Gyászos évfordulóról emlékeztünk meg a napokban. Vasárnap, azaz március
24-én múlt 14 éve annak, hogy a NATO megkezdte az akkori Jugoszláviára mért –
78 napon át tartó – légicsapás-sorozatát. A június 10-ig zajló bombázás során
mintegy 2500-an veszítették az életüket. Közöttük vajdasági magyarok is voltak:
sorkatonák, tisztek, önkéntesek.
Smederevo közelében halt meg a 31 éves törökkanizsai katonatiszt, Lajcsák Róbert.
A 21 éves nagybecskereki kiskatona, Kormányos
Rudolf Bubovac faluban esett el.
A 24 éves nagykikindai Kovács Róbert
önkéntesként jelentkezett és egy Donja Obrinja nevű helységben látták utoljára.
Utána nyoma veszett. (Az édesanyja mind a mai napig várja, hogy hazatérjen.)
Mókus Zoltán Padén született,
sorkatonai szolgálatát töltötte Pristinában. Huszonegy éves korában érte a
halál.
A 39 éves topolyai Muntyán Sándor
önkéntesként harcolt és Likovac faluban esett el.
Nagy Sándor óbecsei katonatisztet Peć
város közelében érte utol a végzet. Negyvenkét éves volt.
A zombori születésű Rauk János
szintén önként állt be a hadseregbe. Őt 44 éves korában érte a halál
Prizrenben.
A szabadkai kiskatona, Olajos Zoltán
Belanica nevű faluban vesztette életét. Mindössze huszonegy évet élt.
Mókuska
Mókus Zoltán (1978. március 27. –
1999. április 12.)
Nem tudom, szabad-e, illendő-e ilyet mondanom, mégis megteszem. Az 1990-es
évekbeli délszláv testvérháborúk általam felkutatott és megismert mintegy
hatvan vajdasági magyar katonaáldozata közül számomra ő a legkedvesebb:
Mókuska.
Mókus Zoltán legendája nem egészen evilági. Félig-meddig már egy másik
dimenzióban, a túlvilágon, a halála után keletkezett. Az alig 2l éves
katonafiút úgy temették el szülőfaluja, Padé temetőjében, hogy a holtestét
senki sem látta.
Amikor 1999-ben a NATO koszovói beavatkozása során megsemmisítették azt a
pristinai kaszárnyát, amelyben szolgált, bajtársaival a szabad ég alatt, a
saját kezükkel ásott árkokban, gödrökben tanyáztak. Egy nap, ebéd után Zoli
éppen ivóvizet osztott a többieknek, amikor gránát robbant a közelében, és a
légnyomás a levegőbe repítette. A földre zuhanás következtében szerzett halálos
sérülést: hatalmas seb keletkezett a fején.
Legalábbis ezt a logikusnak tűnő magyarázatot tartják a szülei a
legvalószínűbbnek. Ugyanis a fiuk halálának okáról és körülményeiről szinte
semmiféle hivatalos indoklást nem kaptak. A holtest azonosítására, átvételére
sem hívták őket. Csak egy szűkszavú értesítés érkezett arról, hogy
szolgálatteljesítés közben elhalálozott. Utána pedig a gondosan lezárt
bádogkoporsó is megérkezett. Volt rajta egy ablakocska, amelyet azonban
belülről papírral leragasztottak. Nyilvánvaló, hogy miért.
– A temetési szertartásból nem sok mindenre
emlékszünk, mert mindkettőnket „begyógyszereztek és leoltottak” – mondja Mókus
Erzsébet, Zoltán édesanyja. – Kocsival
kivettek a temetőbe, a végén hazahoztak,
ott meg, vezetgettek, ápolgattak. Bennem legélénkebben az a kép maradt meg,
amikor a ravatalnál álló katonatiszt, aki éppen a búcsúztatót készült
felolvasni, a jugoszláv zászlóval letakarta a fiam koporsóját. Én akkor
kitéptem a kezemet a mellettem álló kezéből, és egyetlen mozdulattal lerántottam
a lobogót a földre. Az egyenruhás abban a pillanatban visszaterítette, én meg
újra lehúztam. És ezt még egyszer megismételtük. Nem tudom, mi fogott el, mi
tört rám, de úgy éreztem, hogy az a zászló, amelyik alatt köteles volt
szolgálni, és amelyikért az életét áldozta, most már ne legyen a gyermekemnek
még a közelében sem. Nagyon dühös voltam…
- Valójában a temetést követő
napokban kezdtünk el gondolkodni azon, hogy mekkora butaságot csináltunk – fűzi
hozzá László, Erzsébet férje. - Éjjelente nem tudtunk aludni, csak
forgolódtunk, beszélgettünk hajnalig. Akkor döbbentünk rá, hogy nem is tudjuk,
kit temettünk el, ki az, akit mi ennyire siratunk. Így fokozatosan
megérlelődött bennünk a gondolat, hogy nem maradhat ez ennyiben. A végére kell
járnunk. Meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy tényleg a mi egyetlen fiunk van-e
a koporsóban, vagy pedig valaki más. Eldöntöttük, hogy amilyen gyorsan csak
lehet, indítványozni fogjuk az exhumálást.
A jóváhagyás sokáig váratott magára. Jó hat hónap múlva érkezett meg
Nišből, majd eltelt újabb fél év, mire az édesanya (szó szerint)
kikényszerítette az exhumálás dátumát.
Addigra azonban a szülők megjárták a maguk kálváriáját. A területileg
illetékes törökkanizsai bíróság szerb nemzetiségű elnök asszonya ugyanis mindent
elkövetett annak érdekében, hogy megakadályozza Zoltán földi maradványainak a
kihantolását. Eleinte csak a ravasz lebeszéléssel próbálkozott, aztán pénzt
akart kicsikarni a szülőktől, végül pedig büntetéssel fenyegette őket. Mókusék
azonban egyáltalán nem ijedősek. Őket semmivel sem lehetett a szándékuktól
eltéríteni. Amikor Erzsébet végképp megelégelte az aktatologatást, és azt, hogy
a bolondját járatták velük, bejelentette a bíróságon, hogy másnap dűlőre viszi
az ügyet. Reggel indul a temetőbe ásóval, kapával, vasvillával, és ha nem lesz
ott a hivatalból kirendelt szakértői csoport, ő maga fogja kiásni a fia
koporsóját. Ha kell, a saját kezével.
– Azt mondtam, addig nem döglök
meg, amíg még egyszer meg nem látom a fiamat. Az egyetlen gyerekem volt, meghalt
a semmiért és még énnekem kell fizetnem? Engem fenyegetnek bírsággal? Mondtam a
bíróság vezetőjének, hogy ilyesmit ki ne ejtsen még egyszer a száján, mert
belefojtom a bársonyszékébe. Zolinak fel kell jönnie a föld felszínére, ha
addig élek is, hogy az én lelkem végre megnyugodhasson. Nyilván belátták, hogy
ennek a fele sem tréfa, mert másnap reggel 8 órakor lezárták a temetőt és
megkezdődött annak rendje és módja szerint az exhumálás. A sírásó rosszul lett,
de minket nem kellett ápolgatni. Mi örültünk annak, hogy végre megláthatjuk a
gyerekünket. Bennem óriási elszántság és hatalmas erő volt. A
megpróbáltatásainknak azonban még nem volt vége. Amikor, mint egy közönséges
konzervdobozt, felnyitották, felhajtották a fémkoporsó fedelét, előtűnt egy
pokrócba burkolt fej. Amint levettük az arcáról a takarót, azonnal felismertem.
A mi drága Zolink volt. Úgy nézett ki, mint aki csak alszik. Mikor megláttam,
hogy teljesen mezítelen, csúnyán kifakadtam. Nem érdekelt az sem, hogy éppen a
temetőben vagyunk. „Szép, nagyon szép!”- mondtam! „Ez a mi Szerbiánk? Ez lenne
a mi NAGY Szerbiánk? Tíz hónapot szolgált a fiam a hadseregben, a legdrágább
kincsét, az életét áldozta a hazájáért, és még annyit sem érdemelt meg, hogy
egy alsónadrágot adjanak rá? Szégyen és gyalázat!” Senki nem mert megpisszenni
sem. Síri csend volt a temetőben…
Zoli holtestét áthelyezték egy új deszkakoporsóba. Mivel felöltöztetni már
nem lehetett, a szülei egyenként ráteregették az előre elkészített, otthonról
hozott ruhadarabjait. A zoknitól a kabátig. A koporsót lefedték, és amikor a
kötéllel a sírba eresztették, akkor törtek ki hangos zokogásban. Akkor szakadt
fel bennük minden elfojtott fájdalom.
– A felettese egyszer még el is
jött hozzánk. Két kiskatona kíséretében. Megkérdezte, hogy bejöhet-e. Mondtam
neki, hogy most az egyszer igen, mert az arcába akarom mondani mindazt, ami
nyomja a szívemet meg a lelkemet, de aztán soha többé ne kerüljön a szemem elé
egyetlen egyenruhás se. Éppen egyedül voltam itthon, de egy cseppet sem féltem.
Az sem érdekelt abban a pillanatban, ha előveszi a pisztolyát és végez velem.
Nem számított. Szégyen vagy nem, de én annak az embernek mindent mondtam, ami
csak eszembe jutott. A fejére olvastam, hogy: „Milyen tiszt vagy te, és hogy
vigyáztál az én szép fiamra?! Őriztettétek magatokat a kiskatonákkal, rájuk meg
nem vigyáztatok? Csak külditek őket haza egymás után holtan, bádogkoporsóban,
anyaszült meztelenül…!” A végén ráborult a konyhaasztalra, és csak úgy
rázkódott a zokogástól. Csak hadd sírjon, gondoltam magamban, sírtam már én is
eleget!
Hiába múlt el időközben majd 14
év, a fájdalmunk csak nem enyhült. Én azóta nem vetettem le a fekete ruhát. És
amíg élek, már nem is fogom. Minden áldott nap kimegyek a temetőbe a sírjához.
Most is. Zoli ma lenne 35 éves.
Legyen szép születésnapod ott fenn, Mókuska!
Szabó Angéla