Ombudsman úr! Tépjem szét én is?

Aki ebben az országban még nem bolondult meg, az nem normális! – hirdeti egy nem csekély igazságtartalommal bíró (állítólag belgrádi) falfirka. Nekem oly mértékben lett a szívem csücske ez a graffiti, hogy akár most azonnal és kötelező érvénnyel felíratnám minden egyes vajdasági város meg falu legszűkebb központjában a legforgalmasabb és a legszembetűnőbb helyre. Vagy tán érdemesebb lenne egyenesen az égre festeni fel?! Csak azért, hogy mindenki láthassa… És aztán majd titokban, az éj leple alatt – egy-egy hangyányi módosítással – felmázoltatnám minden olyan cég, intézmény és (só)hivatal falára, amely azzal szórakozik, hogy jó alaposan megkeserítse a hivatali ügyeiket intéző emberek életét.

Adófizetők a másvilágról

Szerbia nem válhat az Európai Unió megbecsült tagjává mindaddig, amíg temetetlen halottai vannak szeméttelepek, autóbusz-pályaudvarok meg piacterek alatt – hangoztatta az idén többször is Forró Lajos történész. Az ehhez hasonló, és továbbra is a kívül maradással, az Európa peremén való vesztegléssel riogató kitételeinket alighanem még hosszan sorolhatnánk! A sors furcsa/fanyar fintora, hogy amilyen mértékben közeledne az EU-hoz való közeledésünk, ugyanolyan léptékben távolodik az EU-tól való távolodásunk. Mert egyre csak gyarapodnak, halmozódnak az ellenérveink… Szerény véleményem szerint addig sem lenne túlontúl ildomos Szerbiának az EU nevű nagy tánckörbe „belambadáznia” (vagy inkább tán: bekólóznia), amíg olyan zűrzavaros és áttekinthetetlen az adórendszere, amilyennel ebben az utóbbi egy évtizedben a mi országos adóhivatalunk hivalkodik.
Először is: felháborítóan trehány módon vezeti a lakosság, vagyis az adósok nyilvántartását. (Azok egy része már-már sivalkodik.) Hatványozottan érvényes ez a megállapítás a földműveléssel foglalkozókra, akikkel úgy játszadozik, ahogy a macska szokott az egérrel. A naprakészségre és a megbízhatóságra fittyet hányó adóhivatal ugyanis egyfolytában csak divatozik. Egyszer valós, ma is élő, hús-vér személyek részére postáztatja ki a végzéseket, máskor viszont olyan polgárokat szándékozik adófizetésre kötelezni – de ám vasszigorral! –, akik már réges-régen eltávoztak nem csupán a tartós lejtmenetben bukdácsoló mezőgazdaságból, hanem még ebből az árnyékvilágból is. És nem is tegnap, vagy az elmúlt héten, hanem már vagy tíz-tizenöt esztendeje. Így a mi (éberségből jelesre vizsgázó, szemfüles) adóhivatalunk – az evilági öröklét rendíthetetlen hirdetőjeként – az elhalálozott személyek egy részét ma is élő emberekként, hovatovább: „aktív adófizetőkként tartja számon. Egészen konkrétan: legtöbbjüktől a kötelező egészségügyi biztosítás címén megállapított összeg azonnali befizetését követeli. Sőt, fenyegetőzik is: amennyiben nem tisztázzák tüstént a tartozásukat, a végrehajtó fogja azt bevasalni rajtuk. Mert igaz ugyan, hogy már régen meghaltak, de azért fizessék csak rendszeresen és töretlenül a TB- járulékot, méghozzá egyenesen a másvilágról! Biztos, ami biztos alapon. Elvégre sosem lehet tudni, hogy ebben a (és nem is csupán a graffiti szerint) nem teljesen normális országban – de legfőképpen a sírban, a kriptában, két méterrel a földfelszín alatt – mikor lesz szükségük (a már bomlásnak indult holttesteknek és csontvázaknak) doktorra, műtétre, gyógyszerre. E túlvilágból elősuhogó sarc kivetésében valószínűleg világelsőnek számítunk, s talán éppen ez a balkáni modell lehetne a határokon átívelő, sőt: világokon átnyúló, egészségügyi gondoskodásnak a prototípusa, mintapéldánya. (Csak azért még finomítani kéne rajta ezt-azt, mielőtt e „találmányunkat” szabadalmaztatjuk…!
Szinte adja magát a kérdés: mennyire vehető komolyan az ilyen sajátos, morbid, fekete humorral megvert, bohóckodó adóhivatal? És felmerül még egy kétely: ha már az adófizetők listáján szerepelő személyek a valóságban nem is léteznek (csak fiktívek, kitaláltak), akkor könnyen meglehet, hogy az adóalapként megállapított összegek sem hitelesek. Ha a lajstrom légből kapott, akkor nyilván maga a kivetett adóösszeg is csak a fantázia szüleménye. Megkockáztatom: talán a még élő, a potenciális adókötelesek becserkészésére is ugyanezt a hadicselt alkalmazzák.
Az ingatlanok után fizetendő adóösszeg megállapításakor is meg-megcsillantja a kreativitását a Kedves Adókivető Úr vagy Asszonyság. Hogy olyan személyektől is újra meg újra követelik a mezőgazdasági földterület utáni adózást, akiknek soha életükben egyetlen lapát földjük nem volt – s valószínűleg majd csak az a gödröcskéjük lesz, amibe holtuk után belehelyezik őket –, azon már nem is szokás mifelénk meglepődni. A családi házak, a lakások irracionális mértékű megadóztatása viszont számtalan embernek okoz(hat)ott nem kis bosszúságot. Ugyanis (nagy általánosságban véve) az ingatlan piaci értékének csaknem a dupláját számították adóalapul. Ha tehát egy családi ház nagyjából 25 ezer eurót ér, akkor úgy kell utána adózni, mintha legalábbis 50 ezret érne. Óriási az aránytévesztés. Ez a mi adórendszerünk nyilvánvalóan a vérszívók családjába tartozik, mert most már gátlástalanul elvámpírosodott, elpiócásodott. Ezek után csoda-e, ha a kacifántos honi adólabirintust általában megbízhatatlannak, kiszámíthatatlannak és komolytalannak tartják? (Úgy tűnik, mintha lötyögne rajtunk egy kicsit ez a demokrácia…)

(Illusztráció: dasgelbeforum.de.org)

Parlagon vagy a pamlagon?

A mezőgazdasági termelőkkel idén olyan 25 ezer dinár körüli összeget fizettetnek egészségügyi biztosítás címén, amiért cserében kapnak is valamit, meg nem is. Saša Janković köztársasági ombudsman nemrégiben a saját bőrén tapasztalhatta meg, miféle átláthatatlan labirintusba kerül az a kiszolgáltatott beteg – és főképp: milyen színvonalú ellátást kap! –, aki egy szép napon kénytelen lesz belépni az alaposan lezüllesztett szerbiai egészségügyi rendszerbe. Elégedetlenségét és fölháborodását úgy fejezte ki, hogy mérgében széttépte az egészségügyi könyvecskéjét. Ugyanis messze nem olyan ellátással szolgáltak neki, amilyent ő a havi 20 ezer dinárt kitevő TB-járulék címén befizetett összegért jogosan elvárhatott volna. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a már nyugdíjasnak számító földműveseknek mintegy 46 ezer dinárt kell ebben az évben „betársítaniuk” a közösbe, s ezért megközelítőleg 8-10 ezer dináros havi járandóságot remélhetnek. Sokan évek óta nem tesznek eleget ebbéli kötelezettségüknek, merthogy maguk az illetékes miniszter urak is eléggé faramuci, egymásnak homlokegyenest ellentmondó módon szokták tolmácsolni az ezzel kapcsolatos tudnivalókat. Rendre úgy magyarázzák, hogy ez alól aztán végképp nem lehet kibújni, majd sietve hozzáteszik, hogy igazából senki ember fia nem kényszeríthető arra, hogy a majd 50 ezer dinárt befizesse. (Jó kis tudathasadásos állapot ez!) Nyilván nem csupán az eltérő értelmezés az oka annak, hogy szép számban akadnak olyan földművesek, akiknek az ilyen jellegű tartozásuk eléri az egymillió dinárt is. A termelő nyilván úgy van vele, hogy ez a csinos kis summa, ez a (testvérek között is) tízezer eurónak megfelelő összeg, inkább a saját folyószámláján „hancúrozgasson”, mintsem a pénzsóvár szerbiai adóhivatalén. Én meg akkor úgy fogalmaznék, hogy az a paraszt, akinek lenne 10 ezer eurója, ami (kopár, bevetetlen termőföld mintájára) parlagon heverne, akkor talán ő sem a földet túrná: helyette inkább a pamlagon heverne.

Ennél a résznél: légy észnél!

Fentebb már a szerbiai adóhivatalt a divathoz merészeltem hasonlítani, mert fertályonként ugyanúgy változtatja az egyes adónemekben kirótt összegeit, ahogyan évszakonként a módi váltogatja a maga divatszíneit. Persze, most mondhatná valaki, hogy e teremtett világban semmi sem állandó. (Épp a napjainkban vetődött fel, hogy hamarosan akár a sziklaszilárdnak hitt relativitáselmélet is megdőlhet, s mostanra már az is bebizonyosodott, hogy még maga a fény sem halad az úgynevezett fénysebességgel, hanem annál lassabban…) Akkor miért pont az agyafúrt, minden hájjal megkent adóhivatal számdzsungelében akarnánk játszva eligazodni?
Én máris kezdem belátni, hogy az adókivetés igenis egy izzadság szagú, agyfacsaró tevékenység. Mert jól ki kell ám azt találni, hogy kinek, mikor és mekkora összeg is legyen az úgymond adóalapja! Nem megy az csak olyan „hasraütésszerűen”!
Tavaly decemberben például egy ésszerűsített és nagyon átlátható formát vezettek be: egyetlen szál papíroson tüntettek fel mindenféle adóhátralékot, méghozzá táblázat alakjában (üzleti - és kisipari tevékenységgel, örökösödéssel kapcsolatos adót, földterület (kataszteri jövedelem) utáni adót, TB- és helyi járulékot stb.) Ez a vadonatúj elszámolási rendszer igen jónak ígérkezett, csak éppen túlságosan korainak bizonyult az örömünk… Merthogy hülyeségből egyáltalán nem szorulunk behozatalra, van nekünk saját termésünk is. Ebben a túlontúl bürokratikus útvesztőben ugyanis valóságos búvópatak módján bukkannak fel a semmiből és tűnnek is el a semmiben az újabbnál újabb összegek. Mellőzve minden logikát.
Levezetem egy példán: decemberben egy majd 90 éves asszonynak egészségügyi biztosítás címén (a korábbi elmaradt tartozással együtt) 27 ezer dinárt kellett volna befizetnie. Hat hónappal később, tehát ez év júniusában már 63 ezer dinárra rúgott az adóssága. Aztán négy hónap múlva érkezett egy újabb elszámolás – (nyilván nagyon-nagyon elszámoltak valamit!), amely szerint már 23 ezer dinárra apadt a hátralék. (Adókivető úr, hajoljon meg, e mutatványáért hátha megtapsolják!)
Férfiasan bevallom: sosem hittem volna, hogy a Hold változásai nemcsak a tengerszint oszcillálására hatnak ki, hanem a honi adóhivatal működését is érzékenyen befolyásolják! Vagy: ugyan mit tudhatott a sarcolás magasiskolájáról a Szentírásból ismert Zákeus, a jerikói vámszedő?! Pitiáner pancser volt csak, szegényke.
Az adósság tisztázása – de ám az utolsó vasig! – azért szükséges, mert e nélkül nem hitelesítik az egészségügyi könyvecskét. (Már csak azt kéne kideríteni, hogy melyik a valós összeg, igazából mekkora is a tartozás?) A néni könyvecskéje már két éve elveszítette az érvényességét. Lehetne rajta filózni, hogy ez kinek is a szégyene. Azé-e, aki egy életen át fizette a TB-járulékot, s mire megöregedett, odajutott, hogy nincsen egészségügyi biztosítása? Vagy valaki másé?
De ez a szemfényvesztősdi játék a számokkal csak az egyik része a gonosz „varázslatnak”. A másik illuzionsta trükk ennél százszorta hajmeresztőbb. TB-járulék gyanánt minden földműves egyazon összeget fizet – az egyhektáros is, meg az ezeregyhektáros is –, a különbség „csupán” abban áll, hogy a bevételük jócskán eltérő. A közel 90 esztendős nénike évi kataszteri jövedelme például (legalábbis a megküldött végzés szerint) mindössze 180 dinár. (Hogy e három liter tej árából kéne egész évben elvegetálnia, arra most inkább nem térek ki. Pedig nagy kedvem lenne hozzá!) És aztán ezt az úgymond tiszta hasznot adóztatják meg, méghozzá több mint 100 százalékosan, merthogy 25 ezer dinárt kellene befizetnie csak erre az évre. Nem, nem tévedés! És nem fordítva: hogy talán a 25 ezer dináros jövedelem után lenne ésszerű 180 dinárt fizetni. (Gyenge számtanos vagyok, de odáig csak elgördítettem ezt a példát, hogy ha netán szeretne magának ez az idős asszony csak havi 7500 dináros jövedelmet – amennyi manapság a leggyalázatosabb nyugdíj összege mifelénk –, akkor kereken 500 hektár földje kellene, hogy legyen. Ekkora birtokkal a háta mögött pedig jó eséllyel pályázhatna a falu tíz leggazdagabb polgára cím elnyerésére is.

