Mindennapi riadalmaink (I.)

PUTYINIZÁLÓDUNK(?)

Nem teljességgel értelmetlen időtöltés: egy-egy meddő órán számba venni és lajstromozni, miféle válogatott, hátborzongató szörnyűségekkel riogatnak bennünket mostanában. Festik az ördögöt a falra, szítják a félelemérzetet és vizionálják a mind közelebb settenkedő katasztrófát  -- jó nevű tudósemberek, alig kompromittálódott politikusok és szavahihető helyzetelemzők  egyaránt. Persze a genetikailag optimisták meg a vakok közötti félszeműek – akik a padlás létráján felfelé igyekvő macska szájában lévő papagájtól tanulták el a „mindhalálig derűlátást”, azok -- csak lazán legyintenek, kijelentvén, hogy a vészjóslók egytől-egyig feltűnési viszketegben szenvednek, szenzációt hajhásznak és csak filléres poénszerzésre gyúrnak.

Kinek a pap, kinek a paplan! – mondhatjuk erre, kifordítván a szólást, én magam azonban mindig is vonzódtam a csordaszellemben nevelt nyájból kirikító fekete bárányokhoz, akik időről időre homlokegyenest mást mondanak, mint amit általában hallani szeretnénk. Nem színezik újra a megszenvedett múltat, nem rejtik sokat sejtető cifra paraván mögé a jelent és azt sem ígérik, hogy egyszer majd mindannyiunkra szép holnap vár. Pedig ők is tudják, hogy a remény hal meg utoljára, minként azt is, hogy ez csakis úgy lehetséges, hogy: maga a remény a gyilkos.

Kishazánkra szűkítve le a nagyvilágot: úgy tűnik, mintha Szerbia egyirányú menetjegyet váltott volna, egyenesen a múltba. Vissza. Hátrafelé. Az Európai Unió és a nagy orosz testvér közötti kötéltánc mutatványa ugyanis nagyon a végéhez közeledik. (Már csak néhány tyúklépés…) Aminek hátat fordít, az végérvényesen mögötte marad. Ami felé pedig egyre kétségbeesettebben evickél, az lesz majd az előre borítékolt veszte.

Valójában mivel is riogatnak bennünket a vijjogó vészmadárkodók? Például azzal, hogy ha Szerbia továbbra is folytatja az utóbbi időben erőteljesen meglódult intézményesített hátraarcot, akkor menthetetlenül bezárkózik és elszigetelődik az ország. Lazán „So long!”-ot mond Európának és dölyfösen visszamasírozik a dicső kilencvenes évekbe. Ott meg aztán szépen (el)putyinizálódik és (el)militarizálódik. Márpedig e csábos páros(ítás)ból csak az egyik is kész Istencsapás, hát még így beduplázva! (Ezer a szerencse, hogy nem egyenesen Észak-Koreát tartjuk a másolandó mintának, a követendő példaképnek!)

Orosz (ó, rossz!) mintára fogunk tehát berendezkedni. Ha igaz az, hogy a hatalmas testvérbátyánk országát fele részben mindmáig a szilovikok irányítják, akkor hamarosan nálunk is nagy becsben tartják majd a katonai múlttal rendelkezőket, akiket potenciális káderjelöltekként hoznak majd forgalomba.  

Hogy mi minden bajjal jár az, ha a nemzeti-szocialista (délibábos álmaiban még mindig nagyszerb) Szerbország végérvényesen az oroszosodás útjára lép, azt majd nyilván csak az önkirekesztés és az önként vállalt remeteség éveiben fogjuk igazán megtapasztalni. Miként azt is, hogy ha Belgrádban majd havazni fog, nem mondhatjuk, hogy „esik a hó”, mert mást fog előírni a rendelet. Talán azt, hogy: sztálingózik… Egy biztos: teljes körű állami irányításra, ebből következően pedig totális ellenőrzésre lehet számítani. Politikában, gazdaságban, pénzforgalomban… Ennek folyományaként pedig kíméletlen felelősségre vonásra és újabb tisztogatási hullámra. Előkotorják a régi slágert és lefújják róla a port. Szófogadatlanság, engedetlenség vádjával kisöprik a legkeményebb hierarchia szerint szerveződött „rendszerek” (a hadsereg, a rendőrség és az igazságszolgáltatás) legeldugottabb szegletében meghúzódó nem szerb nemzetiségűeket. (Azt a keveset is, aki még megmaradt.) Ugyanakkor a saját fajtájúakkal sem bánnak kesztyűs kézzel. És akadnak majd közöttük jól ismert nevek is. Például politikusok. Olyanok, akik emberemlékezet óta megrögzött bűngyűjtőnek számítanak. Akiknek máris kivan a száz fekete pontjuk. Tehát simán megbilincselhetők és büntethetők. Nemhogy lázadás, lázongás, de még ellenvetés sem lesz, mert aki kekeckedni próbál, arra menten rásütik a bélyeget, hogy „szemét besúgó” vagy „mocskos hazaáruló”, az ilyet pedig tűzzel-vassal kötelező irtani.

Szólásszabadsággal kacérkodó sajtóra akkor már végképp nem lesz szükség, mert megírni majd semmit sem lesz szabad. Amit viszont szabad lesz, azt meg nem lesz érdemes.

Némileg sarkítva: olyan zűrzavaros és félelemmel terhes, rendkívüli állapotfélére fog hasonlítani az egész szerbiai metamorfózis. Az eleddig demokratikusnak hazudott társadalom romjain egy új Babilon épül. Amolyan neosztálinsta. Putyinista. Jólét, szabadság, friss levegő: ništa.  

Hogy ez mind illogikus meg anakronisztikus?! De nem a riogatóink szerint.

Szabó Angéla