A közigazgatás burjánzásáról cikkezik az egyik lapunk főszerkesztője, annak kapcsán, hogy Szerbia tengerészeti ügynökséget is alapít, habár nincs is tengere. „Ez is egy újabb lehetőség, hogy a kormányzó pártok állásokkal háláljanak meg bizonyos jószolgálatokat” – olvasható az írásban. Ezt a megállapítást a szerző – egyébként helyesen – összefüggésbe hozza a községi és városi önkormányzatokkal, ügynökségekkel, igazgatóságokkal, „ahol az igazgatóbizottsági testületekben olyan ismerősök ülnek, akiket a pártjuk jutalmazott egy-egy ilyen testületi tagsággal”. A testületi tagság után, a szakmai hozzáértéstől függetlenül, a fizetség különböző, 3000-től 30 000 dinárig – teszi hozzá.
A téma persze nem mai keletű és az írás sem tartalmaz olyasmit, ami már nem lenne köztudott. Mondhatnánk azt is, hogy a szerzője ismételten „elverte a port” a közigazgatáson. Ilyen szempontból nem is érheti semmi megjegyzés. Más dolog, hogy a választók meddig tűrik még az ilyen társadalmi állapotokat...
Mi az mégis, ami miatt elgondolkodtató az írás?
A szerző nyugalmazott újságíróként lett főszerkesztő. Vagyis a nyugdíja mellett – bizonyára nem kevés összegért – elvállalta egy lap szerkesztését. Ilyen alapon legalább két helyről is jövedelmet valósít meg. Ugyanezt teszik sokan mások, maga a nyugdíjasok pártjának elnöke is, lehetne mondani. A lap tulajdonosa is természetesen azt tesz meg főszerkesztőnek, akit csak akar.
Szerzőnknek azonban állandó rovata van az egyik internetes portálon is. Feltehetően onnan is, ha nem csorog, hát cseppen valamilyen kis összeg. Aztán a napilap átveszi az írását az intertes portálról, mivel a főszerkesztő leváltási botrány után néhány jó tollú külmunkatárs felmondta az együttműködést (vagy a lap szüntette meg azt, mivel nem feleltek meg a Vajdasági Magyar Szövetség irányította MNT-nek) és nincs mivel feltölteni az oldalakat. A lapnak éppen kapóra jön a volt kolléga írása, neki pedig a másodközlés.
Persze ez ellen sem lehet semmi kifogásunk: Mindenki annyi helyen dolgozzon és valósítson meg jövedelmet, ahány helyen csak tud.
Nyugaton vannak olyan lapok, amelyek munkatársai semmilyen más újságnál nem közölhetnek írást, az elbocsátás terhe alatt. Ezeknél a lapoknál persze úgy megfizetik az újságírót, hogy nem is gondol arra, hogy „tezgázzon”. Mellesleg az általános, íratlan szabály, ha napilapnál dolgozol, akkor neved alatt más napilapnál ne jelentessél meg írást, de hetilapba már írhatsz, vagy bedolgozhatsz mondjuk a rádiónak, tévének... Főszerkesztőnek azonban bizonyára eszébe nem jut, hogy más médiumokba bedolgozzon. (A tulajdonos esetleg még azt is hiheti, hogy nincs elég munkája.)
Ilyen összefüggésben az említett írás már azt a benyomást kelti, hogy a szerző „más szemében meglátja a szálkát, magáéban a gerendát sem veszi észre”. Mondanivalója pedig, sajnos, a hitelét veszíti.
Bozóki Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése