Tizennégy éve ment(ek) el …

Gyászos évfordulóról emlékeztünk meg a napokban. Vasárnap, azaz március 24-én múlt 14 éve annak, hogy a NATO megkezdte az akkori Jugoszláviára mért – 78 napon át tartó – légicsapás-sorozatát. A június 10-ig zajló bombázás során mintegy 2500-an veszítették az életüket. Közöttük vajdasági magyarok is voltak: sorkatonák, tisztek, önkéntesek.

Smederevo közelében halt meg a 31 éves törökkanizsai katonatiszt, Lajcsák Róbert.

A 21 éves nagybecskereki kiskatona, Kormányos Rudolf Bubovac faluban esett el.

A 24 éves nagykikindai Kovács Róbert önkéntesként jelentkezett és egy Donja Obrinja nevű helységben látták utoljára. Utána nyoma veszett. (Az édesanyja mind a mai napig várja, hogy hazatérjen.)

Mókus Zoltán Padén született, sorkatonai szolgálatát töltötte Pristinában. Huszonegy éves korában érte a halál.

A 39 éves topolyai Muntyán Sándor önkéntesként harcolt és Likovac faluban esett el.

Nagy Sándor óbecsei katonatisztet Peć város közelében érte utol a végzet. Negyvenkét éves volt.

A zombori születésű Rauk János szintén önként állt be a hadseregbe. Őt 44 éves korában érte a halál Prizrenben.

A szabadkai kiskatona, Olajos Zoltán Belanica nevű faluban vesztette életét. Mindössze huszonegy évet élt.

Mókuska

Mókus Zoltán (1978. március 27. – 1999. április 12.)

Nem tudom, szabad-e, illendő-e ilyet mondanom, mégis megteszem. Az 1990-es évekbeli délszláv testvérháborúk általam felkutatott és megismert mintegy hatvan vajdasági magyar katonaáldozata közül számomra ő a legkedvesebb: Mókuska.

Mókus Zoltán legendája nem egészen evilági. Félig-meddig már egy másik dimenzióban, a túlvilágon, a halála után keletkezett. Az alig 2l éves katonafiút úgy temették el szülőfaluja, Padé temetőjében, hogy a holtestét senki sem látta.

Amikor 1999-ben a NATO koszovói beavatkozása során megsemmisítették azt a pristinai kaszárnyát, amelyben szolgált, bajtársaival a szabad ég alatt, a saját kezükkel ásott árkokban, gödrökben tanyáztak. Egy nap, ebéd után Zoli éppen ivóvizet osztott a többieknek, amikor gránát robbant a közelében, és a légnyomás a levegőbe repítette. A földre zuhanás következtében szerzett halálos sérülést: hatalmas seb keletkezett a fején.

Legalábbis ezt a logikusnak tűnő magyarázatot tartják a szülei a legvalószínűbbnek. Ugyanis a fiuk halálának okáról és körülményeiről szinte semmiféle hivatalos indoklást nem kaptak. A holtest azonosítására, átvételére sem hívták őket. Csak egy szűkszavú értesítés érkezett arról, hogy szolgálatteljesítés közben elhalálozott. Utána pedig a gondosan lezárt bádogkoporsó is megérkezett. Volt rajta egy ablakocska, amelyet azonban belülről papírral leragasztottak. Nyilvánvaló, hogy miért.

 – A temetési szertartásból nem sok mindenre emlékszünk, mert mindkettőnket „begyógyszereztek és leoltottak” – mondja Mókus Erzsébet, Zoltán édesanyja. – Kocsival kivettek a temetőbe, a végén hazahoztak, ott meg, vezetgettek, ápolgattak. Bennem legélénkebben az a kép maradt meg, amikor a ravatalnál álló katonatiszt, aki éppen a búcsúztatót készült felolvasni, a jugoszláv zászlóval letakarta a fiam koporsóját. Én akkor kitéptem a kezemet a mellettem álló kezéből, és egyetlen mozdulattal lerántottam a lobogót a földre. Az egyenruhás abban a pillanatban visszaterítette, én meg újra lehúztam. És ezt még egyszer megismételtük. Nem tudom, mi fogott el, mi tört rám, de úgy éreztem, hogy az a zászló, amelyik alatt köteles volt szolgálni, és amelyikért az életét áldozta, most már ne legyen a gyermekemnek még a közelében sem. Nagyon dühös voltam…

- Valójában a temetést követő napokban kezdtünk el gondolkodni azon, hogy mekkora butaságot csináltunk – fűzi hozzá László, Erzsébet férje. - Éjjelente nem tudtunk aludni, csak forgolódtunk, beszélgettünk hajnalig. Akkor döbbentünk rá, hogy nem is tudjuk, kit temettünk el, ki az, akit mi ennyire siratunk. Így fokozatosan megérlelődött bennünk a gondolat, hogy nem maradhat ez ennyiben. A végére kell járnunk. Meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy tényleg a mi egyetlen fiunk van-e a koporsóban, vagy pedig valaki más. Eldöntöttük, hogy amilyen gyorsan csak lehet, indítványozni fogjuk az exhumálást.

A jóváhagyás sokáig váratott magára. Jó hat hónap múlva érkezett meg Nišből, majd eltelt újabb fél év, mire az édesanya (szó szerint) kikényszerítette az exhumálás dátumát.

Addigra azonban a szülők megjárták a maguk kálváriáját. A területileg illetékes törökkanizsai bíróság szerb nemzetiségű elnök asszonya ugyanis mindent elkövetett annak érdekében, hogy megakadályozza Zoltán földi maradványainak a kihantolását. Eleinte csak a ravasz lebeszéléssel próbálkozott, aztán pénzt akart kicsikarni a szülőktől, végül pedig büntetéssel fenyegette őket. Mókusék azonban egyáltalán nem ijedősek. Őket semmivel sem lehetett a szándékuktól eltéríteni. Amikor Erzsébet végképp megelégelte az aktatologatást, és azt, hogy a bolondját járatták velük, bejelentette a bíróságon, hogy másnap dűlőre viszi az ügyet. Reggel indul a temetőbe ásóval, kapával, vasvillával, és ha nem lesz ott a hivatalból kirendelt szakértői csoport, ő maga fogja kiásni a fia koporsóját. Ha kell, a saját kezével.

– Azt mondtam, addig nem döglök meg, amíg még egyszer meg nem látom a fiamat. Az egyetlen gyerekem volt, meghalt a semmiért és még énnekem kell fizetnem? Engem fenyegetnek bírsággal? Mondtam a bíróság vezetőjének, hogy ilyesmit ki ne ejtsen még egyszer a száján, mert belefojtom a bársonyszékébe. Zolinak fel kell jönnie a föld felszínére, ha addig élek is, hogy az én lelkem végre megnyugodhasson. Nyilván belátták, hogy ennek a fele sem tréfa, mert másnap reggel 8 órakor lezárták a temetőt és megkezdődött annak rendje és módja szerint az exhumálás. A sírásó rosszul lett, de minket nem kellett ápolgatni. Mi örültünk annak, hogy végre megláthatjuk a gyerekünket. Bennem óriási elszántság és hatalmas erő volt. A megpróbáltatásainknak azonban még nem volt vége. Amikor, mint egy közönséges konzervdobozt, felnyitották, felhajtották a fémkoporsó fedelét, előtűnt egy pokrócba burkolt fej. Amint levettük az arcáról a takarót, azonnal felismertem. A mi drága Zolink volt. Úgy nézett ki, mint aki csak alszik. Mikor megláttam, hogy teljesen mezítelen, csúnyán kifakadtam. Nem érdekelt az sem, hogy éppen a temetőben vagyunk. „Szép, nagyon szép!”- mondtam! „Ez a mi Szerbiánk? Ez lenne a mi NAGY Szerbiánk? Tíz hónapot szolgált a fiam a hadseregben, a legdrágább kincsét, az életét áldozta a hazájáért, és még annyit sem érdemelt meg, hogy egy alsónadrágot adjanak rá? Szégyen és gyalázat!” Senki nem mert megpisszenni sem. Síri csend volt a temetőben…

Zoli holtestét áthelyezték egy új deszkakoporsóba. Mivel felöltöztetni már nem lehetett, a szülei egyenként ráteregették az előre elkészített, otthonról hozott ruhadarabjait. A zoknitól a kabátig. A koporsót lefedték, és amikor a kötéllel a sírba eresztették, akkor törtek ki hangos zokogásban. Akkor szakadt fel bennük minden elfojtott fájdalom.

– A felettese egyszer még el is jött hozzánk. Két kiskatona kíséretében. Megkérdezte, hogy bejöhet-e. Mondtam neki, hogy most az egyszer igen, mert az arcába akarom mondani mindazt, ami nyomja a szívemet meg a lelkemet, de aztán soha többé ne kerüljön a szemem elé egyetlen egyenruhás se. Éppen egyedül voltam itthon, de egy cseppet sem féltem. Az sem érdekelt abban a pillanatban, ha előveszi a pisztolyát és végez velem. Nem számított. Szégyen vagy nem, de én annak az embernek mindent mondtam, ami csak eszembe jutott. A fejére olvastam, hogy: „Milyen tiszt vagy te, és hogy vigyáztál az én szép fiamra?! Őriztettétek magatokat a kiskatonákkal, rájuk meg nem vigyáztatok? Csak külditek őket haza egymás után holtan, bádogkoporsóban, anyaszült meztelenül…!” A végén ráborult a konyhaasztalra, és csak úgy rázkódott a zokogástól. Csak hadd sírjon, gondoltam magamban, sírtam már én is eleget!

Hiába múlt el időközben majd 14 év, a fájdalmunk csak nem enyhült. Én azóta nem vetettem le a fekete ruhát. És amíg élek, már nem is fogom. Minden áldott nap kimegyek a temetőbe a sírjához. Most is.  Zoli ma lenne 35 éves.

Legyen szép születésnapod ott fenn, Mókuska!

Szabó Angéla