A
világvégét ugyan megúsztuk – e meghitt karácsonyi hangulatban ki is gondol már
a maja kalendárium okozta pánikra? -, a platformmal kapcsolatos huzavonától
azonban a Rtanj hegység csodás mágneses ereje sem véd meg bennünket.
Természetesen a koszovói tárgyalásokra készült irányelveket tartalmazó
dokumentumra gondolok, az erre vonatkozó információk áradatára, amely jobban
megüli a szerencsétlen hírfogyasztó gyomrát, mint a túlzott adagban
elfogyasztott karácsonyi bejgli.
A vízcsapból is platform folyik, a tévécsatornákat nem is említve.
A mostanában idelátogató naiv külföldi alighanem nem győz csodálkozni azon, hogy ebben az országban nincs fontosabb dolog, mint a koszovói platform. Olyan jól megy a polgároknak, annyira nincsenek más gondjaik, hogy csak erre az egy témára koncentrálnak.
A kormánynak és az államvezetésnek pillanatnyilag tényleg minden figyelmét ez a kérdés köti le. Olyannyira, hogy már nem is egy, hanem két platformot emlegetnek.
Kezdetben vala a Nikolić-féle papír, amelyet az államelnök azzal a nemes szándékkal dolgozott ki munkatársaival, hogy nemzeti konszenzust teremtsenek a déli tartománnyal kapcsolatos történelmi kérdésekben. Úgy tervezte, hogy meghallgatja az összes releváns tényezők véleményét – még a kisebbségi magyarokét is legnagyobb pártunk vezetője által -, majd az eképpen kiegészült dokumentumot a parlament elé terjesztik elfogadásra.
Az így szentesített platform szolgált volna iránymutatóként a Koszovó végső státusáról folytatandó tárgyalásokon.
Az elképzelés pillanatnyilag ott tart, hogy a szakértők kezdhetik elölről a platformfogalmazást.
Gyorsan kiderült ugyanis, hogy az egyeztetésre meghívott három ellenzéki pártnak háromféle véleménye van a koszovói problémáról: Vojislav Koštunica ultrakonzervatív szerb demokratái keményebb hangot követeltek, a demokraták az egész paksamétát demagógiának bélyegezték, a liberális demokraták pedig a koszovói realitásokból indultak volna ki.
Pásztor István VMSZ-vezető nagylelkűen a dokumentum támogatását ígérte azzal a nem egészen világosan kifejtett feltétellel, hogy az egybevág a realitásokkal.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a keményvonalas koszovói szerb aktivistáknak is erős fenntartásaik voltak az elnök tervezetével kapcsolatban, de az igazi galibát az okozta, hogy kiderült: Ivica Dačić kormányfő, a pristinai vezetőkkel tárgyaló küldöttség vezetője egészen más pozíciókon van.
Az újabban pragmatikusnak mutatkozó szoci politikust nem elégítették ki a hazafias szólamok, és tapintatosan ugyan, de kimondta: a platform ilyen formában nem mehet a szkupstina elé, több részt is ki kell hagyni belőle. Nincs helye az olyan megoldási javaslatoknak, amelyekről eleve tudni, hogy úgy sem valósíthatók meg. Továbbá ki kell húzni azt a részt, miszerint Belgrád megszakítja az uniós csatlakozási tárgyalásokat, ha Brüsszel túl kemény feltételeket támaszt Koszovó tekintetében.
A kormányfő így érvel: „Nem kapjuk vissza Koszovót, ha nemet mondunk az EU-csatlakozásra”. Pártja főbizottságának tanácskozásán a jövő nemzedékre hivatkozott: azért kell csatlakozni a közösséghez, mert húsz év múlva az összes szomszédország EU-tag lesz, és Szerbia nem maradhat kívül, hogy még „az albániai utazáshoz is vízumra legyen szükség”.
Kiszivárgott, hogy a kormány saját platformot készít, ez szolgál majd a tárgyalások alapjául, és ezt kell jóváhagynia a parlamentnek. A Nikolić-féle papír pedig amolyan elvi állásfoglalás lesz, amiről nem kell majd szavazni.
