Horvátországi
magyarok a honvédő háborúban (III.)
Vinkovcén él a 89 éves – nagybecskereki születésű – Lángh Endre (a fotón) református lelkész,
korábbi püspök. Intézésre váró dolgait
leginkább a reggeli órákban végzi, amikor még futja az erejéből. Megromlott
egészségi állapota miatt már csak ritkán fogad látogatót, de a messziről
érkezővel kivételt tesz. Akkor is, ha a hívatlan vendég egy álmos délutánon toppan be.
Lelkészként
mindig ezen a horvátországi területen szolgált?
Mindig. Majdnem 60 éven át hirdettem az Igét a vinkovcei
egyházközségben, Tordincén. Sosem
vágytam arra, hogy nagy közösséget vezessek. A kis gyülekezetnek az a nagy
előnye, hogy mindenki mindenkit ismer. Rövidebb-hosszabb ideig eljártam a
bácskai, a bánáti gyülekezetekbe is, és azokba a cseh nyelvű közösségekbe,
amelyeket a magyar lelkészeink elhanyagoltak.
Tarthattak-e
szabadon istentiszteletet a háború alatt?
Igen, akkor olyan istentiszteleteink voltak, amilyenek már
soha nem lesznek. Rendszerint megteltek a templomok, az én gyülekezetemben
száznál kevesebben soha nem voltak. A hívek
összetartottak, a baj összehozta, összekovácsolta az embereket. Korábban
nem volt szokás a templom előtt megállni, tereferélni, de abban az időben
általában 10-15-en is ott maradtunk az istentisztelet után és beszélgettünk.
Nem
gondoltak arra, hogy külföldre távozzanak, hogy mentsék az életüket?
A családomnak nem állt szándékában elmenni, éltük a magunk
megszokott életét. A gyerekeink nem maradtak munka nélkül, vejünk niši
születésű szerb, orvos, a lányunk a kórházban dolgozott. Amikor már többfelé harcok dúltak, én is csak kerülő úton,
kukoricaföldeken át tudtam eljutni Tordincére, hogy megtartsam az
istentiszteletet.
Egy nap különös dolog történt. Felhívott Amerikából a
karizmatikus barátom, hogy figyelmeztessen, vasárnap semmiképp se menjek
Tordincére istentiszteletre, és mondott még valamit, de a rossz
telefonösszeköttetés miatt azt már nem értettem. Azon a vasárnapon más tartotta
az istentiszteletet, nem én, és azon a vasárnapon az első gránát a templom
előtt hullott az útra. Utána többször is láttuk, hogy milyen a gránáteső, de
még akkor sem foglalkoztunk a menekülés gondolatával. Viszont egy hónap múlva
ismét jelentkezett a barátom, azt mondta, hogy életveszélyben vagyok, minél
előbb hagyjam el a várost. Akkor összecsomagoltunk, és elmentünk Svájcba.
Kilenc óra tájban indultunk, 11 órakor pedig bemondták a rádióban, hogy
légitámadás érte Vinkovcét. Amikor tíz nappal később telefonált az itteni
pünkösdi lelkész, tőle tudtuk meg, hogy találat érte a parókiát, az épület
egyharmad része romba dőlt. Érdekes ez is: amíg itt éltünk, a konyhát tartottuk
az épület legbiztonságosabb helyiségének, mert két fala téglából épült, és pont
azon a részen történt a becsapódás.
Ezeknek
a titokzatos figyelmeztetéseknek mi lehet a magyarázata?
Erre nem tudunk logikus magyarázatot adni, legalábbis emberi
magyarázatot nem. Léteznek olyan emberek, akiknek vannak különös látomásaik, az
egyházban mindig is voltak ilyenek. Jótékony sugallatot máskor is kaptam.
Visszatérve a háborúra: azt nem a kisemberek csinálták,
hanem a politikusok. Ők pedig jól tudják, hogy könnyebb a rosszra csábítani,
mint a jóra. A háború az ember
bűnösségének a legláthatóbb jele. Semmi sem mutatja meg jobban, hogy az ember
milyen mélyre süllyedt a bűnben.
De
a politikusok mellett egyházi vezetők is beszálltak a gyűlöletkeltésbe, szerb
és horvát oldalon egyaránt.
Legalább az egyháznak nem lenne szabad gyűlöletet szítania.
Amely egyház fontosabbnak tartja a nemzeti identitás megőrzését, mint a hitet,
annak számára nincs reménység. A pravoszlávok, mivel nemzeti egyházak, még
rosszabb helyzetben vannak, mint mi. Márpedig a kereszténységnek csak akkor
lesz jövője, ha a különböző felekezetek képesek lesznek összetartani, mégpedig
a hit által.
Mely
lelkészek maradtak itt a háború idején? Kik voltak azok, akik kitartottak?
Nem sokan: egyedül csak Csáti Szabó Lajos meg Hájek János és
a fia. Rajtuk kívül még két katolikus pap, az egyiket félholtra verték a
szerbek.
Az emberi tartáson múlik minden. Ismertem olyan papot, akire
a háború idején ráijesztettek, aláírattak vele egy olyan nyilatkozatot, hogy a
továbbiakban nem kíván lelkész maradni – így is történt, feladta a papi
hivatást –, a káplánját pedig háromszor megverték, mégis kitartott a hite és a
gyülekezete mellett. Jó példa ez arra, hogy aki helyesen cselekszik szélcsendes
időkben, nem biztos, hogy viharok közepette is megállja a helyét. Ugyanúgy
érvényes ez a hívekre is, tapasztalatom szerint a 90 százalékuk még azt sem
hiszi el, hogy van Isten. Hogy beszélhetnénk akkor mélyebb hitről? Az
istentiszteletet csupán egy szertartásnak tekintik, a keresztelést, a
konfirmálást, az esküvőt pedig csak ünnepnek hiszik.
Akkoriban
sok magyart eltemetett?
Mindig kerültem a temetést, ha csak lehetett, más végezte
helyettem. Nem ok nélkül, 1980-ban szívrohamom volt, akkor az orvos azt
tanácsolta, hogy óvakodjak a stresszes helyzetektől. Igyekeztem betartani az
utasítását.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése