„Nincs szüksége ápolásra!”

Van nekem egy réges-régi dilemmám. Arra vonatkozik, hogy valójában ki is az, aki egy kicsikét gaggyant. Ez a mi nyomorba süllyedt Szerbiánk – de úgy, ahogy van, en bloc –, vagy pedig mindazok, akik ebben az országban egészen a haláluk napjáig – talpig hűségben – megmaradnak? Amikor minden józan, egészséges logikának ellentmondó történeteket hallok, ehhez a végérvényesen még eldöntetlen kérdéshez rendre visszakanyarodom.

Az élet alighanem úgy akarta, hogy egyetlen nap leforgása alatt két, egymástól teljesen független, a furcsaságok egész tárházát felvonultató esetről szerezzek tudomást. Két idős, beteg, ágyhoz kötött asszony végtelen kiszolgáltatottságáról. Ami közös a kettejük történetében az az, hogy miután már több ízben is megjárták, végigbarangolták a honi (látványosan, lezüllesztett) egészségügy szabadkai útvesztőjét, a minden egyes új nap elkezdéséhez szükséges éltető remény végérvényes feladására kényszerültek.  Mert kíméletlen, ellenvetést nem tűrő és embertelen/érthetetlen módon a helybeli szakorvosokból álló illetékes bizottság olyan döntést hozott, hogy egyikük sem jogosult az úgynevezett betegápolási illetmény megszerzésére. Egészen konkrétan úgy szól a magvas, egyetlenegy mondatos szakszerű, de szűkszavú indoklás, hogy: „Nincsen szüksége ápolásra.”

Döbbenet…

Hétköznapi nyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy a házi ápolás megfizettetésére pályázó illető igenis KÉPES ellátni saját magát. Egyes-egyedül. Nincsen szüksége semmiféle gondozóra, tutujgatóra, gyámolítóra, nem szorul senkinek sem a segítségére. Sem a családtagok, sem pedig idegenek, alkalmazottak részéről. És punktum. Ez ellen nincsen apelláta.  Még akkor sem, ha az efféle – haszontalan, csapnivalóan bitang – törvényeket és parancsolatokat nem maga Mózes apánk véste kőbe. Hanem valamiféle arcpirítóan törpe erkölcsű erkölcsi törpék. Szél ellen pedig köztudomásúan nem lehet…

A hetvenes éveiben (majdnem azt mondtam, hogy: járó, pedig járásképtelen, ágyhoz kötött) tengődő/vergődő asszony esetében teljesen felesleges erőlködésnek és időpocsékolásnak bizonyult a felkért ideggyógyásznak és a kórházi pszichológusnak a szokványos leletekhez csatolt szakvéleménye. Ahogyan a szigorúan megkövetelt és idejekorán elvégzett különféle vizsgálatok, laboratóriumi elemzések végeredményei is. Mindez csak annyit ért, mint az üres górén a tető.  Egyetlen határozott mozdulattal minden-minden begyűjtött papírost „lesöpörtek az asztalról” a kijelölt orvosi bizottság tagjai. Minden valószínűség szerint a perc töredék része alatt hozták meg a rigorózus döntésüket. Mert azt csak kötve hiszem, hogy kimerítő, vérre menő vitát folytatnának egy-egy felülvizsgálandó eset, egy-egy elbírálásra váró kérelem kapcsán. Efféle aprólékos munkára bizonyára még az alapvető követelménynek számító időből sincs nekik elegendő, nemhogy körültekintő, minden egyes miniatűr mozzanatra, sasszemet igénylő aprócska bejegyzésre kiterjedő vizsgálódásra. Két(el)kedő alaptermészetemből kiindulva én inkább hajlok afelé, hogy nagyüzemi sorozatgyártásban, futószalagon, leginkább csak színtiszta rutinból születnek meg a végérvényes döntések.

Szemrevételezés…

Az esetenként akár egy vaskos iratmappát is degeszre töltő leletgyűjtemény (mint nagyon is kézzel fogható „tárgyi bizonyíték”) láttamozása mellett – a fehér köpenyes társadalomban alapkövetelménynek számító pragmatizmus nyomán – a szembesítéses megoldáson alapuló szemrevételezést is igen magas hatékonysággal alkalmazzák. Ez abban nyilvánul meg, hogy a rigorózus orvosi bizottság elé citálnak minden egyes (házi ápolás „ürügyén” a társadalombiztosítótól egy szerényebb összeget remélő) pácienst. Kivétel pedig nem létezik. Járó beteg, ülő beteg, fekvő beteg, súlyos beteg, halálos beteg – ez mind egyre megy. Nincsen lacafacázás. Vagy a saját lába viszi, vagy a család gépkocsija, vagy a mentőautó. Kinek-kinek a szerencséje szerint…

Azt hiszem, arra is érdemes néhány szót vesztegetni, hogy miként is zajlik ez helyszínen történő villámgyors állapotfelmérés. (Nem csupán azért, mert végtelenül tanulságos. Sokkalta inkább – magára a nagy kezdőbetűs Emberre nézve – az egyenesen szégyellnivaló, sőt a zsigerekig megalázó módja/volta miatt.) A helyszín pedig a TB épülete, a folyosó, az orvosi bizottság irodája, vagy éppen az utca. A módozat esetről esetre variálható. A súlyosbító körülmények megléte folytán. Akinek történetesen nem az alsó végtagjával van baja, az szépen bebattyog a (mifelénk csak úgy titulálják, hogy „komiszió” elé) a saját lábán. Akinek nehezére esik a járás, azt tolószékestől gördítik a nagyérdemű „tanács” elé. Az igazán nehéz, kirívó esetekkel viszont általában kivételt tesznek a doktorok. Esetükben ugyanis ők maguk járulnak a beteg páciens színe elé. Nem várják meg, hogy hordágyon szállítsák be (és a kíváncsi tekintetek kereszttüzében még tegyék is közszemlére) a szerencsétlent, akinek amúgy is van éppen elég baja.

Leginkább azt a bevett gyakorlatot alkalmazzák az orvosok, hogy ketten közülük kimennek az utcára, az épület elé vagy pedig a szomszédos kis mellékutcába, és ott érdeklődő tekintettel bekukkantanak az autóban várakozó (ülő vagy éppen fekvő) delikvensre. Kedvező bolygóállás, na meg szép idő esetén tán még egy gyógypillantást is vetnek reájuk. Esetleg küldenek feléjük némi pozitív energiát. Vagy legfeljebb csak megreszkíroznak egy leheletnyi halovány mosolyt.  (Hátha az majd segít. Ha nem is lendít látványosan a beteg állapotán, de legalább majd segít elviselni a hamarosan bekövetkező elutasítás keserűen kijózanító tényét.)

Gyalázat…

Mi elmés dolgot lehetne még ehhez hozzáfűzni? Azt hiszem, ez magáért beszél. Hogy mélységesen megalázó-e a parkolóban veszteglő gépkocsiban dekkolva (télen, nyáron egyaránt) lesni-várni a sorsfordító mozzanatnak hitt, mindössze pár pillanatnyi odafigyelést igénylő szemrevételezést? És majd attól a néhány másodpercnyi „összenézéstől” remélni a kérelemhelyeslő, pozitív elbírálását? Az. Megalázó. Lealjasító. Sőt: felháborító. Huszonegyedik századi emberhez mindenképpen méltatlan.

Arról nem is beszélve, hogy micsoda égbekiáltó igazságtalanság már maga az a megfellebbezhetetlennek és megmásíthatatlannak tűnő tényszerű megkötöttség, hogy kizárólag csak az a rászoruló jogosulhat a házi ápolás megfizettetésére, aki kap valamiféle nyugdíjat.  Aki viszont földi élete során nem szerzett nyugdíjjogosultságot, az vessen magára!  Az ebben a felemás támogatási rendszerben már a startvonalnál eleve hátrányosan megkülönböztetettnek és kirekesztettnek számít. Egyszerűen még elméleti esélye sincs arra, hogy ily módon némi kosztpénz-kiegészítő összegecskéhez hozzájusson. Azt egyszerűen a sorsára hagyják. Találja fel magát, ahogy tudja.

Már jó ideje tartja magát az a sarkos megállapítás, hogy a megszigorított követelmények miatt tulajdonképpen csak azok számára térítik meg a házi ápolás költségeit, akkor már „meghaltak”. Mert amíg csak halványan is pislákol/pilácsol bennük az élet lángocskája, addig szép kevés reményük lehet ilyesmire. Régebben köztudott volt, hogy kinek, mikor és mennyit kell – megelőlegezett hálapénz formájában – csúsztatni ahhoz, hogy az ügyük egyáltalán elmozduljon a holtpontról. A krónikus információhiányban szenvedő kicsinyke kis vajdasági magyar ember számára ma már ez sem ilyen egyértelmű… 

Kiborulás…

Esettanulmányozásom másik szereplőjét már legalább egy évtizede ápolják. A férje is, a lánya is, meg egy fizetett besegítő is. Súlyos mozgásszervi és idegrendszeri panaszai miatt gyógykezelik. Az ugyancsak rámenős és szinte minden követ megmozgató családnak azonban mind a mai napig nem sikerült kicsikarnia a hazai egészségügyi alaptól az őket joggal megillető – huszonnégy órás felügyeletet és állandó készenléti állapotot igénylő – házi ápolás költségeit. Pedig már minden létező (fellebbviteli) lépcsőfokot megjártak, minden illetékes hivatalt végigkilincseltek. Az eddigiek során regisztrálható eredmény: egyenlő a nullával. De – mentségükre és dicséretükre legyen mondva – még mindig nem adták fel a teljesen értelmetlennek látszó maratoni, never endig-féle levelezést, az idegtépő aktatologatást és a különféle hivatalokkal való hadakozást, lélekvesztést. Valamiben még mindig bíznak.

Miután a napokban újfent megalapozatlannak találták és elvetették a kérelmüket, a családfő most úgy döntött, hogy merő kényszerűségből taktikát és harcmodort vált. Egyszer s mindenkorra véget vet a szerbiai egészségügy velük való packázásának. Nem lesz több kilincselés, kuncsorgás, „molimozás”, kilométerszám levélgyártás, mert majd maga veszi kézbe az ügyet. Azt tervelte ki, hogy egy gyenge pillanatában személyesen fogja felkeresni illetékes elvtársat a Szerbiai Egészségügyi Minisztériumban. Hóna alatt az évek során összegyűlt tekintélyes mennyiségű papírköteggel. S ha bejut hozzá, egyszerűen beborítja vele őkelmét. Elhalmozza vele. A fejére meg a lába elé szórja. Előtte azonban behorpasztja az íróasztalt. Utána meg ráborítja.

Én mindenesetre szurkolok neki. Csak sikerüljön!

Szabó Angéla