Mi fizetünk, de kinek?

Azt még a belgrádi kormány sem tudja, hogy már jó néhány éve hány szerb él, és hány van valamelyik koszovói községben bejelentkezve. Úgy tűnik, a mindenkori minisztertanácsnak csak egy dologra van gondja: az adófizetők pénzéből kiadósan támogatni mindazokat, akik ki tudja mikor azt vallották, hogy ők az egykori szerb tartomány területén élnek, de az albán hatalom miatt nem tudnak munkához, tehát kenyérkereseti lehetőséghez jutni.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy merőben más lenne a helyzetük, ha – éppen a belgrádi unszolás ellenére – elfogadnák az új helyzetet és szülőföldjükön próbálnának úgy élni, mint Szerbiában a kisebbségek. Elfogadnák az időszerű hatalmat, politikai kifejezéssel élve, integrálódnának a társadalomba. Annak idején a Koštunica-kormány nyíltan ellenállásra szólította fel őket, viszont az igazsághoz tartozik az is, hogy a pristinai hatalomtartók, kizárólag nemzeti hovatartozás alapon hatalmas tisztogatást vittek véghez az állami intézményekben és a közvállalatokban. Sokan csupán azért kerültek utcára, mert szerbek, pontosabban mert nem albánok.

Az anyaország pedig, ami mostanában nem csak Szerbiában nagy divat, „nem hagyta magára az elszakított nemzettestet“. Míg más államok célirányos, elsősorban oktatási, művelődési és tömegtájékoztatási téren igyekeznek, anyagi lehetőségeik szerint, segítséget nyújtani, addig Belgrád úgyszólván válogatás nélkül ontja a pénzt a magukat Koszovón élőknek valló szerbeknek.

A közelmúltban megalakult kormány, főleg ha szem előtt tartjuk tagjainak múltját, valamint választási szemfényvesztését, egyenesen mellbevágónak nevezhető szándékot kezdett hangoztatni. Nevezetesen azt, hogy végre pontosan kellene tudni, kik azok a nemzettársak, akik valóban az egykori déli tartományban maradtak, s milyen anyagi körülmények között élnek? Valamilyen formájú összeírást szeretne végrehajtani, de az ügy sokkal bonyolultabb, mint ahogyan azt az ember gondolná.

A tavalyi népszámlálás alkalmával ott is el szerették volna végezni az összeírást, de eleddig senki sem magyarázta meg hihetően, hogy legalább Kosovska Mitrovica északi, többségében szerbek lakta részén miért nem sikerült.

Arról, természetesen, szó sem lehet, hogy a hagyományos módon és szabályos körülmények között gyűjtsék be az őket érdeklő adatokat. A koszovói hatalomtartók hallani sem akarnak ilyesmiről, hiszen ez sértené „az ország szuverenitását“.

Újabban még egy, meglehetősen érdekes, akadály is előtérbe került. A statisztikai hivatal illetékese ugyanis azt nyilatkozta, hogy névvel, lakcímmel rendelkező egyének magánéletére (na nem a hálószobai titkokra!) vonatkozó adatgyűjtés még akkor is lehetetlen lenne, ha a pristinai kormány engedélyezné az összeírást. A személyi adatok ugyanis titkosak, s azokat a jelenleg érvényben levő szerbiai) törvény miatt sem kérdezni, sem felhasználni nem lehet.

Pedig Belgrádot pont a legkényesebb dolog érdekli: ki lakik életvitelszerűen Koszovón, és milyen anyagi körülmények között él. Az eddig bőkezűen osztogatott koszovói segélyt szeretnék tárgyilagossá tenni. Sokan ugyanis csak a pénzért utaznak haza, egyébként Közép-Szerbiában, de főleg Belgrádban élnek és dolgoznak. Ugyanakkor a statisztika szerint ők „menekültek“, vagy „elüldözöttek“, akiket megillet a segély.

Az illetékes minisztérium, a hivatalos népszámlálási adatok hiányában, az egyháztól kapott adatokra támaszkodik, s ennek alapján azt állítja, hogy 130–140 ezer emberről van szó, akik nem egyazon forrásból, hanem különféle egyesületek és szolgálatok közvetítésével kapják a „nekik járó“ pénzt. Éppen ezért nyílt titok, hogy jócskán akad visszaélés ezen a téren. Ha nem így lenne, akkor az illetékes államtitkár sem erőltetni a segélyek osztásának központosítását. Ugyanis nem kis összegről van szó. Egy tavalyi adat szerint Szerbia 50 milliárd dinárt fordított az adófizetők pénzéből erre a célra. A fentebb említett, az egyháztól származó adat szerint is személyenként több, mint 350000, vagyis havonta csaknem 30000 dinárról van szó.

Ha már mi fizetünk, jó volna tudni, hogy kinek?

Both Mihály

Magyar Szó, 2012. augusztus 30., 5. o.