Oldalak

2012. november 2., péntek

A faló

Huszonnégy évvel ezelőtt a magát szocialista demokratának nevező Slobodan Milošević megbízásából buszokon Újvidékre szállított csőcselék feladata volt gyakorlatilag semmivé tenni Vajdaság önrendelkezését. Ez akkor, az akkori eszközökkel, jórészt sikerült is. A véres háborúk után, amelyekben Szerbia „nem vett részt” a többpártrendszer keretein belül egyszer sem sikerült hatalomra kerülnie a „régi gárdának”, vagyis a szocialistáknak és a radikálisoknak. Helyi szinten még itt-ott belekóstolhatnak a vezetés ízébe, de a tartományi parlamentben már nemigen rúghatnak labdába. Pedig Belgrádnak nagyon fontos lenne, hogy a hatalmat teljes mértékben és megkérdőjelezhetetlenül kiterjessze Vajdaságra. Ez különösen most aktuális, amikor Szerbia-szinten – a nép (fél)kegyelméből – ismét csúcsra ért az egykor Jugoszláviát más pártzászló alatt szétzúzó politikusi garnitúra.
Másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy főleg a demokrata–magyar vonal valamelyest visszaszerezze Bánát, Bácska és Szerémség jogainak egy részét, ami egyre nagyobb szálka a fővárosi hatalomtartók szemében. Már az sem elég a számukra, hogy Vajdaságtól elvárják (? – megkövetelik!) a központi költségvetés kétötöd részben való feltöltését, s ennek fejében – a befizetett összeghez viszonyítva – morzsákat juttatnak vissza.
Amit 1988-ban erőszakkal értek el, most már nem tehetik meg, hiszen azóta merőben megváltozott a nemzetközi helyzet, s ezen belül Szerbia, illetve Vajdaság megítélése, most kifinomultabb módszerhez folyamodtak. Meg kell fosztani Újvidéket minél több pénztől, s akkor könnyen térdre lehet kényszeríteni.

Mint említettük, a vajdasági kormány szinte állandó harcban áll Belgráddal a saját pénzének és a még hatáskörébe tartozó értékek, elsősorban mezőgazdasági kapacitások megőrzésének érdekében.
A régi, világszerte elítélt rezsim kései utódai most egyetlen embert bíztak meg a feladattal: a pénzügyi-gazdasági tárca vezetőjét.
És Mlađan Dinkić komolyan vette a dolgát, hiszen máskülönben egészen biztosan kiszorulna a kormányból. Hónapok óta különféle matematikai bukfencekkel igyekszik meggyőzni a tartományi politikusokat, de főleg a közvéleményt, hogy Vajdaság maradéktalanul megkapja azt a pénzt a központi költségvetésből, ami jár neki. Ezzel és az alábbi húzásaival lényegében azt (is) szeretné bebizonyítani, hogy a Szávától északra élők az elemi iskolában nem tanulták meg a százalékszámítást, s fogalmuk sincs arról, hogy az 1200 milliárd dinárnak a hét százaléka nem 84, hanem 61 millió dinár.
Újabban már a látszatra sem fordít figyelmet, hiszen Šešelj egykori vehemens harcostársával, az akkori ellenzéki újságírói körökben, a hírhedt tájékoztatási törvénye miatt közutálatnak örvendő Alaksandar Vučićtyal huszonötezer hektár zsíros vajdasági termőterületet olyan könnyen odaígért az Egyesült Arab Emirátusok egyik sejkjének, mintha az egész Vajdaság az ő személyes hitbizománya lenne, s azt tehetne vele, amit akar. A parasztság jogos felzúdulására pánikszerűen magyarázkodásba kezdett, s azt követelte a méltatlankodóktól, hogy mutassák fel azt a garanciát, amellyel ők is pályázhatnának a szóban forgó birtokok használati jogáért. Ekkora pofátlanságra a gazdák már nem lehet mit válaszolni, hiszen ő is tagja (volt) a kormánynak, amely – segítségnyújtás örve alatt – koldusbotra juttatta a mezőgazdaságot.
Nehéz lenne elvitatni, hogy ebben a manőverében kudarcra van ítélve, hiszen a jelenleg regnáló koalíció két legnagyobb pártja az utóbbi negyed században igencsak kínai (ferde) szemmel nézte a vajdasági történéseket. Tehát várhatóan hathatós segítséget fog nyújtani annak, akit – talán – éppen ők bíztak meg a tartomány gazdasági-pénzügyi megregulázásával.
Az is kapóra jött a miniszternek, hogy az Agrobank csődbe jutott, mert a részvényesek és az ügyfelek megmentésének örve alatt az egészet oda lehet csapni az állami kézben levő Postatakarékhoz.
Következő célpontja a tönkrement, majd tartományi pénzből feltőkésített Metals Bankból lett Vajdasági Fejlesztési Bank, amelyben igencsak komoly gondok vannak. Ezt is a köztársasági kormány hatáskörébe próbálja vonni a pénzügyminiszter, de Bojan Pajtić és munkatársai – egyelőre – keményen ellenállnak. Hogy sikerül-e kivédeni a győzködés formájában megnyilvánuló támadásokat, minden bizonnyal hamarosan kiderül. Ha nem, akkor a vörös-fekete koalíció által előretolt, mint egy trójai faló szerepét játszó Dinkić ünnepelhet, hiszen kivesz Vajdaság kezéből egy ütőkártyát, vagyis a pénz feletti rendelkezés jogát. És ebben az esetben Pajtićéknak marad a kizsebelt férj dicstelen szerepe, akit a feleség mások előtt családfőnek nevez, holott a pénztárca az asszony zsebében van.
Ezzel a trójai faló teljesíti kötelességét.

BOTH Mihály
(Fotó: Ótos András)
Magyar Szó, 2012. november 1., 6. o.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése