Nem csak Szerbiában…

Hosszas huzavona után úgy tűnt, hogy sikerrel járnak a VMSZ parlamenti képviselői és a kormány törli a vagyon visszaszármaztatására vonatkozó törvényből a kollektív bűnösséget. Nem kis meglepetésre azonban mindössze egy éjszaka alatt tótágast állt a minisztertanács magatartása. A kormány ugyanis visszavonta a jórészt a vajdasági magyarokat mentesítő törvény javaslatát. Várható tehát, hogy – ahogyan Csehszlovákiában a Beneš-dekrétum, úgy Szerbiában is – kollektívan bűnösnek tartanak bennünket a második világháborúban való szereplésünkkel kapcsolatban. Az Belgrádot egyáltalán nem érdekli, hogy 65-70 évvel ezelőtt a vajdasági magyar férfiak éppen olyan „önkéntesen” vonultak hadba, mint két évtizede.
Ha alaposabban átgondoljuk a dolgot, nem nehéz kikövetkeztetni néhány igencsak kézenfekvő, komoly anyagi vonatkozással bíró okot. Annak idején, pontosabban 1944-ben és 1945-ben a partizánok és a szabadcsapatok bosszúból hajtották végre a bácskai vérengzéseket. Ezt követően az új hatalom államellenségnek kiáltotta ki a magyarokat s elkobozta vagyonukat.
Nos, ha most kiderülne, hogy esetleg csak néhányan működtek együtt a magyar hatalommal, rehabilitálni kellene sok ezer embert és utódaiknak vissza kellene származtatni az elrabolt javakat. A ma már öreg emberek tudják, csak sokáig beszélni sem mertek róla, hogy Vajdaság gazdagságának pillérei jórészt a magyarok, a németek és a zsidók voltak. Utódaikat tehát kártalanítani kellene, s ehhez a jelenlegi hatalomnak nem nagyon fűlik a foga, hiszen még a saját egyháza is pörlekedik vele az államosított vagyon vissza (nem) származtatása miatt.
Részben igaz lehet az az állítás, hogy Szerbiában is erősödik a Szlovákiában és Romániában tapasztalható hungarofóbia. Ezt bizonyítják a falfirkák, a garázdálkodó fiatalokkal szembeni bírósági kettős mérce, a szélsőséges nacionalisták bejelentett temerini portyázása, a városnévtáblák átfestése és a hasonló esetek. Arról nem is szólva, hogy komoly intézmény végzett felmérést a fiatalok körében és kiderült, hogy a jövő zálogainak túlnyomó többsége ki nem állja az albánokat, a cigányokat… stb.
A tisztelt ház padsoraiban helyet foglaló honatyák és honanyák történelmi ismerete, nemkülönben az emlékezete meglehetősen hézagos és szelektív. Varga László, a VMSZ köztársasági képviselője nyilatkozta: „A folyosói megnyilvánulások pedig nagyjából úgy szólnak, hogy a győztesek írják a történelmet.”
Ez így volt, így van és minden bizonnyal így is lesz. Arra azonban még a mai fiatalok is emlékeznek, hogy két évtizeddel ezelőtt Szerbia négy háborúban „nem vett részt” és mind a négyet elveszítette. S ha visszalapozunk a történelemben, láthatjuk, hogy több mint kilencven évvel ezelőtt mivel büntették a vesztest. Területelszakítással. Így maradt területének kétharmada nélkül Magyarország, a második világháború után egyből két Németország keletkezett.
Szerbia négy háborúból vesztesként került ki és örülhet, hogy csak Koszovó nélkül maradt. Az nemigen jutott eszébe az akkori belgrádi vezetésnek, hogy a NATO vajon miért az észak–dél vonalon fekvő dunai hidakat rombolta le? A pancsovai kivételével. Az embernek még most is az az érzése, hogy a nagyhatalmak „szemet vetettek” Vajdaságra és hajszálon múlott, hogy területileg mégis minden maradt a régiben.
Ez a körülmény azonban csak lazán kapcsolódik a kollektív bűnösség elvéhez. Ha pedig a törvényeket a győztesek írják, talán Belgrádban is el kellene töprengeniük azon, hogy így van ez Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia egy bizonyos részén és Koszovóban is, ahol nem kevés szerb élt.
Nem csak Szerbiában.

Both Mihály
Magyar Szó, 2011. szeptember 30., 7. o.