Elbocsájtás futószalagon?

Amennyiben harminc napon belül nem tanulnak meg keményen dolgozni, és nem tanulnak meg rendesen viselkedni, elbúcsúzhatnak a munkahelyüktől. Nagyjából ez áll abban a névre szóló, írásbeli figyelmeztetésben, amelyet a héten kapott kézhez a szabadkai Március 8-a Harisnyagyár RT dolgozóinak egy csoportja. (Meg nem erősített információk szerint csaknem százan.) Az alig pár sorban, de igen velősen

megfogalmazott – a cég vezetője és az igazgatóbizottság elnöke által aláírt – figyelmeztetés arra inti a munkásokat, hogy bizony jócskán akad félni- és féltenivalójuk. Merthogy a vállalatvezetésnek komoly oka és indoka van a kilátásba helyezett sorozatos elbocsájtásra. Akik számára azonnal borítékolták a felmondást, azok szinte semmilyen szempontból nem felelnek meg az elvárásoknak. Részletezik is. Elsősorban: nem végzik elég hatékonyan a rájuk bízott munkát. Másodsorban: egyáltalán nem rendelkeznek az elvárható szaktudással ahhoz, hogy a napi feladatukat elláthassák. Harmadsorban: éppen az a képességük hiányzik, amely az elvégzendő munkához szükséges lenne. És utolsósorban: a munkavégzés során nem tartják be a fegyelmi előírásokat.
Természetes, hogy a cég irányítóinak az ilyen fajta merev és jócskán vaskalapos hozzáállása, és a létszámleépítéssel kapcsolatos hirtelen jött ötlete egy egész sor kérdést felvet. Hogy állták meg a helyüket eddig a munkások? Miért nem került sor már korábban elbocsájtásokra? Ugyan ki vagy mi okozhatta azt, hogy egyszeriben elfelejtették, hogyan is kell a munkájukat végezni? Kik voltak azok, akik a dolgozókat kiképezték vagy éppen csak betanították? Az ő munkájukat milyen kritikával illetnék? Miért tűrték szótlanul éveken/évtizedeken át azt, hogy annyi ember nem végzi az elvárásoknak megfelelően a munkáját? Akik rosszul dolgoztak, azok – ezen kritériumok szerint – nyilván fizetést sem kaphattak (vagy éppen csak minimálisat), hiszen az üzemben a bérezés a havi teljesítmény szerint történik.
A felmondással való fenyegetőzés valójában már nem is számít túlságosan szokatlan jelenségnek a szabadkaiak számára, hiszen az utóbbi évek dühöngő vadkapitalizmusának egyik szükségszerű velejáró lett. Az egykoron jó nevű gyáróriások csak úgy ontották magukból a munkanélkülieket.
Az utóbbi időben a mintegy 600 dolgozót foglalkoztató harisnyagyárban négy műszakban folyik a termelés. Az áru jelentős része külföldi piacra kerül (Németországba, Portugáliába, Magyarországra). Tehát a termelékenység visszaesésével, vagy éppen a harisnya eladhatatlanságával aligha lehet magyarázni a dolgozók viharos szélnek eresztését. Márpedig néhány héttel ezelőtt (és egyetlen nap alatt) már elbocsájtották a foglalkoztatottak tíz százalékát. Akkor hatvanan kapták kézhez a számukra megszövegezett felmondást – minden előzetes értesítés és bejelentés nélkül. Most viszont legalább annyi fáradságot vettek maguknak a vállalatvezetők, hogy előre és írásban figyelmeztették a munkásokat, mi vár rájuk. A munkaidő alatt kiosztott írásbeli figyelmeztetést az átvételkor azonnal alá kellett írnia mindenkinek. Aki ezt mégis megtagadta, azt azonnal a vállalat igazgatójához irányították, a nevére szóló értesítést pedig (elrettentésül a többiek számára) az üzemcsarnok ajtajára – az úgynevezett szégyenfalra – kifüggesztették.
Akiktől a cég ily módon szeretne megválni, azok között olyanok is vannak, akik egy életen át csak a harisnyagyárban dolgoztak, sehol másutt. És akiknek épp csak pár munkaévük hiányzik a nyugdíjaztatásig. Róluk pedig elég nehéz azt feltételezni, hogy sem szükséges szaktudásuk, se megfelelő munkaszokásuk nincsen, sőt még a fegyelmi vétségeket illetően is az élen járnak. Nagyon úgy fest a dolog, hogy azok a fiatalok sem kerülhetik el a sorsukat, akiket csak néhány hónappal ezelőtt alkalmaztak. Szép számban akadnak olyan munkásnők is, akik a környező településekről utaznak mindennap.
A félelem érzése, a munkahely elvesztésétől való rettegés nem számít új keletű jelenségnek a szabadkai harisnyagyárban sem. Amelyik gyárcsarnokban még mindig a darabbér a legislegfontosabb és az egyedüli mércéje a teljesítménynek, ott a dolgozók jogainak semmibe vétele és a megalázottság jelei is jól láthatóak. Gyakran a napi egyszeri étkezést és a beiktatott munkaszüneteket, pihenőket is inkább kihagyják, csakhogy a teljesítményük az elvárásoknak megfelelő legyen. S hogy ezentúl még inkább így tesznek, az nyilvánvaló, hiszen valamennyien féltik az eddig biztosnak hitt munkahelyüket. Márpedig a bizonyításra nem sok idejük maradt. Összesen harminc napjuk van arra, hogy elsajátítsák a harisnyagyártás mindig csínját-bínját, és arra, hogy megtanulják, hogyan illik munkaidőben egy rendes munkahelyen viselkedni. (Már ha mindezt nem tudták volna eddig is!) Mert aki nem változtat a munkához való hozzáállásán és a magatartásán, az lesheti a munkakönyvet…

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4539/Elbocsajtas-futoszalagon.html,2011. november 18. [23:07]