Miközben a koalíciós partnerek, a haladók és a szocialisták között megy a bírkózás annak eldöntésére, hogy az egyik vagy a másik platform tekintendő szentírásnak, egyre szaporodik a kételkedők száma. Akik nem sok, vagy inkább semmilyen reményt sem fűznek az államelnök által kezdeményezett, nemzeti konszenzusra épülő állásfoglaláshoz. Srdja Popović belgrádi ügyvéd, az egykori Đinđić-kormány volt munkatársa nemes egyszerűséggel ostobaságnak („budalaština”) minősítette Nikolićnak azt a javaslatát, hogy a szerb többségű Észak-Koszovó külön entitás legyen a boszniai Szerb Köztársaság mintájára. Popović szerint maguk a szerzők is tudják, hogy ez megvalósíthatatlan, de olyan benyomást akarnak kelteni, hogy nagyon dolgoznak az ügyön.
Daniel Serwer amerikai Balkán szakértő a Szabad Európa Rádiónak nyilatkozva azt mondta: a szerb vezetőség még mindig a mesék birodalmában él, a platform pedig hátralépést jelent, és komoly akadálya lesz a Pristinával való dialógus folytatásának.
A dél-szerbiai albán politikusok szinten a végsőkig negatívan nyilatkoznak a dokumentumról, és főleg azt kifogásolják, hogy Nikolićék csak a koszovói szerbekre koncentrálnak, mintha más nemzetek nem is élnének Koszovóban. A presevói vezetők azt jósolják, hogy ez a platform is épp olyan dicstelenül fejezi be pályafutását, mint a korábbi belgrádi javaslatok, vagyis a papírkosárban.
Nagyon tanulságosak a belgrádi hírportálok blogbejegyzései is. Találni itt meggyőződéses patrióta kinyilatkozásokat („Nem adjuk Koszovót!”, „Nem lesz határ Szerbia és Koszovó között!”, stb.), de egészen józan véleményeket is.
Különösen frappánsnak találtam a következő tömör véleményt: „Az albánoknak Koszovójuk van, nekünk platformunk”. Nagyon igaza van.
A vízcsapból is platform folyik, a tévécsatornákat nem is említve.
A mostanában idelátogató naiv külföldi alighanem nem győz csodálkozni azon, hogy ebben az országban nincs fontosabb dolog, mint a koszovói platform. Olyan jól megy a polgároknak, annyira nincsenek más gondjaik, hogy csak erre az egy témára koncentrálnak.
A kormánynak és az államvezetésnek pillanatnyilag tényleg minden figyelmét ez a kérdés köti le. Olyannyira, hogy már nem is egy, hanem két platformot emlegetnek.
Kezdetben vala a Nikolić-féle papír, amelyet az államelnök azzal a nemes szándékkal dolgozott ki munkatársaival, hogy nemzeti konszenzust teremtsenek a déli tartománnyal kapcsolatos történelmi kérdésekben. Úgy tervezte, hogy meghallgatja az összes releváns tényezők véleményét – még a kisebbségi magyarokét is legnagyobb pártunk vezetője által -, majd az eképpen kiegészült dokumentumot a parlament elé terjesztik elfogadásra.
Az így szentesített platform szolgált volna iránymutatóként a Koszovó végső státusáról folytatandó tárgyalásokon.
Az elképzelés pillanatnyilag ott tart, hogy a szakértők kezdhetik elölről a platformfogalmazást.
Gyorsan kiderült ugyanis, hogy az egyeztetésre meghívott három ellenzéki pártnak háromféle véleménye van a koszovói problémáról: Vojislav Koštunica ultrakonzervatív szerb demokratái keményebb hangot követeltek, a demokraták az egész paksamétát demagógiának bélyegezték, a liberális demokraták pedig a koszovói realitásokból indultak volna ki.
Pásztor István VMSZ-vezető nagylelkűen a dokumentum támogatását ígérte azzal a nem egészen világosan kifejtett feltétellel, hogy az egybevág a realitásokkal.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a keményvonalas koszovói szerb aktivistáknak is erős fenntartásaik voltak az elnök tervezetével kapcsolatban, de az igazi galibát az okozta, hogy kiderült: Ivica Dačić kormányfő, a pristinai vezetőkkel tárgyaló küldöttség vezetője egészen más pozíciókon van.
Az újabban pragmatikusnak mutatkozó szoci politikust nem elégítették ki a hazafias szólamok, és tapintatosan ugyan, de kimondta: a platform ilyen formában nem mehet a szkupstina elé, több részt is ki kell hagyni belőle. Nincs helye az olyan megoldási javaslatoknak, amelyekről eleve tudni, hogy úgy sem valósíthatók meg. Továbbá ki kell húzni azt a részt, miszerint Belgrád megszakítja az uniós csatlakozási tárgyalásokat, ha Brüsszel túl kemény feltételeket támaszt Koszovó tekintetében.
A kormányfő így érvel: „Nem kapjuk vissza Koszovót, ha nemet mondunk az EU-csatlakozásra”. Pártja főbizottságának tanácskozásán a jövő nemzedékre hivatkozott: azért kell csatlakozni a közösséghez, mert húsz év múlva az összes szomszédország EU-tag lesz, és Szerbia nem maradhat kívül, hogy még „az albániai utazáshoz is vízumra legyen szükség”.
Kiszivárgott, hogy a kormány saját platformot készít, ez szolgál majd a tárgyalások alapjául, és ezt kell jóváhagynia a parlamentnek. A Nikolić-féle papír pedig amolyan elvi állásfoglalás lesz, amiről nem kell majd szavazni.
Miközben a koalíciós partnerek, a haladók és a szocialisták között megy a bírkózás annak eldöntésére, hogy az egyik vagy a másik platform tekintendő szentírásnak, egyre szaporodik a kételkedők száma. Akik nem sok, vagy inkább semmilyen reményt sem fűznek az államelnök által kezdeményezett, nemzeti konszenzusra épülő állásfoglaláshoz. Srdja Popović belgrádi ügyvéd, az egykori Đinđić-kormány volt munkatársa nemes egyszerűséggel ostobaságnak („budalaština”) minősítette Nikolićnak azt a javaslatát, hogy a szerb többségű Észak-Koszovó külön entitás legyen a boszniai Szerb Köztársaság mintájára. Popović szerint maguk a szerzők is tudják, hogy ez megvalósíthatatlan, de olyan benyomást akarnak kelteni, hogy nagyon dolgoznak az ügyön.
Daniel Serwer amerikai Balkán szakértő a Szabad Európa Rádiónak nyilatkozva azt mondta: a szerb vezetőség még mindig a mesék birodalmában él, a platform pedig hátralépést jelent, és komoly akadálya lesz a Pristinával való dialógus folytatásának.
A dél-szerbiai albán politikusok szinten a végsőkig negatívan nyilatkoznak a dokumentumról, és főleg azt kifogásolják, hogy Nikolićék csak a koszovói szerbekre koncentrálnak, mintha más nemzetek nem is élnének Koszovóban. A presevói vezetők azt jósolják, hogy ez a platform is épp olyan dicstelenül fejezi be pályafutását, mint a korábbi belgrádi javaslatok, vagyis a papírkosárban.
Nagyon tanulságosak a belgrádi hírportálok blogbejegyzései is. Találni itt meggyőződéses patrióta kinyilatkozásokat („Nem adjuk Koszovót!”, „Nem lesz határ Szerbia és Koszovó között!”, stb.), de egészen józan véleményeket is.
Különösen frappánsnak találtam a következő tömör véleményt: „Az albánoknak Koszovójuk van, nekünk platformunk”. Nagyon igaza van.
J.
Garai Béla
http://www.vajma.info/cikk/tulevel/364/Csapbol-a-platform.html,
2012. december 24. [12:32] és Magyar Szó, 2012. december 28., 7. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése