A vajdasági magyar média: egy ROMHALMAZ

Csak a minőségi politikumnak lehet minőségi sajtója

Mindössze pár évet tölthettem el Miskolczi József mellett valamiféle "inaskodással" (az 1980-as évek második felében), mégis nagy hatással volt rám az a fajta hozzáállás, mód és stílus, ahogyan ő művelte az újságírói mesterséget. A naiv, kis zöldfülű gyakornoknak tetszett a problémaérzékenysége és a szókimondása. Meg az a fajta (épp csak egy leheletnyi!) lazaság és pimaszság, ami a száraz tényközlést/információátadást az olvasó számára élvezhetővé tette. Miskolczi írásai soha nem voltak izzadságszagúak és nem volt áporodott köröttük a levegő.  Valamiféle "beépített" lendület, dinamizmus rejtőzött főleg az elemző írásaiban, ami vitte előre, gördítette tovább magát az elbeszélni kívánt "történetet". Valószínűleg ez egy különleges adottsága. Egyetemen elsajátítani az ilyesmit nem lehet.

Hogy miért fontos ez? Mert azt vallom, hogy egy igazi, vérbeli újságírónak

(akit időnként fűt, hajt a szenvedély) igenis meg kell, hogy legyenek a maga egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusjegyei, saját színei. Akit felismerünk úgy is, hogy nem nézzük meg előre, ki az írás szerzője. Te mit gondolsz erről?

Magamat nem látom ennyire fényesnek, de sokkal haloványabbnak sem. Mindig megfelelő helyen voltam a megfelelő időben. Abban a húsz esztendőben, amikor újságíró voltam, minden nagyszerűen összejött, ami ma nincs. Voltak jó, türelmes és példamutató tanítómesterek. A 7 Napban egy nagyon erős újságírói gárda dolgozott, szinte mindenkitől lehetett valamit tanulni. Igyekeztem megfogadni minden tanácsot. Az észrevételeken nem sértődtem meg, hanem tanultam belőlük. Nagymesterek mellett lehettem inas. Volt egy mai szemmel hihetetlenül erős csapatszellem (ami ma nincs): minden hétre nagyon jó újságot kell készíteni! Minden héten újabb olvasókat kell szerezni! Csapatként. Úgy, hogy mindenki a legtöbbet adja a maga területén! Nem féltékenyek voltunk egymásra, hanem igyekeztünk jobbat írni, mint a kollégánk. Az olvasók pedig szaporodtak. Mi meg örültünk, amikor a példányszám meghaladta a 30, majd a 40, majd az 50, majd a 60 ezret! Fontos volt az Olvasó pénze, hiszen az állami támogatás a költségek felét sem fedezte. A Magyar Szó vasárnapi száma volt a mércénk: amíg abból egyetlen példánnyal több elkel, mint a 7 Napból, addig nincs megállás.  Nem hajtott bennünket ostorral senki, ám a saját szakmai bizonyítási vágyunk mérhetetlenül nagy volt. Egymás között és az Olvasó felé egyaránt. Mindenki (a főszerkesztőtől a korrektorig) egy kicsiny, de nagyon fontos mozaikkockának érezte magát.  Azután volt pénz is a minőségi munkához! – ami ma nincs. Lehetett, sőt kötelező volt utazni, sok emberrel beszélni. A napidíjakon, útiköltségen nem kellett takarékoskodni, hiszen az Olvasó pénzéért meg kellett dolgozni. A fizetésből normálisan meg lehetett élni. Aki jól dolgozott, az biztonságban érezhette magát. Most ez sincs. Az örök létbizonytalanság lebénítja az újságírót. Ezt használja (fel és ki) a politika a gondolat megzabolázására itthon és külföldön egyaránt. Az egyik legfontosabb tény, hogy akkor az újságoknak (és az újságíróknak) tekintélyük volt! Az újság tekintélyét a példányszám adta meg (s az tulajdonképpen az ott dolgozó újságírók tekintélyének az összessége volt). A 70-es és 80-as években a politikai vezetés nagy sajtószabadságot biztosított. Szolgálhattuk az Olvasót! Legjobb belátásunk szerint. Nem fenyegetett főszerkesztő-leváltás, dotáció megvonás, ha megírtuk az igazságot. Természetesen akkor is voltak tabu-témák, amelyekhez nem volt szabad nyúlni, s emberek, akiket nem volt szabad bírálni. A politikai szervezetek és vezetőik lehettek ugyan a bírálat tárgyai, de ahhoz tényekkel jól meg kellett patkolni az írást. Sőt! Az újságnak szabad volt válaszolnia az őt elítélő politikai nyilatkozatra.

Kockázatvállalást elvárt tőlünk az Olvasó, s a hiteles főszerkesztő az lehetett, aki ezt vállalta. Ma a politikusaink azt hiszik, hogy a megzabolázott, rózsaszín ködöt hintő sajtó az eredményes. Tévednek! Tanulni lehetne a vajdasági magyar sajtó múltjából. Élünk még sokan, akik ismerjük. Buta kérdés, de mi a jobb: egy párt-szócső 4-5 000 példányban, vagy egy életszerű újság 30 000 példányban? A pártközlönynek és a mindent semlegesen kezelő lapnak nem hisznek – az indokolt bírálattól nem félő, igazságot megíró újságnak pedig hisznek. Ha ez utóbbiban mond valamit a politikus, az sok emberhez eljut s el is hiszik, mert egy hiteles lapban, hiteles újságíró tollából jelent meg.

         Nem arról van szó, hogy idővel minden megszépül. Minden állításhoz konkrét tényeket lehet párosítani. Elgondolkodom olykor, hogy lehetne-e ma is olyan jó újságokat készíteni, mint egykor volt a 7 Nap, a Magyar Szó, a Képes Ifjúság, vagy a Dolgozók? Igen! Lehetne! Csak nem ilyen politikai légkörben, amilyenben ma a vajdasági magyar politikum kezeli a sajtót. Pontosabban fogalmazva: annak a politikumnak és politikai elitnek lehet minőségi sajtója, amely maga is minőségi. Ez a kettő törvényszerűen összefügg. Amikor a politikum szófogadást vár el, amikor illegalitásban tevékenykedik (testületi ülései a sajtó számára zártak), még saját tagságától is elzárja a tevékenységét, akkor az újságírás is táplálék nélkül marad. Éhhalál állapotában kísérli meg a vidámat játszani – amit senki sem hisz el neki. A vajdasági magyar sajtó nem azért vesztette el a hitelét, mert minden újságíró rossz, vagy hiteltelen, hanem azért, mert a politikai elitünk (ha van ilyen) rossz irányba terelte és tereli most is. A sajtó tükör. Ha a politikai vezetőket kielégíti, hogy évente tízszer „nagyinterjút” készítenek velük, még ha nincs is mondanivalójuk – az Olvasót, a szavazópolgárt ezzel az elavult módszerrel már nem lehet becsapni. Nem veszi meg az újságot. Ez a véleménye. Nem megy el szavazni, mert nem volt olyan újság, olyan műsor, amely hitelesen meggyőzte volna az ellenkezőjéről. Tehát nem az én egyéni elégedetlenségemről van szó, hanem a vajdasági magyar Olvasó mondja meg, hogy mit gondol. A politikumról, amelyet ily módon jelenít meg a vajdasági magyar sajtó.

Újságírói pályafutásod során bizonyára téged is illettek olyan kritikával, hogy nem voltál következetes, tárgyilagos, átestél a ló másik oldalára...Kinek kell valójában megfelelni? Önmagadnak? Az általad megszabott mércének és mértéknek? A Nyájas Olvasónak? Vagy éppen a kenyéradó gazdának? Netán egyszer az egyiknek, máskor a másiknak? Mikor hogy kívánja meg az adott helyzet...

Mindig elsősorban a saját mércéimnek akartam megfelelni, de ezekkel úgy bánva, hogy a lehető legnagyobb mértékben belopjam magamat az Olvasó szívébe! Nagyon-nagyon akartam, hogy higgyen nekem az Olvasó! Őszintének, hitelesnek, szókimondónak, az igazságot megírónak tartson. Ez volt a mozgatórugóm. Ezért hajlandó voltam kockáztatni is, kutatni a vélt, vagy valós igazságot. E fő célok elérése érdekében olykor (sőt elég gyakran) megalkuvónak kellett lennem az exkluzív hírforrások iránt, a „gazdák” iránt, a hatalom iránt. Ha máskor is riportot akartam készíteni a rendőrség munkájáról, akkor nem írhattam meg, hogy részeg rendőr is dolgozott. Megalkuvás volt minden írásom az unalmas kongresszusokról, díszülésekről. Még ha igyekeztem is bennük valami érdekeset találni. Kegyes csalás, hogy legalább az Olvasóval elhitessem, hogy milyen jó és érdekes volt.

            Minden hiteles újságíróról el lehet mondani hasonlót, tehát nem vagyok kivétel. Egy érdekes példa, mit jelent, ha az ember tudja használni az újságírás szakmai fortélyait és hiteles is az Olvasónál. A 80-as évek elején volt egy véleménykutatás, amelyben az Olvasók a 7 Nap egy havi számaiban megjelent írásokat pontozással értékelték. Nem is kevesen, mert több mint 10 000 visszajelzés jött. A 4 számból kettőben az én írásom kapta a legtöbb szavazatot - egyik 6453 szavazattal csúcstartó volt. A másik érdekessége, hogy egy ravaszul megírt reklámriport lett az első helyezett azon a héten! Tehát nincs rossz téma, csak patkolt újságíró kell hozzá. Aki megtanulta, amire tanították. Akinek volt kitől tanulnia.

Kaptál-e valaha szakmai díjat, elismerést? 

Nem kaptam szakmai díjat, nem is pályáztam rá. Nekem bőven elég volt, hogy az említett olvasói véleménykutatás idején én voltam a 7 Nap legolvasottabb újságírója. Nem mondom, hogy minden időszakban így volt, meg hogy a többi munkatársam nem ért legalább annyit, mint én, sőt sokan többet is értek, de a hiúságomnak ez jót tett. A legszebb díj az Olvasó bizalma. Lényeges, mert ha utána bizalmas információt kérsz tőle, megadja, az írásaid alapján bízik benned!

A fabrikáló, alkotó ember egyik örök dilemmája: milyen is az a láthatatlan, elképzelt Olvasó, akinek ő ír? Okos-e, olyan-e, aki kitűnően képes olvasni akár a sorok között is, vagy pedig tudatlan, egy kissé butácska, akinek mindent úgymond a szájába kell rágni?

Eltaláltad a gyenge pontomat. A kollégák sokszor észrevételezték a „szájbarágós” stílusomat. A tényeket szerettem leírni. Nevén nevezni a gyereket. A sorok között nem biztos, hogy azt olvassák ki, amit mondani szeretnék. Meg nem is azért veszik meg az újságot, hogy morfondírozzanak. Írja meg az újságíró azt, amit fontosnak és igaznak tart! Ne köntörfalazzon!

Az Olvasóról nem elképzelésünk volt, hanem pontosan ismertem a saját célcsoportom. Mert közöttük mozogtam. A szerkesztőségbe csak akkor mentünk be, ha kéziratot adtunk le, vagy volt valami megbeszélni való, esetleg kártyázni volt kedvünk. A többi időt a „terepen” töltöttük. Vajdaság, vagy Jugoszlávia valamely részén. Később, amikor a tényföltáró, kutató újságírás felé vitt a sors, akkor pedig telefonon naponta legalább egy tucat hírforrással, olvasóval tartottam a kapcsolatot. Mert kellett az exkluzivitás. Nem lehetett úgy élni, mint ma, hogy minden újságban ugyanaz a tudósítás van: ez történt, ezek a jeles vendégek voltak. Hogy mit mondtak, az már nem kerül a tudósításba. Óriási verseny volt a Magyar Szó és a 7 Nap között! Ne azt írjuk meg, amit ők! Ne úgy írjuk meg, mint ők! Ha már a hetilapos újságírónak van rá ideje, akkor járjon utána a témának sok forrásból! Ezt csak úgy lehetett, hogy szoros kapcsolatban állt az Olvasóval és kérdezte, kérdezte, kérdezte fáradhatatlanul.

Azt szoktam mondani, nem baj az, ha nem tetszem minden olvasónak. Nekem sem tetszik minden olvasó.

Biztosan nem tetszhet az ember mindenkinek, de legalább törekedjen rá! Én mindig minden normális gondolkodású embernek tetszeni akartam. Az újságíró legyen ennyire hiú! A hiúság jó hajtóerő. Az újságírás egy roppant szubjektív, érzésből fakadó tevékenység. Ha nincs meg a tetszési, a „higgyék el, ha már én mondom” vágy, akkor sántít az írás.

