Ha minden úgy
maradna, ahogy most van, és valami csoda folytán 1879-et írnánk és Wilhelm
Wundt, a kísérleti pszichológiai megálmodója Lipcse helyett valahol Vajdaságban
a magyar emberek között kezdené el introspekciós kísérleteit, sejtem, hogy “a
koszovói szerbek-vajdasági magyarok” ingerre érdekes reakciókat kapna a
vizsgált személyek önmegfigyelése során. A párhuzam, pontosabban a követelt
jogokról, másfelől pedig a meg nem adott jogokról szóló gondolatok, és azokkal
együtt a szorongás, a frusztráltság, vagy az igazságérzet-diktálta lázadó
hevület biztosan kimutatható lenne a politikával egy kicsit is foglalkozó
minden vajdasági magyar embernél, a benne felötlő gondolatok nyomán.
Ehhez az állításhoz a saját introspekciós megfigyeléseim által jutottam el, ennélfogva adott a tárgyilagosság kerete is. De azért elmondom. Kezdődött azzal, hogy összerándult a gyomrom, amikor elolvastam azokat a híreket, amelyek szerint a koszovói hatalomban részt vevő szerbek a Gračanicában letartóztatott tíz szerb esetében követelik a korrekt viszonyulást és eljárást és az emberi jogok tiszteletben tartását, miközben az ottani Emberi Jogi Tanács máris megkezdte munkálkodását az ügyben. Folytatódott azzal a további hírrel, hogy Szerbia Kormánya a legerélyesebben elítélte a koszovói rendőrséget, amiért a karácsonyi liturgián letartóztatott tíz szerbet, továbbá a nemzetközi misszió segítségét kérte, és szélsőségesnek nevezte „az ideiglenes koszovói hatalom” egy részét, amelyik ily módon gyakorol politikai nyomást a szerbekre. Aztán hozzácsaptam még a tíz letartóztatott szabadon bocsátásáról szóló hírt is, amelyben az egyik koszovói szerb vezető politikai nyomásgyakorlásnak minősíti a történteket és kilátásba helyezi, hogy a koszovói hatóságok mind a tíz személyt felmentik az ellenük felhozott vádak alól.
S hogy mi az, ami a hírek elemzése során fiziológiai elváltozásokat idéz elő a szervezetben?
Nem a konkrét tartalom, hiszen az ellen semmi kifogás nem lehet, hanem a nyilvánvaló párhuzam felismerése mindazzal, amit a vajdasági magyar átlagember szintén a médiából tudhat meg a saját és nemzettársai helyzetéről. Például itt vannak az információk a legújabban letartóztatott és vizsgálati fogságban tartott „új temerini fiúk” (ezúttal hét fiatalember) esetéről. Mert igazán nem tudom, mi történt Gračanicában, és el kell hinnem, hogy az előállítottak ártatlanok, mert csak valamiféle civil jelvényeket viseltek, ami irritálta a koszovói rendőrséget, és nyilván helyénvaló, hogy szabadon engedték őket, viszont tudatosodik, hogy nem így lett a hét magyar fiatal esetében. Náluk is szintén valamiféle civil szimbólumokat (plakátokat) találtak, továbbá a szétherdált volt jugoszláv hadsereg leltárát árusító temerini rosszvas-lerakatban vásárolt darabokból összetákolt fegyvert, amiből aztán a szerb rendőrség és ügyészség (hírek szerint) a faji, vallási és nemzeti türelmetlenséget szító összeesküvés elméletét tudta összekovácsolni – ahelyett, hogy csakhamar szabadon engedte volna őket, mint ahogy Koszovóban történt. És ez esetben nincs szó a szerb belügyminiszter magyar helyetteséről, a szerb hatalomban részt vevő képviselőkről, emberi jogi tanácsokról, hivatalos személy olyan kijelentéséről, amelyben reményét fejezi ki, hogy az újabb „temerini fiúkat” felmentik a vádak alól… Ellenkezőleg: tudtommal még érvényben van a temerini (!) községi képviselő-testületnek (ahol magyarok is vannak) valamikor az ősszel, közvetlenül a magyar fiatalok őrizetbe vétele után hozott határozata, amely szerint ezek a fiúk neofasiszták.
És akkor még nem is figyeltem meg azokat az érzelmi folyamatokat, amelyeket egy másik párhuzam, a Koszovóra vonatkozó szerb állami platform tartalmának, és a vajdasági magyar közösség önkormányzatának az összehasonlítása váltana ki. Annyit, ugye, tudunk, hogy a Tisza-mentén még létező magyar többségű települések önkormányzati együttműködése és az egymáshoz való természetes kapcsolódása elé rengeteg akadályt gördítettek állami szinten és gördítenek még ma is, és a magyar régió fogalma Vajdaságban csak fikció. Amott meg, a Koszovóról szóló szerb állami platformból kiszivárogtatott részletek szerint a többségében szerbek lakta Észak-Koszovóhoz kapcsolódva a szerb szórványközségek is részei lennének egy szerb autonóm közösségnek olyan felhatalmazásokkal, amelyek nemcsak a kultúrára, oktatásra, tájékoztatásra és hivatalos nyelvhasználatra terjednének ki (mint a szerbiai magyarok önkormányzata, a Magyar Nemzeti Tanács esetében), hanem például a gazdaságra és területfejlesztésre, sőt a saját belügyi szolgálatokra és bíróságokra is…
Szóval, az ilyen információk alapján történő összehasonlítással járó felismerések ellentmondásos állapotot teremtenek, tele negatív érzelmekkel és folytonos stresszhelyzetekkel, amelyek folytán a nyomasztó aggodalom, a szorongás, a lázadás vagy a letargikus belenyugvás állapotába kerül(het)ünk. De ezek az összehasonlítások mégis jók a realitással való szembenézés szempontjából: a szerb hatalom és politikum nagyon jól tudja, mi kell a nemzet megmaradásához és méltó életéhez, kisebbségi környezetben is. És azt is tudja, hogy ezt mi is tudjuk – csak számol az erőviszonyokkal. És kompenzál.
