Három egyes fejenként az elit iskolában!

Kit kell ezért megdicsérni?

Az egyik szabadkai gimnáziumi osztályban a magyar nyelv és irodalomból megírt ellenőrzőre a 26 tanuló közül 25-en egyest kaptak, egy diák pedig kettest. Ugyanebből a tantárgyból -- csak a második félév kezdete óta -- összesen 76 negatív osztályzatot gyűjtöttek össze. Legalábbis ennyi került eddig beírásra a naplóba. Nem nehéz kiszámítani, hogy ha csak kettővel szereztek volna többet a tanulók, akkor máris kilenne a fejenkénti három-három „ pecájuk”.
Az eset több mint különös. Sőt, talán még kirívóként is kategorizálható. Leginkább azért, mert a diákjaink ÉPPEN anyanyelvből szerepeltek le ilyen csúfosan. És nem matematikából, kémiából vagy fizikából. Nem azokból a tantárgyakból vallottak kudarcot és szégyent, amelyeket általában nem szoktak kedvelni. A történet másik furcsasága pedig alighanem az, hogy nem valamelyik három éves szakiskola diákjairól van szó, hanem a mégis csak elitnek számító gimnázium válogatott tehetségeiről. Minthogy az ilyen fajta tanintézményekbe már eleve nem is juthatnak be a gyengébb tanulók. Hanem csak a növendékek színe-java.
Márpedig az említett szabadkai iskolában valahol mégis baj lehet a kréta körül. Vagy már a beiratkozáskor, a tanévkezdéskor sem volt meg a szükséges, az elvárható tudásszintjük a jelentkezőknek (és a befejezett általános iskolából csak kegyelemből kapott, úgynevezett szimpátia-ötösöket hoztak magukkal), vagy éppen magában a nívós iskolában kezdődött meg a látványos és folyamatos elbutulásuk. Igen ám, csakhogy a diákok nem egyazon „versenyistállóból” valók, hanem különböző városok és falvak elemi iskolából érkeztek. Nyilvánvalóan egymástól eltérő tudásszinttel és más-más munkaszokással. Ha viszont így van, akkor csak nem lehet egyoldalúan a „nyolcosztályosban” előadó magyar szakos tanáraikat hibáztatni a várt eredmények elmaradása miatt. Hát akkor kit terhel mindezért a felelősség? Egyedül csak a jelenlegi, a középiskolai, a gimnáziumi magyartanárt? Mert az halálosan komolyan veszi a választott hivatását és szigorúan megköveteli, számon kéri a tudnivalókat? Nem hinném. Aligha lehet őt a szigorúsága és az igényessége miatt elmarasztalni! Akkor hát hol kéne a bűnbakot keresni?
Az anyanyelvű oktatás nyavalyája a jelenlegi Vajdaságban nem csupán annyi, hogy az egyre fogyatkozó magyarság következtében a szórványban – diák és pedagógus hiányában – sok helyütt már egyáltalán nem is nyílhatnak magyar nyelvű tagozatok, hanem az is, hogy a még tömbben élők iskoláiban is alaposan megromlott az oktatás (és nevelés) színvonala. A valamilyen szempontból mégis csak a magyar nyelven zajló tanítás/képzés központjának számító Szabadkán is lenne még mit csiszolni nem is annyira a tanterveken, mint inkább a diákok már megszerzett tudásán. (Ha másért nem, hát csupán amiatt, hogy ne mindig csak a csapnivalóan rossz tantervet és a krónikus tankönyvhiányt kárhoztassuk!)
Állítólag létezik egy olyan hallgatólagos megállapodás, egy a nyilvánosság előtt nemigen hangoztatott egyezség a politika és az iskolai történéseket irányítók között, amely szerint, ha csak egy mód van rá, ne is buktassanak meg gyereket. Szinte bármi áron ki kell húzni pozitív osztályzatokkal, hagyni (illetve: segíteni) kell, hadd bukdácsoljon csak szépen át egyik osztályból a másikba. Én nem is vitatom, van ebben némi logika és racionalitás. Mert ugyan mitől lenne majd jövőre, a következő tanévben okosabb, szorgalmasabb az a gyerek, aki már az idén is lusta volt a széket melegíteni, és akinek esze ágában sincs változtatni a tanuláshoz való viszonyulásán? Teljeséggel nonszensz egy halom negatív osztályzattal őt a startvonalhoz visszaparancsolni és osztályismétlésre kényszeríteni. Megmosolyogni való hinni és bízni a csodában, hogy idővel csak ragad rá valami, csak megrázza magát, csak megtáltosodik.
Ha csak a szabadkai gimnázium egyetlen említett osztályát vesszük alapul, akkor is kénytelenek vagyunk úgy sommázni, hogy: teljes a zűrzavar. Jó kis tudathasadásos állapot alakult ki. A diákok -- mint egyszerű kísérleti nyulak – előbb-utóbb nyilván kénytelenek lesznek alkalmazkodni és idomulni az általuk választott tanintézményben már bevett és elfogadott „játékszabályokhoz”. Beletörődni abba, hogy a tanáraik eltérő módon viszonyulnak a saját munkájukhoz és a diákjaikhoz. És akkor egyidejűleg tapasztalhatják meg mindkét végletet: a szokatlanul nehéz, magas színvonalon előadott tananyagot, meg az annak visszamondását szigorúan megkövetelő változatot, és a laza, kevésbé igényes, olykor kissé hanyag, elnéző pedagógusi hozzáállást. Akkor is, ha most még nagyon úgy fest, hogy a gyerekek többsége egyszerűen beleveszik ebbe a kettősségbe. Nem képes feltalálni magát. Az előbbiek egyszerű, de folyamatos magolást, biflázást követelnek meg tőlük, vagy pedig nem kevés otthoni hozzáolvasást, tananyagpótlást, amihez pedig sok diáknak nem csupán az előzetes alaptudása hiányzik, hanem a munkaszokása is. Nem szokták meg, hogy bizony akár több órát is intenzív tanulással kell tölteniük, ha azt akarják, hogy az eredmény ne maradjon el.
Meglehet, hogy szót sem érdemelne a szabadkai eset, ha kizárólag a magyar nyelv és irodalom oktatásával lenne baj. De van mással is. A matematikából kirótt szóbeli intők száma ugyancsak tünetértékű. Az osztály háromnegyed részét érinti. De a fizikából, biológiából, latin nyelvből kiosztott elégtelen osztályzatok miatt is érdemes lenne felkutatni és feltárni minden ilyen jellegű sikertelenség okát. Hogy sem a szülő, sem a gyerek, sem pedig a tanár ne érezze mindezt kizárólag a személyes kudarcának. Mert nem az.

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4872/Harom-egyes-fejenkent-az-elit-iskolaban.html, 2012. április 16. [12:44]