Mivel a szabad magyar sajtó napja apropóján készül ez a mi beszélgetésünk, magától adódik a kérdés: milyen állapotban van a mostani vajdasági magyar média? Milyen nyavalyák kínozzák?

Siralmas állapotban van. Híven tükrözi a közéleti és a politikai helyzetet. Igazságtalanság volna az újságírókon, főszerkesztőkön, sajtóigazgatókon elverni a port. Ők csupán alkalmazkodnak a túlélés egészen indokolt szabályaihoz. Szívesen mesélnék minden nyavalyáról részletesebben, de az egy külön téma. Amivel a befolyásos tisztséggel rendelkező vajdasági magyar politikusok közül senki sem foglalkozik. Nem is érdekli őket. Mert nem értenek hozzá. Amit pedig az ember nem tud, attól fél.

Nézzünk néhány nyavalyát, ahogyan Te fogalmaztál! Létbizonytalanság mind újságírói, mind vállalati szinten. A főszerkesztők munkahelyi bizonytalanságáról nem is szólva. Mintha kihalt volna a merész és vízióval rendelkező főszerkesztők korosztálya. Mivel a politikai vezetők nem tudják, hogy pontosan mit várnak el a sajtónktól (az egyetlen vezérgondolat az, hogy a kisebbségi melléfogásokról ne írjunk), a főszerkesztők sem tudják, mit várnak el az újságírótól, s az újságíró sem tudja, hogy mit és miként írjon. (Azért a kevés pénzért.) Ezért a helyzet a következő: nincsenek jó és jól fizetett újságírók, hanem mindenki tengődik. Ma nem az az újságíró, akinek ez az életcélja, aki föl szeretne törni, hanem az, aki befejezett egy bármiféle egyetemet (mert ma az a bürokraták fő követelménye), akár tud és akar írni, akár nem. És ez a hozzá nem értő többség képtelen megtanulni a szakmát, hiszen nincs a szerkesztőségi élet nyújtotta tanulás, nincs pénzbeli motiváció, nincsenek szakmailag tekintélyes főnökök – s a gyengék óhatatlanul lehúzzák még a tehetséges, esetleg kifejleszthetőeket is. Szakmaiatlanság. Nem tud egy vonzó címet adni, nem tud egy informatív képaláírást írni, nem tud érdekesen kérdezni, majd a válaszokat olvashatóvá tenni – de újságíró és megjelenik! Nagy féket jelent ez a számomra gyomorforgató, SZÍNLELT CÖLIBÁTUS! Szándékosan mondom szinte kiabálva. Az újságíró ne legyen párttag! Nem működhet!!! Régen természetes volt, hogy a Magyar Szó, vagy a 7 Nap főszerkesztője tagja legyen a tartományi pártbizottságnak. Legyen jelen, tudja a célokat, legyen így is megbecsülve. Ma is így kellene lennie. A főszerkesztő legyen így is megbecsült. Nem alkalmas a pártvezetőségbe? Akkor nem alkalmas főszerkesztőnek sem! Egyszerű, mint a pofon. Most meg el kell játszania, hogy pártsemleges, amott meg világos, hogy a mindenkori vezető párt szekerét kell tolnia. Vállalja be!

Ezt a romhalmazt csak akkor lehetne újra építeni, ha a politikum megváltozna és hagyná a szakmailag jó újságok, műsorok készítését. Ilyen változásra a jelen pillanatban képtelen. Így a sajtónk is marad, amíg lesz, amilyen lesz. A 80-as években az írott sajtóban legalább 30 nagyszerű, élvonalbeli, hiteles, szakmailag kiváló újságíró volt, s milyenek még az Újvidéki Tévében, az Újvidéki és a Szabadkai Rádióban! Most 5 jó újságírót tudnék megnevezni. A többit tegyük a „fejlődőképes, de nem jó a táptalaja” kategóriába!

Nehéz ma újságírónak, főszerkesztőnek lenni – de még nehezebb Olvasónak maradni. Ha valaki úgy gondolja, hogy túl sötéten látom a helyzetet, akkor megnyugtatom: a közvélemény, azaz a tömeg mindenki tudtára adta, hogy nem ad pénzt az ilyen sajtóért. Maszatolás ezt a fogyatkozásunkra, a szegénységre, vagy az internet térhódítására fogni. Egyszerűen a rossz terméket nem lehet eladni. Az újságot azért vásárolnánk, hogy sokat olvassunk belőle, nem azért, hogy csupán átlapozzuk.

Igazmondó-e, szavahihető-e, hiteles-e a mi délvidék sajtónk? Az összképet tekintve.

Is-is. Vannak hiteles újságírók, vannak hiteles és igazmondó írások. Ők a kisebbség. Hatványozottan azok. Mondj egyetlen olyan írást az utóbbi egy éves időszakból, amely a Hét Napban, vagy a Magyar Szóban megjelent és vihart kavart, folytatása volt az Olvasók körében, rákattantak a nem magyar médiumok – s végeredményként kiváltott valamilyen haladást, változtatást, alkalmatlan káder eltávolítását! Nincs ilyen. Pedig sok téma van. Földolgozta-e egyetlen lap a választások utáni helyzetet a magyarlakta községekben? Úgy, hogy ne politikusok értékelése legyen, hanem megszólaljon mindenki, a polgár is. Senki. Pedig volna mit mondaniuk. Vagy elküldte-e bárki egy hétre az újságíróját Koszovóra, hogy hozzon onnan hiteles írásokat? Vagy betekintett-e egyetlen újságíró is a szabadkai Népszínház építésével kapcsolatos dokumentumokba, s megírta-e, hogy ki mennyi pénzért mit tett és írt alá? Megkérdeztek-e egyetlen vállalkozót is, aki nem fizeti a munkásait, vagy tönkretette a privatizált vállalatot, hogy szégyelli-e magát?

Miként látod (hiszen van összehasonlítási alapod bőséggel), a szocializmus,

az egypártrendszer évei után, az úgynevezett demokrácia időszakában szabadabbá, nyíltabbá váltak-e a mi médiumaink?

Nem lehet összehasonlítani. Akkor a közélet, a politika, a sajtó is nyitott volt. Akkor egy csapatban játszott a sajtó és a közélet. Akkor a nyilvánosság és a sajtó által megtestesített közvélemény jelentett valamit. Most mindez nincs. A sajtót mellékvágányra terelték és taktikai okokból ott tartják, az újságírókból közleményközlő és sajtótájékoztatószerelmes embereket formáltak. Akik nem az eseményekről, az életről írnak, hanem a nyilatkozatokat kezelik úgy, mintha események volnának. Ellenvélemény nincs, véleményütköztető sajtó-kerekasztal nincs, tehát minden nagyon szép, minden nagyon jó. Nem csupán a vajdasági magyar sajtóban, hanem kicsiny hazánk szerb nyelvű újságjaiban is. Mindegy, hánypárt-rendszer van. Amíg meg nem szüntetik azt, amire nincs pénz, s ki nem mondják, hogy a többi fontos és arra folyamatosan és kellő mértékben lesz pénz, addig nincs sem újságírói, sem szerkesztőségi teljesítmény.

Hogy látod, jót tett-e a tájékoztatási rendszerünknek a legdominánsabb politikai pártunknak a sajtó feletti atyáskodása?

Az atyáskodás maga nem rossz, mert az atya az ellátja gyermekeit, neveli és tanítja őket, majd elvárja, hogy teljesítményt mutassanak föl. Ehhez megfelelően jó és bölcs atyára van szükség. Na, most olvass a sorok között! Ha nem fejtetted meg, segítek: dehogy atyáskodik a VMSZ a sajtó fölött! Valami mást csinál, amit nem is lehet egy szóval kifejezni… Talán így: alányúl, fölemeli, hogy utána magasabbról essen le…

Véleményed szerint milyen kézzelfogható eredményeket hozott a Magyar

Nemzeti Tanács védőszárnyai alatt kidolgozott öt évre szóló médiastratégia?

Egy kis reményt. Nem többet. Szép az ott leírt, csakhogy a sajtóban nem az történik, amit az MNT akar. A pénzelés és a káderpolitika csupán látszólag van az MNT kezében. Ez a jövőben sem lesz másként, mert a politikum (legyen az ma a VMSZ, holnap, vagy 5 év múlva esetleg más) teljes jogot formál a média fölötti uralomra. Nem is volna baj, ha jól csinálná. Független sajtó nincs. Mindenki függ valakitől. Az újságírói és a politikusi bölcsesség ott kezdődik, hogy a függőség senkinek sem fájjon, s hozzon gyümölcsöt. Amit a kedves választópolgár örömmel fogyaszt el és még meg is dicséri!