Ehhez az állításhoz a saját introspekciós megfigyeléseim által jutottam el, ennélfogva adott a tárgyilagosság kerete is. De azért elmondom. Kezdődött azzal, hogy összerándult a gyomrom, amikor elolvastam azokat a híreket, amelyek szerint a koszovói hatalomban részt vevő szerbek a Gračanicában letartóztatott tíz szerb esetében követelik a korrekt viszonyulást és eljárást és az emberi jogok tiszteletben tartását, miközben az ottani Emberi Jogi Tanács máris megkezdte munkálkodását az ügyben. Folytatódott azzal a további hírrel, hogy Szerbia Kormánya a legerélyesebben elítélte a koszovói rendőrséget, amiért a karácsonyi liturgián letartóztatott tíz szerbet, továbbá a nemzetközi misszió segítségét kérte, és szélsőségesnek nevezte „az ideiglenes koszovói hatalom” egy részét, amelyik ily módon gyakorol politikai nyomást a szerbekre. Aztán hozzácsaptam még a tíz letartóztatott szabadon bocsátásáról szóló hírt is, amelyben az egyik koszovói szerb vezető politikai nyomásgyakorlásnak minősíti a történteket és kilátásba helyezi, hogy a koszovói hatóságok mind a tíz személyt felmentik az ellenük felhozott vádak alól.
S hogy mi az, ami a hírek elemzése során fiziológiai elváltozásokat idéz elő a szervezetben?
Nem a konkrét tartalom, hiszen az ellen semmi kifogás nem lehet, hanem a nyilvánvaló párhuzam felismerése mindazzal, amit a vajdasági magyar átlagember szintén a médiából tudhat meg a saját és nemzettársai helyzetéről. Például itt vannak az információk a legújabban letartóztatott és vizsgálati fogságban tartott „új temerini fiúk” (ezúttal hét fiatalember) esetéről. Mert igazán nem tudom, mi történt Gračanicában, és el kell hinnem, hogy az előállítottak ártatlanok, mert csak valamiféle civil jelvényeket viseltek, ami irritálta a koszovói rendőrséget, és nyilván helyénvaló, hogy szabadon engedték őket, viszont tudatosodik, hogy nem így lett a hét magyar fiatal esetében. Náluk is szintén valamiféle civil szimbólumokat (plakátokat) találtak, továbbá a szétherdált volt jugoszláv hadsereg leltárát árusító temerini rosszvas-lerakatban vásárolt darabokból összetákolt fegyvert, amiből aztán a szerb rendőrség és ügyészség (hírek szerint) a faji, vallási és nemzeti türelmetlenséget szító összeesküvés elméletét tudta összekovácsolni – ahelyett, hogy csakhamar szabadon engedte volna őket, mint ahogy Koszovóban történt. És ez esetben nincs szó a szerb belügyminiszter magyar helyetteséről, a szerb hatalomban részt vevő képviselőkről, emberi jogi tanácsokról, hivatalos személy olyan kijelentéséről, amelyben reményét fejezi ki, hogy az újabb „temerini fiúkat” felmentik a vádak alól… Ellenkezőleg: tudtommal még érvényben van a temerini (!) községi képviselő-testületnek (ahol magyarok is vannak) valamikor az ősszel, közvetlenül a magyar fiatalok őrizetbe vétele után hozott határozata, amely szerint ezek a fiúk neofasiszták.
És akkor még nem is figyeltem meg azokat az érzelmi folyamatokat, amelyeket egy másik párhuzam, a Koszovóra vonatkozó szerb állami platform tartalmának, és a vajdasági magyar közösség önkormányzatának az összehasonlítása váltana ki. Annyit, ugye, tudunk, hogy a Tisza-mentén még létező magyar többségű települések önkormányzati együttműködése és az egymáshoz való természetes kapcsolódása elé rengeteg akadályt gördítettek állami szinten és gördítenek még ma is, és a magyar régió fogalma Vajdaságban csak fikció. Amott meg, a Koszovóról szóló szerb állami platformból kiszivárogtatott részletek szerint a többségében szerbek lakta Észak-Koszovóhoz kapcsolódva a szerb szórványközségek is részei lennének egy szerb autonóm közösségnek olyan felhatalmazásokkal, amelyek nemcsak a kultúrára, oktatásra, tájékoztatásra és hivatalos nyelvhasználatra terjednének ki (mint a szerbiai magyarok önkormányzata, a Magyar Nemzeti Tanács esetében), hanem például a gazdaságra és területfejlesztésre, sőt a saját belügyi szolgálatokra és bíróságokra is…
Szóval, az ilyen információk alapján történő összehasonlítással járó felismerések ellentmondásos állapotot teremtenek, tele negatív érzelmekkel és folytonos stresszhelyzetekkel, amelyek folytán a nyomasztó aggodalom, a szorongás, a lázadás vagy a letargikus belenyugvás állapotába kerül(het)ünk. De ezek az összehasonlítások mégis jók a realitással való szembenézés szempontjából: a szerb hatalom és politikum nagyon jól tudja, mi kell a nemzet megmaradásához és méltó életéhez, kisebbségi környezetben is. És azt is tudja, hogy ezt mi is tudjuk – csak számol az erőviszonyokkal. És kompenzál.
Friedrich Anna
http://www.vajma.info/cikk/rozsautca/187/Introspekcio.html,
2013. január 10. [22:44]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése