Milošević szelleme

Ennek a kommentárnak nem a huszonhárom évvel ezelőtti joghurtforradalom a témája, a költségvetés múlt heti módosítása körüli politikai vita kapcsán mégis sokaknak eszükbe juthatott az, ami 1988. október 5-én a Tartományi Képviselőház épülete előtt történt, pontosabban az, ami ezt követően rendeltetésszerűen végbement: a miloševići politikai garnitúra puccsszerű hatalomra juttatása (a) Vajdaságban és a tartomány autonómiájának a névlegessé tétele.

A tömegérzelmekkel és a nacionalista indulatokkal önző politikai érdekből veszélyes játékot játszó Slobodan Milošević és az őt kiszolgáló többi szürke eminenciás, köztük a „jeles” helyi főszereplők – mint például a magát alkalomadtán magyarnak valló, de magyarul megszólalni nem akaró Mihalj Kertes – jól tudhatták, hogy mit miért tesznek: az erőforrásokra volt szükségük, amit Vajdaság nyújthatott. Mindegyik közül a legfontosabbat – a katonának is használható emberi erőforrások mellett – a tartomány irigyelt gazdasági potenciálja jelentette, akkor ugyanis Vajdaság Szlovéniával és Horvátországgal együtt még az azóta szétesett ország, Jugoszlávia fejlettebb északnyugati feléhez tartozott. Ma viszont, alig több mint húsz év után, oda jutottunk, hogy Szerbia központi része mögé sorolódtunk a gazdasági fejlettség terén, annak ellenére, hogy az Európai Unió közvetlen szomszédságában geopolitikailag Vajdaság sokkal kedvezőbb helyen fekszik, mint a tőle délebbre eső, Boszniával, Bulgáriával és Koszovóval határos országrészek. (Kivéve Belgrádot, hiszen a milliós városok mindenütt mágnesszerűen vonzzák a befektetőket.)

Húsz év távlatában ma már egyértelmű, hogy miért volt szükség központosításra: azért, hogy zavartalanul átfolyathassák a pénzt, a javakat az akkor még szerbiai szinten gazdag Vajdaságból Belgrádba. A szavak szintjén persze a (nagy)szerb igazság érdekében történt mindez, de hát jól tudjuk, pénz nélkül még háborúzni sem lehet, s arra is emlékezünk még minden bizonnyal, hogy a joghurtforradalom után mindössze három évvel már a háború következett. A törököket Szentgothárdnál megverő Raimondo Montecuccoli, olasz származású császári hadvezér mondotta volt, hogy a háborúhoz csak három dolog kell: pénz, pénz és pénz...

Ma pedig oda jutottunk, hogy ha nem is háborút, de szabályos parlamenti csatározást kell vívni azért, hogy egy keveset visszajuttassanak a köztársasági büdzséből Vajdaságba is, abba a Vajdaságba, amely még mindig az államkassza legnagyobb feltöltőjének számít.

Így lettünk gyarmattá a saját országunkon belül. Nem egyedülálló történelmi példa ez. Ezt a sorsot szánták annak idején a magyar királynak nevezett Habsburg császárok is Magyarországnak.

Húsz évvel ezelőtt aligha gondoltuk volna, hogy Vajdaság érdekeiért vívott parlamenti csatározásban a főszerepet az egyik vajdasági magyar párt játssza majd. A parlamentben jelenleg a mérleg nyelvét jelentő VMSZ-nek végül is sikerült kiharcolnia, hogy elfogadják azt a módosítási indítványt, miszerint három részletben december 1-ig átutalják azt a megígért, de ki nem fizetett 8 milliárd dinárt, amely a köztársasági költségvetésből a tartománynak, főként nagyberuházási célokra jár. Nem mentes ez a képviselőházban és a tárgyalóasztal mellett megvívott csata sem a pártpolitikai érdektől, de hát ebben nincs semmi elvetendő, a világon mindenütt így működik a politika. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy itt egy olyan helyzetről van szó, ahol a pártpolitikai érdek, a vajdasági magyarság érdeke és nyugodtan mondhatni, hogy az összes vajdasági polgár érdeke egybeesik.

Erre a nyolcmilliárdra nemcsak azoknak a vállalkozóknak és cégeknek van égetően szükségük, amelyek nehéz helyzetbe kerültek az elvégzett munka után járó pénz hiányában, hanem talán nem túlzás azt állítani, hogy azoknak a polgároknak is, akik hasznát láthatnák a megvalósult beruházásoknak. Kinek telhet öröme a kárörvendők kivételével például a Szabadka központjában csúfoskodó befejezetlen színházépület látványában? A kérdés elvi oldaláról nem is beszélve, ami ugyanis jár, az jár! Ha mégoly kevés is. Csak a gyáva vagy az ostoba mond le az őt jogosan megillető javakról, s az ilyennek nincs becsülete senki szemében.

Más kérdés, hogy az említett módosítási indítvány elfogadása még nem biztosíték arra nézve, hogy a szerb kormány be is teljesíti azt, amire a parlamenti döntés kötelezi, tehát hogy valóban át is utalja december 1-ig a 8 milliárd dinárt. Ez azonban, ha így lesz, már nem róható fel hibaként azoknak, akik kiharcolták az említett módosítási indítvány elfogadását. Ez kizárólag a bizánci és oszmán török politikai hagyományokat ápoló szerb politikai kultúra sara lehet már, amely, ha érdekei úgy kívánják, fittyet hány a törvényekre és a jogra.

Nem kell azonban ennyire messzire visszamenni a történelmi időkben az okok és a párhuzamok után kutatva. Az, ami ugyanis bennünket, vajdasági magyarokat is érintve az utóbbi időszakban történik a szerb politikában, ideértve most a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvényt is, ahol a kollektív bűnösség vádját sütötték ránk, kísértetiesen emlékeztet a miloševići időkre. Azok voltak azok az idők ugyanis, amikor Vajdaság kifosztása erénynek számított, amiért kitüntetés és zsíros állás járt, és azok voltak azok az idők, amikor – visszanyúlva a partizánfilmek hazugságaihoz – kollektív bűnösnek és megsemmisítendő elemnek lett kikiáltva mindenki, aki a másik nemzethez tartozott, hacsak nem a szerb érdekek harcos szószólója volt. Ha ugyanis gerinctelenségből vagy ostobaságból beállt a (szerb)sorba, akkor őt attól fogva jó magyarnak vagy jó horvátnak nevezték, ezzel is kihangsúlyozva, hogy az összes többi, aki kiállt a sorból, az rossz magyar és rossz horvát.

Tizenegy évvel az októberi fordulat után, úgy látszik, még mindig itt tartunk. Milošević meghalt, de Milošević szelleme még mindig itt jár közöttünk.

Sáfrány Attila
Magyar Szó, 2011. október 22.,6. o.