hódolhatunk kedvünkre a rendjelkórságnak, eluralkodhat rajtunk a díjosztó mánia. Mintha ezzel a hivalkodással valójában leplezni, elfedni akarnánk a Délvidéken beállt médiasivárságot.

Méltánytalanság méltánytalanságot követ. És ez így megy évről évre. (Ez is az írástudók árulása…) Ha sokáig élünk, még megérjük, hogy minden pöszögő bogár sajtódíjat kap, csak azért, mert vajdasági magyarul pöszög.

(Csak nehogy úgy járjunk, mint az az anyaországi irodalmár, akitől a kitüntetése után meg találták kérdezni, hogy mekkora összeg ütötte a markát! Mire ő ennyit válaszolt: pénz nem járt vele, csak a szégyen.)

Szabó Angéla