Mit őriznek az újságírók? A csendet?

Világéletemben különös szeretettel viseltettem a született optimista emberek iránt. Mert egyszerűen csak csodálom őket. Ámulom és bámulom. Megvallani sem szégyellem: képes vagyok úgy szemlélni őket, mint akit valósággal megbabonáztak. Mint akit valami varázslat ért. Talán azért lehetséges ez, mert ezek a -- már magukban a -- génjeikben kódolt, öröktől fogva létező, alighanem valamiféle ősi derűlátást hordozó egyedek általában olyasmivel képesek engem elkápráztatni, ami tulajdonképpen hideg és józan észérvekkel egyszerűen alátámaszthatatlan és megmagyarázhatatlan. Illogikus.
Legutóbb a Magyar Nemzeti Tanácsunk tájékoztatási ügyekkel megbízott tanácsosának a naplószerű bejegyzéseit böngészve érez(het)tem magamat egy -- a hétköznapi valóságtól jócskán elütő – káprázatos álomvilágban. Amikor is az írás szerzője éppen azt fejtegette, hogy február utolsó napjaiban találkát adtak egymásnak (valószínűleg a legterebélyesebb és a legjelentősebb) vajdasági magyar tömegtájékoztatási-eszközök. Alighanem annak apropóján, hogy meghányják és megvessék délvidéki írott és elektronikus sajtónk „hova továbbját és hogyan továbbját”. Az elbeszélő összegzése szerint arra a megállapításra lehet jutni, hogy a médiarandevú igen kedélyes hangulatban zajlott. (Mondom ezt annak okán, hogy az említett naplóbejegyzésben szinte minden-minden derűlátást sugall, előremutató és a velejéig pozitív. )
Kezdeném azzal, hogy tulajdonképpen kik is voltak ott jelen a szóban forgó találkozón. Barátok és kollégák. Csupa barát, csupa kolléga. (Istenem, de szépen is hangzik!) Akiknek járt egy ebéd is a kötetlen beszélgetés mellé. Amolyan szokásos köretként, nyilván. Az eszmecserén pedig (feltételezhetően) sok-sok bizakodásra feljogosító, dicséretes dologról tárgyaltak, vagy inkább tán: társalogtak. Szó volt együttműködésről, értékes tudásról, átjárhatóságról és munkaerő-áramlásról. Továbbá: az érettek tapasztalatáról és a kezdők lendületéről. Meg arról is, hogy megtört a jég, a szúró jégcsapok pedig olvadásnak indultak. Na és a falak? Azok bizony leomlanak. (Jut eszembe: van egy régi Korál-dal, amely arról szól, hogy a hegy mögül lassan felkel a nap, és a kőfalak leomlanak…)
Bárhogy is próbálok én gáncsoskodni, akármint kekeckedem, vagy éppen dallikázom, ezen az elnagyoltan felvázolt médiarandin egyszerűen nem találok fogást. Nincsen mibe belekötnöm. Mert a pozitív kicsengésű felsorolásfűzér minden egyes darabja, alkotó eleme elengedhetetlenül szükséges az úgynevezett (vajdasági magyar) médiahálózat kiépítéséhez. Vitának itt helye nincs. És még ellenérveket sem lehet felhozni, minthogy tényleg és valóban nagy lépésekkel elindultak a stratégiai célok megvalósítása felé.
Hogy ezt a príma startot, hogy ezt a léleklelkesítő elindulást igazából látványos visszafordulással kezdték a vajdasági magyar sajtópiac formálását, alakítását végző médiakreátoraink, azt nyilván csak szép kevesen látjuk így. S ha így látjuk, akkor az is a mi bajunk. Mert talán még vagyunk néhányan olyanok, akik egy szemernyit sem örülnek az újságírásunk egyetlen politikai párt által való irányításának. Az erőnek erejével hajszálra egyforma -- úgy is mondhatnám, hogy frissen szabott -- sajtóegyenruhába kényszerített médiumok sanyargatásának. Amelyeket először meg kellett kötözni ahhoz, hogy majd később esetleg biztathassák is őket. Úgy, gúzsba kötve.
Reménykedem, hogy azért találni még közöttünk egy-két másként gondolkodót. Akkor is, ha a szólás- és az írásszabadságról most még (vagy inkább: még most is?) mélységesen hallgatunk. A véleménynyilvánítást csak halasztjuk, halasztjuk, mígnem végleg elszalasztjuk…
Pedig úgy igaz, hogy minden normális országban az újságírók a demokrácia őrei. Hát aztán? Nálunk legfeljebb csak a csend őrei.

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/96/Mit-oriznek-az-ujsagirok-A-csendet.html, 2012. március 7. [21:56]