Az ókériek nem kukoricáztak…

A „vad módon” lezajlott illegális kukoricatörés – magyarán: lopás, rablás – a múlt héten kezdődött. Szombaton (szeptember 15-én – B. A. megj.).  Hétfőn pedig folytatódott.

Újvidéki és verbászi rendszámtáblájú kombájnok – hívatlanul és rajtaütésszerűen – beálltak egy tekintélyes méretű kukoricatáblába, és meglehetősen demonstratív módon – hogy láss csodát(!) – teljes iramban megkezdték a tengeri betakarítását. Más földjén. A tornyosi gazdákén. Egy szuszra, még szombaton éjjel, elvittek kétkamionnyi, körülbelül 12 ezer euró értékű termést. Minthogy szinte semmiféle ellenállásba nem ütköztek az éjszakai tolvajok, alighanem vérszemet kaptak, mert hétfőn teljes elánnal folytatták a már megkezdett csőtörést. Mire a földet bérlő helybeli gazda megérkezett a helyszínre, már újabb 3 ezer euró értékű zsákmányt sikerült lekombájnozniuk. A meglepetéséből és az első csodálkozásából még teljesen fel sem ocsúdott tulajdonos meg legfeljebb csak bámulhatott a csörögve-zörögve zakatoló idegen masinák láttán. Amikor viszont észbe kapott, a segítségére siető gazdatársainak ő is elrendelte a kukoricatörést, méghozzá a parcella másik végén. Így egyidejűleg, párhuzamosan zajlott a villámgyors betakarítás. Sztereóban törték a tengerit! – mondhatnánk kissé cinikusan, ha nem lenne amúgy is tragikus a történet. Ha nem kergették volna be a saját kocsijába, ha nem fenyegették volna meg életveszélyesen a földet bérlő gazdát…

A történethez hozzátartozik az is, hogy az ókéri illetőségű gazda nem számít éppen ismeretlennek a saját szülőfaluján kívül sem. A korábbi években már megjelent ő a kicsinyke Tornyoson is. Bérelt termőföldet a falu határában, de mivel árendát nem nagyon szeretett fizetni, ezért beszüntették a vele való együttműködést. Helyette inkább egy helybelinek adták haszonbérbe az egykori szövetkezeti parcellákat. A dölyfös termelő most mégis úgy érezte, hogy őt továbbra is megilleti mindaz a „kiváltság”, ami egy ex-bérlőnek kijár, és az éj leple alatt megjelent a mezőgépeivel, hogy a termésből kivegye a vámot. Időközben épp csak arról feledkezett meg, hogy a tavasz folyamán már nem ő volt az, aki a kukoricamagot elültette…

Hogy a meglehetősen alpári módon zajló kettős csőtörés, „ikerkombájnozás” története még vérlázítóbb legyen: vagy 20 hivatalból kirendelt zentai rendőr is végignézte, figyelemmel kísérte ezt a szántóföldi gazemberi színjátékot. És próbált is valamilyen módon igazságot tenni. Valahogy úgy, hogy a kecske is, meg a káposzta is…

A felháborító eset példaértékű. Akár oktatni is lehetne. Ebben a történetben szinte minden tipikusan és specifikusan vajdasági magyar nyomorúságunk benne foglaltatik. Mint cseppben a tenger.

A szegénységünk: az idei, szokatlan mértékű aszállyal sújtott esztendőben minden egyes kukoricacső aranyat ér. Olyannyira kevéske termett belőle. Ha viszont még ebből a természet által is pimaszul megvámolt mennyiségből – pofátlan módon – idegenek is akarnak részesedni, akkor alig-alig marad annak, aki pedig egész évben bajlódott vele.

A másodrendűségünk: a vagy száz kilométerről érkezett szerb gazda, mivel másként nem ment, hát erőnek erejével próbált meg érvényt szerezni saját vélt igazának, (elő)jogai érvényesítésének. Csak találgatni lehet: remélhetőleg nem pusztán a nemzeti identitásából és pénzember mivoltából eredeztethetően. Mert kukoricaorzási elhatározásában igencsak állhatatosnak bizonyult. Váltig hangoztatta, hogy a tornyosi földeket igenis ő vette haszonbére, nem pedig a helybeli gazdák. Ezen sommás kinyilatkoztatását viszont semmiféle érvényes szerződéssel, semmiféle egyéb dokumentummal nem tudta alátámasztani. Így jobb híján, csak a „tekintélyt” parancsoló hangerejére meg a kíséretében lévő testőrszerű fogdmegekre támaszkodva akarta kiharcolni a maga igazát. És ebbéli igyekezetében eleinte a karhatalom is támogatta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a helybeli magyar gazda hiába lebegteti az egyenruhások szeme előtt a 143 hektáros földterület bérléséről szóló érvényes szerződését, mert majd úgy is az lesz az illegális kukorica-betakarítási történet végső konklúziója, hogy a hivatalos papírossal legfeljebb kitörölheti a valagát. Már ha egyáltalán arra a célra elegendőnek bizonyul. Mennyiségileg, nagyságilag.

A helyszínre érkező illetékes köztársasági felügyelőség kirendeltjét is meglehetősen goromba módon kioktatta a mindenekfelett álló és így érinthetetlennek számító ókéri nagyhangú nagygazda: „Ki maga egyáltalán? Maga nekem nem mondhat meg, és nem tilthat meg semmit! Nem tehet ellenem semmit sem!”

A rendőrég tétlenül végignézte a lopást...

(A Pannon TRV felvétele)

A sajtónk kiszolgáltatottsága: az esethez a helyszínre kivonuló televíziós forgatócsoportot, mint egy hátulgombolós, lecsúszott zoknis kisgyereket, néhány határozott mozdulattal rendre intették a messziről érkezők. Egykettőre leállították a nekik nem tetsző forgatást. Nyilván nem volt az ínyükre, mert az orgazda gorillái egyszerűen kikapcsoltatták a kamerát.

Úgy festett, hogy a tornyosi gazdák ezt a parasztemberhez méltatlan kukoricacsatát végérvényesen elveszítették. De aztán fordult a kocka. Az illegális kombájnozásnak és az idegtépő kötélhúzásnak vége szakadt. Az idegeneket hazavezényelték. Ebül szerzett zsákmányukkal együtt. Amit megszereztek, eloroztak, az már az övéké maradt. Nem kellett visszaszolgáltatniuk. Erre ugyanis nem kötelezte – és nem is kényszerítette -- őket az égvilágon senki sem.  (Nálunk ez már amúgy is bevett szokás. A tolvaj nem adja vissza a szajrét. Miért is tenne ilyet, ha ép bőrrel megúszhatja a dolgot?)

A mindenképpen tanulságos és továbbgöngyölítésre érdemes tornyosi történet bukéját alighanem az adja meg, hogy ezt a részint világos nappal történt nyílt színi rablást nem egy nadrágszíj-parcellácskával rendelkező idős és magatehetetlen parasztembernek a kukoricaföldjén bonyolították le. Az elkövetők számára az a fajta forgatókönyv szerinti móresre tanítás valószínűleg nem is számított volna igazi kihívásnak, valódi hőstettnek. De egy erőteljes magyar gazdát ily fondorlatos módon megleckéztetni, kukoricázni vele, így csúfot űzni belőle – mert úgy látszik, az ilyesmi sem lehetetlen – az már egészen más tészta! Az élvezet is nyilván hatványozottabb, ha (vajdasági magyar viszonylatban) egy már-már földbirtokosnak is beillő, javakorabeli termelőn verhetik el a port, tölthetik ki a kedvüket. Aki pedig élete során látott már sok karón sokfajta varjút.

És mégis… Az erősek jöttek, láttak, arattak. A gyengék meg – bár erkölcsi értelemben győztek(?) – legfeljebb nem győztek csodálkozni. Gondolom, az is megfordulhatott a fejükben, hogy vajon a szerb fővárostól délebbi területeken is eljátszhatták volna ugyanezt a színjátékot az ókériek? Minden bántódás nélkül? Vagy ilyesmit csak a jámbor vajdasági magyarokkal lehet és szabad is megtenni? De tényleg: lehetséges is? Szabad is?

Így zajlott hát a tornyosi kukoricaföldi „happening”. Ami valami miatt mégsem végződhetett happy enddel…

Szabó Angéla