Akiket a börtönben felejtettek…

Mottó:

HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE MOST

A temerini fiúk döbbenetes, párját ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két hadszíntéren zajlik. Egyfelől van az öt fiatalember, aki immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett  tűzvonalat,  az eleve vereségre ítélt(etett), az elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét. Másfelől pedig létezik az alaposn elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők, a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és reményadag utánpótlásának. A kegyetlen valóság pedig az, hogy a temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban) különösen nagy csapásnak számít. Az egyik fiatalember pedig – ha valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –, egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék. Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna, csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója, hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély szegénységben tengődnek egyik  napról a másikra.

A  „háttérország” működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.

A temerini fiúk nem bantu négerek. Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok. Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres, meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak a róluk való megfeledkezésben.

Jól tudjuk, nem is férhet hozzá kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson. Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból, akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának segíteni.

Még egy említést érdemlő momentum: a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára. Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány, kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát, valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én értékítéletem szerint ez már magától értetődő. Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta (magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne felejtsük! – arra tettek szent esküt.

Még ennél is továbbmerészkedem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű, történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.) Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben? Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.

A tények magukért beszélnek.

A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?

Szabó Angéla