Előbb a gimnáziumi, majd a főiskolai tanulmányaim alatt igyekeztek megismertetni velem a pszichológia rejtelmeit. Engem – talán – egyedül a személyiséggel, annak kialakulásával, illetve zavaraival kapcsolatos tananyagrész kötött le legjobban. Az oktatási rendszer már akkoriban is fényévekre maradt le a fejlett államokban folyó tevékenységtől, úgy emlékszem, főleg Freud és Jung által megfogalmazottakat szerették volna belénk sulykolni, míg e tudomány gyökerei, valamint a XX. század legjelentősebb pszichológusai, illetve iskolái – habár biztosan ezeket is tanították – nem maradtak meg az emlékeimben. Engemet egyedül a személyiség kialakulása, annak fejlődése, működése és a működés közben fellépő zavarok érdekeltek, így nem csoda, hogy később sok mindennek utána olvastam ezekkel kapcsolatban.
Ebben az írásban le fogok ragadni egy személyiségjegynél, amit nárcizmusnak definiáltak a tudósok. Ezt az emberek általában így határozzák meg: beképzeltség, hiúság, önhittség vagy önzés, pedig ezek már a kóros nárcizmusra jellemzőek. Sigmund Freud velük ellentétben azt mondta ki, hogy minden emberben – születésétől fogva – megtalálható bizonyos fokú nárcizmus, mert nélküle nem alakulhat ki az egészséges önkép, az illető nem lesz tudatában képességeinek és szükségleteinek, nem tud kialakítani működő kapcsolatokat más egyénnel, képtelen meghatározni helyét és szerepét a közösségben. Éppen ezért csak a kórosan nárcisztikus egyénekről fogok ezután írni. Ennek definíciója pedig a következő:
A kórosan nárcisztikus egyén általában nem kiemelkedő (átlagos vagy átlagon aluli) képességű, de karizmatikus, sármos, szeret mindent kontrollálni, minden tevékenységben, még a beszélgetésben is a középpontban lenni, élvezi és nagyon igényli a figyelmet, szinte kényszeresen hazudozik, rendkívül irigy, nagyon könnyen megsértődik, hihetetlenül rosszul bírja a kritikát. Saját tetteinek mindig óriási jelentőséget tulajdonít, azt állítja, hogy a közössége eredményei csakis az ő érdeme, másokat mélyen lenéz, megvet, a legkisebb sérelem hatására is könnyen robban, gyakran sajnáltatja magát, közel áll hozzá az áldozat szerepe, saját hibái nem léteznek, mindig, minden helyzetben valaki, vagy valami más a hibás. Az ilyen ember mindig zseniális mások megalázásában, különösen szóban, kiváltképpen, ha vélt vagy valós sérelmet szenved el. A sérelmekre azért ennyire érzékeny, mert csak látszólag erős. Illetve elégedett önmagával, csak a felszínes kirakat szerint van telis-tele önbizalommal, illúzió, hogy az énképe makulátlan. A valóság (erre később jönnek rá azok, akik jobban megismerik – kivéve azokat, akik őt feltétel nélkül követik és istenítik), hogy belülről nagyon bizonytalan, gyenge, azaz minden értelemben véve végtelenül törékeny.
Hogyan alakul ki az ilyen személyiség? Stephen Johnson amerikai pszichológus, médiaelmélettel is foglalkozó tudós röviden így határozta meg: „(Kórosan) Nárcisztikus az, aki korai sérülései következtében eltemeti saját valós önkifejezését, helyettesítve azt egy magasan fejlett, túlkompenzáló, hibás énnel”. De mik is lehetnek ezek a korai sérülések? Például a családi nevelés (hiánya), az olyan hozzáállás, „ne szeresd a gyereket, de hitesd el vele, hogy szereted”, tudatmódosító szerektől függő anya, aki képtelen szeretni, a szülői vágyak megvalósításának megkövetelése stb.
Felvetődik a kérdés, kik azok, akik felcsapnak egy ilyen személyiségi jegyekkel „megáldott” személy követőinek, istenítőinek? Elsősorban azok az egyének, akik a szerény képességű nárcisztikus személytől is átlagosabbak, így benne követendő példát látnak arra, hogyan lehetnek sikeresek. Nem véletlen, hogy ezeknek „Isten felviszi a dolgukat”, hiszen „eredményesen” betöltik majd azt a posztot, amire kiválasztják őket, de amihez különben nem értenek. Ide tartoznak még azok is, akiknek nincs önbecsülésük, kisebbségi komplexusuk van (ez lehet az alacsony testmagasság, az illető számára elfogadhatatlan kinézet – szubjektív csúnyaság, nagyon nagy vagy nagyon kicsi testtömeg – stb.), de legszámosabbak azok, akik aprópénzért, kiváltságért, valamilyen tisztség betöltéséért képesek feladni az elveiket (amelyek nem is biztos, hogy léteznek), ellentételezésként pedig azt állítják, készek a „halálig tartó” hűségre is, de amikor „megfordul a szél”, ők az elsők, akik magukra hagyják „istenadta” vezetőjüket.
Amint láthatja az olvasó, az írásomban nem talál még csak utalást sem arra, hogy a délvidéki/vajdasági magyar közösség közéleti személyei közül bármelyikre rásütném a személyiségzavar bélyegét. Helyette egy nagyon komoly feladat várok el az olvasóktól, miután elolvassák az írást, valahogyan helyettesítsék be oda a jeles személyeinkről megjelentetett információkat, állapítsák meg, közülük valamelyikre ráillenek-e az itt felsorolt információk! Ha rálel ilyenekre, küldje el a nevüket számomra, hogy én is okosabbá váljak!
Balla Lajos
https://szabadmagyarszo.com/2018/11/07/ismerjuk-e-egymast/, 2018. november 7. 11:39
Felhasznált irodalom:
http://ujegyenloseg.hu/a-legnagyszerubb-beszelgetes-a-narcizmusrol/
https://pszichoforyou.hu/narcisztikus10/
Sigmund Freud: A nárcizmus bevezetése (Zur Einführung des Narzißmus), Ford. Berényi Gábor
https://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_Gustav_Jung
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése