Martonyi János külügyminiszter a „ne bántsd a magyart!” definíciójáról, a magyarság összetartozás-érzéséről

Részlet a magyar külügyminiszter interjújából az erdélyi Krónika c. újságnak

 
– Három évvel ezelőtt, második külügyminiszteri mandátumának nekivágva egy mondatban úgy foglalta össze a kormány nemzetpolitikáját: „ne bántsd a magyart!” Az azóta eltelt időszakban Budapestnek igen sokszor kellett követnie ezt az irányelvet. Hogy érzi, milyen mértékben sikerült?

– Mint tudjuk, a mondás nem tőlem származik. Annak idején kaptam ezért bírálatokat is, különösen a nemzetközi sajtóban. Persze a bírálók nem tudták, hogy ez egy irodalmi eredetű felszólítás. A „ne bántsd a magyart!” nagyon széles értelemben kell venni. Vonatkozik a szomszédos országok magyar közösségeinek jogaira, a velük szembeni bánásmódra a szó legáltalánosabb értelmében, ugyanakkor magyar fiatalok bántalmazására a Vajdaságban vagy a magyar kokárda letépésére Kárpátalján. Voltaképpen azt akartam üzenni: a magyar külpolitikának nagyon fontos feladata, hogy biztosítsa, sehol a világon ne bántsák a magyart. A magyar embereket egyedileg, illetve a magyarságot közösségi voltában.
Nem mondom, hogy ma sehol nem bántják a magyarságot, de merem állítani, hogy az elmúlt három évben a szomszédos országokkal fennálló kapcsolatainkban változó mértékben ugyan, de nagyon sok előrelépés történt. Vegyük rögtön Romániát. A magyar–román kapcsolatok talán soha nem voltak olyan kedvezőek, mint kormányzásunk első két évében. A kétoldalú kapcsolatnak mindig meghatározó eleme, hogy miként érzi magát a romániai magyar közösség. Persze e téren tovább folytak a viták is, de öszszességében a tendencia kedvező volt.
Az elmúlt egy évben már nem ez a helyzet. Szlovákia esetében is van néhány vitás kérdés. Ott egyébként a legnagyobb gondot nem az egyes konkrét témák jelentik, hanem a felvidéki magyarság fogyása, hiszen akárhogyan is vesszük, az elmúlt húsz évben közel százezerrel csökkent a közösség létszáma. Szerbiában elismerték a közösségi jogokat, előbb törvényi szinten, majd ténylegesen is megjelent a kulturális autonómia, megválasztották a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely jogköröket kapott a kulturális, oktatási intézmények igazgatása terén. Az erdélyi magyarságnak nincsenek ilyen jogkörei, az más megoldás, hogy a magyar többségű önkormányzatokhoz lehet telepíteni ezeket a jogköröket. A magyar–szerb viszonyban előrehaladás tapasztalható, a két köztársasági elnök nemrég megállapodott a kölcsönös kiengesztelődési aktusban.
Ez persze ellentétben áll azzal, hogy az elmúlt időszakban mintha megszaporodtak volna a magyarverések Délvidéken. Ezek persze bonyolult ügyek, óvatosan kell őket kezelni. Úgy vélem tehát, hogy a „ne bántsd a magyart!” kívánalomként megmarad, reményeim szerint kormányzatoktól függetlenül. Hiszen kifejezi az összmagyarság összetartozását is, hogy felelősek vagyunk egymásért – egyénileg és közösségként is. Három éve, az állampolgárság kérdésével összefüggésben ez a világ összmagyarságára is értendő, amelynek összetartozása erősítését fő célnak tekintjük.
– Mindamellett, hogy nem hagyja szó nélkül a magyarellenességet, az anyaország kormányának van-e elképzelése arról, hogy mi az oka ennek a jelenségnek a szomszédos államokban? És mi lehet ennek az ellenszere, hogyan tudná Budapest lebontani a románok, szlovákok, szerbek egy részében a velük együtt élő magyarokkal, illetve Magyarországgal szemben táplált sztereotípiákat?
– Legalább húsz éve elmondtam már: a dilemma az, hogy az első világháború végén, Trianonnal történt egy hatalmas területi átalakulás. A magyarság túlnyomó többsége tudomásul vette a területek elvesztését. Nem mindenki, de az anyaországban, a szomszédos államokban a magyarság túlnyomó többsége, beleértve a politikai elitet, döntően tudomásul vette. Magyarországon ma senki nem akar területi változást, nincsenek területi igényeink. Ezt elmondjuk százszor, mégis megkapjuk a vádakat, hogy vannak. De nincsenek. Ott látom a problémát, hogy a szomszédos országok politikai elitjének és közvéleményének egy része talán még mindig nem tudott teljesen megbirkózni a gondolattal, hogy a területekkel nagy közösségeket is „kaptak”. Amelyeket a létszámuktól függetlenül el kell fogadniuk, el kell ismerniük magyar közösségként, integrálniuk kell az államba. Hiszen ezek élő, nagy magyar közösségek, amelyek ragaszkodnak a nyelvükhöz, történelmükhöz, identitásukhoz, és politikai egységként is megjelennek. Ezt tudomásul kell venni.
Annak a bizonyos történelmi megegyezésnek, amelyre mindig hivatkoznak, ez az alapja: mi tudomásul vesszük a területet, ők tudomásul veszik az embereket. Mi nem területről, hanem emberekről beszélünk, egyénileg és közösségként. És rögtön jön a vita: amikor én közösségről beszélek, ők – kivéve a szerbeket – azt mondják, hogy mindenkinek tiszteletben tartják az egyéni jogait, de közösségi jogokról szó se lehet. Tehát itt van az eltérés, ami lehet elméleti, filozófiai különbség, de lecsapódik konkrét témákban, hiszen ezért nem írják bele mondjuk a kulturális autonómiát a romániai kisebbségi törvénybe.
Nem használnám a lelkifurdalás szót, de a szomszédos országok közvéleményében létezik egy, a magyar közösségekkel szembeni aggodalom, ami bizalmatlanságot, rossz esetben félelmet teremt. Ha ránézek a térképre, ismerem a demográfiai adatokat, ezek a félelmek teljesen alaptalanok, mégis munkálnak. Sokkal nagyobb baj, hogy ezeket politikai célokra lehet kihasználni, ami időnként meg is történik.
...

Martonyi János (fotó: Zádor Péter)

– A román kormány a magyar Országgyűlés elnökének ama kijelentését is elutasította, miszerint az 1920 körüli években születtek olyan passzusok, amelyek megteremtik az elszakított nemzetrészek önrendelkezésének lehetőségét. Nemcsak a külügyminisztertől, hanem a jogtudóstól is kérdezem: lát-e esélyt arra, hogy már működő európai önrendelkezési modelleket, nemzetközi jogszabályokat figyelembe véve belátható időn belül siker koronázza az erdélyi magyar közösség autonómiatörekvéseit?
– Ha mint jogásznak teszi fel a kérdést, az önrendelkezésre, az autonómia különböző formáira nem áll fenn egyértelmű nemzetközi jogi kötelezettség. Sokszor felmerül a kérdés, miért nincs erre európai uniós norma. Létezik polgári kezdeményezés, de nem mondható el, hogy akár nemzetközi, akár európai jogi kötelezettség lenne arra, hogy ilyen vagy olyan autonómiaformát, önrendelkezést meg kell adni. Ez politikai, ugyanakkor bizonyos szempontból morális kérdés is. Úgy érzem, az illető államnak vagy a többségi nemzetnek célszerű és illik figyelembe vennie, ha egy közösség egyértelműen, demokratikusan kifejezi, hogy ilyen vagy olyan autonómiaformát, valamiféle közösségi jogot kíván gyakorolni. Szeretne nagyobb önállóságot kulturális, oktatási intézményeinek igazgatásában, és szeretne bizonyos területi elemeket is, építve a jelenlegi megyerendszerre.
Erre vonatkozóan léteznek ajánlások, ismeretes az Európa Tanács határozata (az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003/1334-as számú határozata – szerk. megj.), amely szerint a kisebbségek autonómiája az illető állam érdekét is szolgálja, tudniillik biztosítja a stabilitást. Jogilag lehet vitatkozni, de a lényeg, hogy egy adott országban kisebbségben élő közösség biztonságban, otthon érezze magát, ne érjék támadások, ne használják fel politikai célokra a velük kapcsolatos rejtett vagy kevésbé rejtett ellenérzéseket. Ne azt érezzék, hogy meg vannak félemlítve. Ezek a fontos dolgok, amelyeket a legkülönbözőbb jogi technikákkal és autonómiaformákkal lehet megoldani.
Viszont ezt nem tudom Budapestről eldönteni. Huszonhárom éve mondom: ha egy adott magyar közösségnek van ilyen igénye, akkor tessék szíveskedni figyelembe venni. Márpedig nyilvánvalóan van ilyen igény, a legkülönbözőbb formában jelentkezik. Sohasem fogom megérteni, miért volna ez ördögtől való, miért veszélyeztetné az adott ország stabilitását, miért fenyegetne elszakadással és hasonló abszurd dolgokkal. A mindenkori magyar külpolitikának az a feladata, hogy támogassa ezeket az ésszerű, demokratikusan kifejezett igényeket.

Martonyi János

Martonyi János (Kolozsvár, 1944. április 5.) jogtudós, diplomata, ügyvéd, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok kandidátusa; kutatási területe a nemzetközi magánjog. A rendszerváltás előtt dolgozott jogtanácsosként, Magyarország brüszszeli kereskedelmi kirendeltségén kereskedelmi titkárként, a Kereskedelmi Minisztérium osztályvezetőjeként, privatizációs kormánybiztosként. A rendszerváltás után a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma, majd 1991 és 1994 között a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára volt, emellett az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának alelnökeként tevékenykedett. Az első és második Orbán-kormány külügyminisztere (1998–2002, 2010–). 1987-től oktat az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán; 1997-től tanszékvezető egyetemi docens, majd 2000-től tanszékvezető egyetemi tanár, 2010-től egyetemi tanár a Szegedi Tudományegyetemen. Nős, két felnőtt gyermeke és öt unokája van; hobbija a történelem, zene, sport.

 http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=72527, 2013. április 4.