Templomkerti „nyomor-összkomfort”

(Zentai anziksz)

A zentai Jézus Szíve Templom kertjében tizenhárom szükséglakást lehet feltérképezni. Általában egy sem áll sokáig üresen. Valamennyit igen népes család bitorolja. Az egyetlen éppen használaton kívülit is nemrég erőnek erejével el akarta foglalni egy Boszniából érkezett cigány család. Egy reggelre virradóra feltörték és azonnal meg is kezdték a beköltözést, amikor a lakók közül valaki kihívta a rendőrséget. Így most egy időre sikerült meghiúsítani az illegális lakásfoglalást.

Az utca felőli bejáratnál található legelső lépcső Püspök Veronáék otthonába vezet. A kétszobás „nyomor-összkomfortot” lakásnak, emberi hajlék minősítem ugyan, de ehhez minden jóindulatomra, minden genetikailag adott szociális érzékenységemre és minden emberbaráti együttérzésemre szükség van. Csak így lehetséges ezt a déli verőfényben is hajnali szürkületet, vagy inkább talán esti félhomályt idéző nyomortanyát valamiféle „ideiglenes menhelynek” vagy „átmeneti szállásnak” neveznem.

Nem így a négytagú Püspök család. Ők kénytelenek ezt az alig húsz négyzetmétert a biztonságot, oltalmat adó otthonuknak tekinteni. Nem is kizárólag azért, mert erre kényszerültek, mert nekik jobb nem jutott, mert a számukra nincs más választás, hanem már csupán megszokásból is, hiszen kereken harminc esztendeje laknak az egykoron szebb napokat is megélt épületben. Amely pedig egykoron iskolaként szolgált. A 73 éves asszony még tisztán emlékszik rá: harmadik osztályos korában ő is idejárt.

Azóta azonban sok víz lefolyt a Tiszán, meg Vera néni homlokán is. Azóta elveszítette a munkahelyét – dolgozott a szövetkezetben, meg takarítónőként az egészségházban és a kórházban. Azóta eltemette az urát – akinek háromféle rákbetegsége volt, s akit két éven át ápolt/etetett/pelenkázott.  Azóta az ő egészsége is megromlott – két lábtörése következtében majdnem nyomorékká vált. Azóta minden más lett. Elszegényedtek, lerongyolódtak. A lakást is, meg magukat is elhanyagolták. Örülnek, ha jut élelemre. Meg gyógyszerre. Keserűen mondja:

– Nem gondoltam, hogy öregségemre majd koldusbotra jutok. Nagyon szégyellem, hogy ilyen helyen kell laknunk. Jómagam is belátom: rosszabb ez, mint egy istálló. Amióta én megbetegedtem, minden tönkrement. Nem jutott falfestésre, nem jutott bútorra, nem jutott öltözködésre. Régebben még volt egy szekrényünk, de az évek során átnedvesedett és megpenészedett. Végül feltüzeltük. Most már nincs semmink, csak amit itt lát. A belső szobában két ágy, itt meg egy picike rozoga asztal, egy szutykos fotel meg ez a szék, amin ülök. Víz nincsen az épületben. Az udvarról hordjuk üvegekben. Vécé is csak kint van… Szerencsénk, hogy a megboldogult férjem után kapok egy kis nyugdíjat. Abból a gyalázatos nyolcezer dinárból élünk mind a négyen. Az ötvenegy éves lányom munkanélküli, a 43 éves férje pedig súlyos beteg. Meg velünk van a gyerek is. A lányom fia. Szociális segélyt nem adnak. Nincs is, aki meghallgassa a panaszomat.

Miközben beszélgetünk, egy műanyag dobozban meghozzák a népkonyháról az ebédet. A fiatalasszony elköszön, Vera néni pedig leveszi az edény fedelét és kíváncsian belenéz. Káposzta. Hús nélkül. De az éhes gyomor nem válogat.

Felállok a fotel karfájáról, és belépek a másik szobába, a koromsötétbe. Az ablaktalan helyiségbe. Bent ül az ágyon „a gyerek”, aki mindvégig csendben volt, észrevétlen. Azt mondja, ő már bevégezte a tanulást egy életre. Elkezdte ugyan a középiskolát, de a második osztályból kimaradt. Örökké csak betegeskedett. Orvostól orvosig cipelték.

– Ne gondolja, hogy a sok édességtől híztam meg! – meséli. -- Hormonzavart állapítottak meg az orvosok, azért vagyok ilyen fiatalon 140 kiló. Nem tudnak velem mit csinálni, semmilyen kezelés nem használ. Epekövem meg vesekövem is van. Már régen meg kellett volna műteni, de pénz nélkül még a kórházba sem vesznek be. Anyám most azért nem találta itthon, mert elment, hogy az egyik ismerőstől pénzt kérjen. Bár nem hiszem, hogy kap. Én szinte sehova nem megyek. Ki sem mozdulok ebből a barlangból. Barátaim nincsenek. Ki is jönne el hozzám?! Ide?  Ebbe a lepusztult lakásba?

Tudom, érzem, kellene valami biztatót mondani. De nem megy. Nincsenek jó szavak. Ezért csak a magam megnyugtatása miatt mormogom: visszajövök nemsokára. 

Szabó Angéla