Ördög és pakol?

De árnyaljuk tovább a képet! Állítólag létezik egy olyan törvény, amely szerint azok a 65 évesnél idősebb mezőgazdasági termelők, akik épp csak egy nadrágszíjparcellával rendelkeznek, és akiknek a már említett kataszteri jövedelmen kívül semmi más bevételük nincsen (se fizetés, se nyugdíj, se betegápolási járandóság), mentesülhetnek a TB-járulék fizetése alól. Egy kis aktagyűjtéssel – például házi orvosi szakvéleménnyel alátámasztva –, na meg egy kis utánajárással. Persze csak akkor, hogyha a három szakorvosból álló bizottság helyénvalónak találja a kérelmet, és olyan döntést hoz, hogy az idős ember felmenthető e kötelezettség alól, mert már képtelen az önálló gazdálkodásra. Nem nehéz kitalálni, hogy a vázolt esetben szimpla elutasítás lett a végeredmény. Csodák csodájára a majd 90 éves asszonyt – de volt rá példa, hogy a kereken 100 évest is! – igenis alkalmasnak találták az önállóan végzendő mezőgazdasági munkára. (Szánthat, vethet, boronálhat, arathat. Ugrálhat le-föl a hathengeres szürke Zetor kabinjába. Mert orvosi bizonylata van róla. Sőt: ha annyira erős a termőföldhöz való kötődése – az a híres, vaskalapos paraszti röghöz kötöttség –, hát akár még a másvilágról is visszajárhat szárat vágni vagy szalmát préselni. Nem csak adót fizetni.) Mivel évek óta nem látta orvos, és nem is használ semmilyen gyógyszert – ez a mellékelt egészségügyi kartonból jól látható –, nyilván arra a tudományos megállapításra jutott a tisztelt bizottság, hogy a nénike épp most éli a második virágkorát, épp most hozza a csúcsformáját. A nyilvántartásban az persze nem szerepel, hogy mivel járni már képtelen, teljes ellátásra szorul. És az ágyban fekve hanyagolja is rendesen a csapnivaló adórendszerből eredő keserveket.
Ha a szakértők egyszerűen megkérdőjelezik egy 90 vagy 100 esztendős ember általános egészségi állapotának pusztán az életkorral együtt járó romlását, akkor én meg annak az épelméjűségét kérdőjelezem meg, aki egy ilyen rendeletet megszövegezett és elfogadott.
Aki rosszat sejtett, jól sejtette. Az adóhivatal először széfbe zárta a mosolyát, aztán bekeményített. Postással küldette a fenyegetést: amennyiben nem rendezi rögvest a tartozását, mindennap lesheti a végrehajtót. Ördög és pokol! Vagy inkább: ördög és pakol? Noha most az egyszer szeretném hinni, bizonyossággal mégsem állíthatom, hogy az adóhatóság esetében csupán sima lelki ápolatlanságról van szó, merthogy a pénzbehajtás valójában hozzátartozik az alaptermészetéhez. Égbekiáltó bűnéül talán még maga a Teremtő sem venné, ha a végrehajtó uraság szemet vetne az asszony 1974-es gyártmányú hűtőszekrényére, az ugyancsak 37 esztendős mosógépére, a velük egyidős tűzhelyre és a kicsivel ifjabb korú (de már szintén régen nagykorú) hazai gyártmányú televíziójára. Nem ártana, sőt végső ideje lenne lecserélni őket. Csakhogy nem lenne helyettük másik.

Dragan vagy Al Capone?

Svédországban hallottam Dragannak a tanulságos esetét az ottani, fővárosi adóhivatallal. Idegenbe szakadt hazánkfiának egy tekintélyesebb összeget sehogyan sem akaródzott befizetni, ezért rászállt a kényes naprakészségéről és a legendás szigoráról ismert svéd adóhatóság. Zsinórban küldte részére a fizetési felszólításokat. Csakhogy a csavaros észjárású vendégmunkást sem ejtették a fejére gyermekkorában. Amikor megunta a „játékot”, egy alpári trükkhöz folyamodott. Fogta a felszólítást és fekete filctollal, na meg ékes szerbséggel ráírta, hogy menjetek az anyátok micsodájába, beletörölte a fenekét, összehajtotta, borítékba tette és szépen visszaküldte a feladónak. Ez a sajátos megoldás alighanem mélyen meglepte és elgondolkodtatta a hivatalnokokat… A lényeg, hogy Dragan megúszta az esetet szárazon.
Minthogy a majd 90 éves nénike történetesen az édesanyám, nekem is megfordult már a fejemben, hogy talán alkalmaznom kéne ezt a Dragan-féle csattanós módszert. Hátha esetünkben is beválik. Vagy ha nem a vendégmunkásét, akkor talán azt, amelyet maga Al Capone hirdetett, és amely szerint egy rozsdás késsel általában többre mégy, mint sok-sok szép szóval.
Meglehet, hogy súlyos jellemhiba ez esetemben, de ezek a balkáni, alvilági verziós megoldások nem igazán jönnek be nálam. Azt hiszem, én inkább a köztársasági ombudsman – mégiscsak civilizáltabb – példáját követném. Csak még egy kicsit hezitálok. Fizessem be a 23 ezer dinárt? Vagy a 63 ezret? Vagy mindkettőt? Csak azért, mert a világért sem szeretném a virágzásában késleltetni vagy megállítani (akár csak egy másodpercre sem) Szerbia virágerdőbe borulását? Csak azért, hogy ne legyek én okozója egyetlenegy virágszirom elvesztésének sem? Hogy is vehetnék ilyesmit az én túlérzékeny lelkemre?!
– Ombudsman Úr, Ön mit tanácsol? Tépjen szét én is anyám egészségügyi könyvecskéjét? Merthogy sz…t sem ér…

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4503/Ombudsman-ur-Tepjem-szet-en-is.html, 2011. november 3. [14:01]