Magamra maradok-e azzal a véleményemmel, hogy a sajtó szabadsága igazából sohasem lehet pénzkérdés. A koldusszegény szerkesztőségben dolgozó, már-már nyomorgó újságíró ugyanúgy kimondhatja és leírhatja a nagykezdőbetűs igazságot, mint az, aki a legkorszerűbben felszerelt médiaházhoz tartozik és történetesen még jól is keres. Csak akarnia kell.

Nem így van. Csak a gazdaságilag normálisan élő újságírótól várható el a szakmai fejlődés és a bátorság. Havi 30 000 dinárért örüljünk még az olyan újságírónak is, aki tudja, hogy a pont után nagy kezdőbetűt írunk. Ide jutunk hamarosan. Ha olyan lenne a rendszer, hogy a szakmailag jó, megbízható, hiteles, olvasott újságíró akár 90 000 dinárt is megkereshetne, akkor sokan igyekeznének jók lenni!

Szükségeltetik hozzá némi elhivatottsággal elegy bátorság. A kérdésem tehát az, hogy ha valamilyen csoda folytán temérdek pénzzel tömnék meg a kis magyar médiumaink wertheimkasszáit, attól megjönne-e a hangjuk? Az meghozná-e az általam igencsak hiányolt bátorságukat?

Nincs itt szó bátorságról és félelemről a szó hagyományos értelmében, azaz bátor és gyáva újságírókról. Mindannyiunkban van bátorság is, meg félsz is. Az újságíró ne bátrat, hanem igazat, tényekkel alaposan alátámasztott, engem és mindenkit érdeklő igazságokat írjon! Ehhez pénz is kell, de egy olyan közéleti légkör, ahol ezt megbecsülik, odafigyelnek rá, továbbgondolják. Most mindenki egymástól függetlenül önjáró. A politikai pártok, az újságok, rádiók, tévék, az MNT, a civil szervezetek, az egyház… Akkor miért is lenne bátrabb a sajtó, s miért lenne integratívabb, mint amely szerveknek az integrálás a föladatuk? Nyomatékosítom: nincs bátor és gyáva újságíró, gyáva és bátor politikus – csak jó és rossz, hozzáértő és pancser. Minden kategóriában. A péktől a temetkezési vállalkozóig.

Ebben nem egészen értünk egyet… Mivel nem vagyunk e téren érintettek, beszélhetünk róla nyugodt lélekkel. Mármint az újságírók egzisztenciális félelméről. Én ezt egy hatalmas és áthidalhatatlan bajnak látom. Az ilyen függőség, kiszolgáltatottság nem csupán gúzsba köti az alkotó embert, hanem lélekben is megnyomorítja. Ami pedig különösen elkeseredetté tesz, az az, hogy még a legkiválóbb kollégáinkat is valamilyen ördögi módon fogva tartja a pénz. Az a kis pénz. Szerinted hogy lehetne ebből a megalázó, méltatlan helyzetből kiszabadulni?

Nincs rá receptem. Ahol a félelem és a bizonytalanság az újságírás velejárója, ott megszűnik az újságírás és az újságíró. Tapasztaljuk. Kiszabadulni? Ezt csak az tudná lehetővé tenni, aki a pénzt adja. Ha eljutna a tudatáig, hogy a szabad sajtóval csak nyerhet. Ha megértené, hogy a bírálat többet ér, mint a talmi dicséret. De nem érti. Mert a pártpolitikában ez így van kódolva. (Nem csupán nálunk. Lásd, mi történik Magyarországon!) Egy barátomtól tanultam, aki azt mondta, hogy őt ne dicsérjem, hanem bíráljam. Igaza van: a dicséret legyezi a hiúságomat, de nem leszek tőle jobb ember. Ha rámutatnak a hibáimra, elgondolkodom rajta, jószerével változtatok a magatartásomon és jobb ember leszek általa! 

Te hogy tudtad kezelni az öncenzúrát? Van-e erre vonatkozóan valamilyen kész recepted?

Ma nincs jelentősége. Szinte mindent le lehet írni, még ha nem is igaz. A leírt szóért vállalt felelősség minimális. Elvileg csak az vonhat felelősségre, aki tisztább nálad. Az öncenzúra: senkit se bántsak ok nélkül, senkit se bántsak öncélúan, vagy bosszúból. Akkor hagyjam a cenzúrát a francba, ha a közösség érdekében ki kell mondani bizonyos fájdalmas dolgokat is. Mondjuk amiről most mi beszélgettünk, az ilyen. Vitába lehet vele szállni, de nem a szájkosár fölhelyezésével. Egyik oldalon sem!

Nekem szánt intelmeid közül (sajnálatos módon) éppen azok maradtak meg bennem ennyi év után is, amelyekkel képtelen voltam jól sáfárkodni. Nyilván a habitusomnál fogva. Az egyik ilyen a kapcsolati tőke fontossága és előnyei voltak, a másik pedig az, amit az imént már szőrmentén érintettünk, a lojalitás. (Akikkel jóban vagyunk, azokat nem bántjuk.) Ha mostanság megkérdeznének e két témában, ugyanazt tanácsolnád-e egy pályakezdőnek, amit egykoron nekem mondtál?

Ma már bölcsebb vagyok, biztosan más intelmeket adnék… Na, de egy fajta lojalitásra szükség van. Nem érdekes az én lelkivilágom. Egy szakmát, egy hivatást gyakorolok. Nem csupán a kenyéradóim, hanem elsősorban az Olvasóim érdekében. A kettő nem ellentétes. Az én olvasóim ugyanazok, akik az adott pártok tagjai, vagy szavazói. Nincs itt ellentmondás, ha én a szakma szabályait követem. A kapcsolati tőke hihetetlenül fontos. Aki neked segít a JÓ újságírásban, a jó cikkek elkészültében – azt soha sem szabad elárulni, cserbenhagyni, vagy föláldozni a jó írás oltárán. Mert akkor magadat vágtad képen. Az meg fáj. És fájjon is!

Húsz év után messzire elkanyarodtál az újságírástól. De jó, hogy újságíró is voltál. Mert sokan és sokat tanultunk Tőled. Ahogyan a jelenlegi kezdők is elleshetnének ezt-azt az utóbbi időben mind gyakoribb megnyilvánulásaidból. Felkaptam a fejemet, amikor mostanában több ízben is megszólaltál a megromlott közbiztonság és az úgynevezett magyarverések ügyében. Azt mondtad, hogy: „A sajtó az egyetlen szövetséges az olyan esetekben, amelyeket a politikusok is meg a rendőrök is nagyon szívesen elhallgatnának”. Ez csudára tetszett. Meg a másik is: „Megélhetési bűnözés, lopás van, de megélhetési verekedés az nincsen. Nem kéne a kettőt összemosni.”

Igen. Az ember mindig azt mondja, írja, amit őszintén gondol! Ne azt, amiről úgy gondolja, hogy elvárják tőle! A sajtó nagy hasznára lehetne a politikusoknak, ha okosabban élnének vele. Azért beszéltem most is sok mindenről, hátha egyszer eljut a gondolat a szűk pártpolitikára beállt tudatukig. Mert a pártpolitika fontos és kemény terület – de a sajtó sem ennyire mellékes, mint most tették azzá.

Soha nem bántad meg, hogy elhagytad az újságírói pályát?

Nem. Mert így kipróbálhattam magam másban is. A vállalkozói és civil szférában sikerült sokat és nagy dolgokat alkotnom. Újságíróként már nem vihettem volna sokkal többre a szakmában.

A jelenlegi vajdasági magyar sajtópiacon hol találnál kedvedre való helyet? Melyik szerkesztőség a szíved csücske?

Gondolkodom, hogy elmegyek nyugdíjba és visszatérek az oknyomozó, tényfeltáró újságíráshoz. Nem tudom, hol fogadnák be a munkáimat. Itthoni médiumokban gondolkodom csupán. Biztosan lenne ilyen. Mert nem bántó, hanem építő a szándékom. Aki értelmes, megértené. 

Az is lehet, hogy az én időm elmúlt. Nem kell már az igazságot keresni. Pedig az az újságírás lényege: mi az igazság? Az igazság nem terem a fán, hogy az ölünkbe pottyanjon. Mélyen, nagyon mélyen van elásva. Az újságíró élménye, hogy ki tudja onnan szedni. Vagy nem. Ha nem, akkor itt vagyunk, ahol.

Szabó Angéla