- és hol vannak a magyarok?
Szerbhorváth György
Nem tudom, ehhez képest aggasztó-e az EU hallgatása, akár a jogsértések esetén is, hisz különösebben nem reagálnak semmire. Mi sem jellemzőbb, hogy a Fidesz-színekben bejutott újvidéki EP-képviselő, Vicsek Annamária – aki korábban a VMSZ színeiben államtitkár volt a szerb kormányban, és inkább oktatásügyi szakemberként jeleskedett, bár több helyen nem tudta megakadályozni a magyar osztályok megszűnését –, mihelyt kikerült Brüsszelbe, a legagresszívabb módon vette át a szerb és a magyar hatalom retorikáját, és noha korábban ilyen típusú beszédmód nem volt rá jellemző, egyszerre szidja az EU-t a Szerbiáról szóló jelentés miatt, és reagál Vučićék szellemében a szerbiai eseményekre, teljesen elszakadva attól, ami otthon és sors- avagy nemzettársaival történik. Az ő példája jellemzi leginkább, egy ELTE-n végzett logopédusból hogyan válhat bárki a hatalom papagájává, olyan skizofrén helyzetben, ahol magyarországi képviselőként ágál a szerb kormányzat mellett. Egy biztos: kérdés, hogy a saját érdekeit képviseli-e két kormányzatot is szolgálva (az esetet majd megvizsgálja az SZVH), de az nem, hogy a vajdasági magyarokét nem. Innen már nincs is lejjebb, amiben az a reménykeltő, hogy csak feljebb lehet. Szerbhorváth György (Élet és Irodalom):
Lassan nyolcadik hónapjába ér a szerbiai tüntetéssorozat, az egyetem és egyes középiskolák diákblokádja, gyakran a professzorok támogatásával. A magyar nyilvánosságban erről már mínuszos hír sincs. Újabban, már ha nemzetközi magyar vonatkozású hírekről van szó, elvitte a pálmát a romániai elnökválasztás, Orbán újabb ámokfutása – a román szélsőjobboldali jelölt támogatása –, a Szuverenitásvédelmi Hivatal hadjárata a „külföldi befolyás” ellen. No és itt van Magyar Péter, illetve a Tisza Párt vonulása Nagyvárad felé, amely mintha a szerbiai mintát másolná – ha Orbán tanul a szerb elnöktől, illetve Aleksandar Vučić a magyar kollégájától (hacsak nem közös a spin doktoruk), miért ne tanulhatnának a tiszások a szerbiai egyetemistáktól, akik hónapok óta megállás nélkül gyalogolnak, bicikliznek egyik településről a másikra, sőt, Strasbourgig és Brüsszelig.
*
Némi hasonlóságot jelent, hogy a civilek is tüntetéssorozatot jelentettek be a magyarországi nagyvárosokban. Vagy hogy a listázott média, civil szervezetek, személyek, köztük a Pride szervezői magától értetődően vetik el azt az abszurd vádat, hogy külföldi szervezetek, kormányok, az elképzelt deep state fizeti és irányítja őket. Hiszen Szerbiában is ez az elnök és médiacsahosainak mindennapi mantrája (bár nem árt emlékeztetni rá, maga Kádár János is arról elmélkedett, hogy a CIA stencilezi a Beszélőt). Hogy mind a szerb elnök, mind a magyar miniszterelnök kedve szerint úgy dörgölődzne Trumphoz, mint rühes kutya a fűbe, a híveikben nem kelt kognitív disszonanciát.
A magyar helyzet azonban még kevéssé, illetve csak áttételesen hasonlít a szerbiaihoz, utóbbi meg egyre inkább másolja az orosz és fehérorosz verziót. Vučić pár hónapja jelentette be, hogy júniusban egy egész könyvben fogja leleplezni a szerbiai színes forradalmat, alig várjuk, jómagam majdnem jobban, mint a könyvhetet. Talán szintén a CIA-t és egyéb sötét külföldi erőket emelhetne ki, miután az újonnan vásárolt kormányzati gépen utazott el (úgy 50 millió euróba került, mintha Várkonyi Andrea módjára költekezhetne), hogy találkozzon Trumppal, ha már ők fogadták az ifjú Trumpot Belgrádban, hogy hotelt építhessen az 1999-ben az amerikaiak által szétbombázott vezérkari főnökség épülete helyén. De Vučićot még a republikánusok adománygyűjtő rendezvényére sem engedték be, mert külföldi (állítólag álnéven próbált jegyet venni), és az USA-ban tiltott a külföldi állampolgárok ilyen formájú beavatkozása a politikába. Mire ő beteget jelentett hirtelen, és úgy felhergelhette magát, hogy elrepült Moszkvába a május 9-i parádéra – ahol Putyin ültette a leghátsó padba. Meg az EU is.
Orbán és Vučić annyiban is két jó barát, hogy amint a vesztüket érzik – pillanatnyilag én azért a totális bukásukra nem fogadnék –, egyre inkább bevadulnak. Csak éppen míg Orbán a digitális és nyugdíjas Harcosok Klubját tudja mozgósítani, Szerbiában hónapok óta a háborús veteránok védik az egyetemistákat, biztosítják a tüntetéseket. Igaz, fegyvertelenül. Kissé ambivalens a történet, hiszen többségük a legvéresebb koszovói, boszniai és horvátországi háborúkban „szerepelt”, parancsnoki vonalon több elöljárójukat háborús bűnökért ítélte el a hágai nemzetközi bíróság.
Mindeközben Szerbiában már aktivisták ülnek a börtönben több hónapja, akár államellenes összeesküvés vádjával is, ahol lényegében a cellatársaik verik őket. A bíróságok sorra dobják vissza az olyan ügyeket, ahol a hatalom pribékjei vertek meg tüntetőket, egyetemistákat, vagy egyszerűen belehajtottak a tömegbe. Ma már viszont komplett adatbázisok vannak arról, melyik településen mikor és mekkora tüntetések vannak, de nem kell komoly keresés ahhoz sem, hogy naprakészen lássuk, kiket és hányan bántalmaztak. S hiába a médiafölény, a független vagy éppen ellenzéki sajtó lekapcsolása bármilyen állami hálózatról, az emberek a közösségi oldalakon ontják az infókat (például a veteránok minden nagyobb településen lévő szervezőjének telefonját is közzétették). A tanulság az, hogy nehéz dolga lesz korunk s hazánk poszt-ÁVH-jának, az SZVH-nak, ha minden jelentősebb orgánumot le akar kapcsolni a Partizántól az Átlátszóig, mert lesz helyette másik, viszont száz.
*
A Tisza áradása azonban még nem öntötte el az egész országot, ahogyan Szerbiában sem látszik világosan a rezsim vége. Az egyetemisták nemrég szintet léptek. Sajátos módon nyúltak vissza a jugoszláv szocializmus önigazgatásáig, ahogyan plénumokat tartanak a karokon. Itt a diákok legalább felének jelen kell lennie, moderátor vezeti az ülést, mindenki pár percig szólalhat meg, a döntéseket vagy konszenzussal, vagy egyszerű többséggel hozzák meg, legyen szó médiabéli megjelenésről egy-egy kijelölt diákkal, vagy az újabb akciókról, amelyeket lehetőleg az utolsó pillanatig titokban tartanak. A konspiráció értelemszerűen azért szükséges, hogy a hatalom ne csaphasson le rögtön. És – végre – konkrétabb politikai követeléssel is előálltak, előrehozott választásokat szorgalmaznak. Ráadásul úgy, hogy ők maguk is listát fognak állítani (az ottani választási rendszerben csak pártok, illetve listák indulhatnak), amelyeken azonban nem szerepelhetnek egyetemisták, vagyis ők maguk. Ha nyernének, ez, úgymond, szakértői kormányt vetítene előre.
A közvélemény-kutatások, vagy inkább a sejtések szerint Szerbiában ma ez lenne a nyerő opció. Már csak a romániai magyarok újabb reakciója miatt is érdekes kérdés, milyen lesz ebben a vajdasági magyarok pozíciója. Úgy látszik, a politika iránt érdeklődő (relatív) többség és az egyetemisták, középiskolások java is a mozgalommal szimpatizál, de bántó, hogy a magyar falvakban, kisvárosokban elmaradnak a pártoló megmozdulások, a bicikliző-gyalogló egyetemisták fogadása, megvendégelése, és a helyi hatalmasságok szállást sem engedélyeznek például a művházakban, sőt, a vécézést sem. A petíciózó professzorok körében nagyítóval sem találunk magyart, miközben az uralkodó, a hatalommal minden szinten együttműködő Vajdasági Magyar Szövetség elnöke lassan a Szerb Haladó Párt retorikáját is meghaladó módon reagál. Értelmiségiek ugyan még korábban több mint kétszázan kiálltak az egyetemisták mellett, pár tudományos szervezet, vagy akár a színészek többsége is (nem mindegyikük!), vagy az újvidéki Magyar Tanszék is, de a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar nem – illetve a plénumon eleve kevesen jelentek meg. Nem véletlen, hogy kellő figyelmet kapott az első nyilvánosan is megjelenő tüntető lány. Hogy a zentai és szabadkai, elitnek mondott magyar gimnázium kimaradt még a (rövidített) sztrájkból is, arra utal, hogy ha egyáltalán követ valamit a politikában a vajdasági magyar leendő elit, inkább a magyarországi iránymutatást, továbbtanulásukat is itt képzelik el – hisz szerbül is alig tudnak.
Az egyetemi központok, azaz Belgrád, Újvidék – a szabadkai karok ennek részei –, Niš, Kragujevac, Novi Pazar és a koszovói Mitrovica (!) külön-külön jelölnek majd képviselőket a választásokra, ha lesznek. Sajátos a bosnyák többségű Novi Pazar esete, mert ott a nemzetiségi – azaz bosnyák-muzulmán – jelöltek is felkerülnének a listára. Újvidéken, s így Szabadkán erről azonban egyelőre szó sincs a magyarok esetében. Meglehet, a VMSZ még bekerülhet a parlamentbe, de ha az itt leírt fejlemények kihatnak majd a vajdasági szkupstinára és az önkormányzatokra is, mindez a magyar képviselet végzetes visszaeséséhez vezethet. Holott egyes magyar településeken a magyar civilek és a diákok is nagy számban vannak jelen. Viszont ha van hihetetlenül pozitív folyomány: a szerbiai bosnyák és szerb egyetemisták közössége egyfajta történelmi megbékélést kötött, de az sem ritka, hogy három fiatal, bosnyák, szerb és horvát, együtt fényképezkedik nemzeti zászlajukkal. Olyat viszont, hogy egy magyar és egy szerb, még nem láttam.
*
Nem tudom, ehhez képest aggasztó-e az EU hallgatása, akár a jogsértések esetén is, hisz különösebben nem reagálnak semmire. Mi sem jellemzőbb, hogy a Fidesz-színekben bejutott újvidéki EP-képviselő, Vicsek Annamária – aki korábban a VMSZ színeiben államtitkár volt a szerb kormányban, és inkább oktatásügyi szakemberként jeleskedett, bár több helyen nem tudta megakadályozni a magyar osztályok megszűnését –, mihelyt kikerült Brüsszelbe, a legagresszívabb módon vette át a szerb és a magyar hatalom retorikáját, és noha korábban ilyen típusú beszédmód nem volt rá jellemző, egyszerre szidja az EU-t a Szerbiáról szóló jelentés miatt, és reagál Vučićék szellemében a szerbiai eseményekre, teljesen elszakadva attól, ami otthon és sors- avagy nemzettársaival történik.
Az ő példája jellemzi leginkább, egy ELTE-n végzett logopédusból hogyan válhat bárki a hatalom papagájává, olyan skizofrén helyzetben, ahol magyarországi képviselőként ágál a szerb kormányzat mellett. Egy biztos: kérdés, hogy a saját érdekeit képviseli-e két kormányzatot is szolgálva (az esetet majd megvizsgálja az SZVH), de az nem, hogy a vajdasági magyarokét nem.
Innen már nincs is lejjebb, amiben az a reménykeltő, hogy csak feljebb lehet.
