A szerb állam erélyes föllépéssel vessen véget a vajdasági magyarveréseknek!

Interjú Tamás Gáspár Miklóssal: Túlzás lenne azt állítani, hogy rendszerszintű hátrányos megkülönböztetés éri a nemzeti-etnikai kisebbségeket Szerbiában

Tamás Gáspár Miklós Magyarországon élő erdélyi magyar filozófus, politikus, közíró

Mint „a szerb nép őszinte barátja” és mint meggyőződéses internacionalista, aki támogatja Szerbia közeledését az Európai Unióhoz, Ön március elején levelet írt Ivica Dačić szerb miniszterelnöknek a vajdasági magyarokat érő bántalmazások kapcsán. Milyen választ kapott és hogyan véleményezi a jelenlegi helyzetet? Dačić nem tette meg az Ön által javasolt látogatást Temerinbe, nem ült tárgyalóasztalhoz az ottani magyarokkal, mint ahogyan elmaradt a részvét kifejezése és a vajdasági magyarok polgári egyenjogúságának közlése is...

– Én akkor támogathatom Szerbia csatlakozását az Európai Unióhoz, ha ezt a szerb nép többsége is támogatja, s ha a szerbiai közvélemény úgy véli, hogy ez előnyös az országnak. Ha Szerbia így dönt, akkor minden további nélkül föl kell venni. Ivica Dačić nem válaszolt nekem a Peščanik portálon (és a budapesti Népszabadságban, majd az újvidéki Magyar Szóban) közölt nyílt levelemre. Ez önmagában nem baj, bár a tőlem politikailag távolabb álló Orbán Viktor magyar miniszterelnök – más ügyben – megtette. Sajnálom, de nem ez a fontos, hanem az, hogy a szerb állam erélyes föllépéssel vessen véget a vajdasági magyarveréseknek és általában a soviniszta randalírozásoknak.

Elégedett-e a média és a civil szervezetek reakciójával az Ön nyilatkozataira, és véleménye szerint beszélhetünk-e a kisebbségi csoportokra irányuló rendszerbeli diszkriminációról Szerbiában?

– Én nem keverem össze szélsőséges csoportok és egyének etnikai terrorját a szerb állam közjogi álláspontjával, és túlzás lenne azt állítani, hogy rendszerszintű hátrányos megkülönböztetés éri a nemzeti-etnikai kisebbségeket Szerbiában, bár a kisebbségek helyzete sehol nem kielégítő. A jugoszláviai háborúból visszamaradt erőteljes etnicizmus azonban veszedelmes, különösen a koszovói és a szandzsáki problémák tekintetében. A durva soviniszta retorika jelen van a médiában, a kultúrában, s ezt – ami fölöttébb szomorú – olykor az egyház is támogatja. Ugyanakkor nagyon méltánytalan volna nem fölfigyelni a személyi és kulturális (nemzetiségi) autonómia igen innovatív formáinak fölbukkanására a szerbiai alkotmányjogban. Ilyen formák a nemzeti tanácsok, amelyeknek az igazán demokratikus használata már a nemzetiségek dolga. Úgy hallom, rájuk férne valamivel több pluralizmus. De mindez semmit sem ér, ha magyaroknak, albánoknak, cigányoknak rettegniük kell az utcai erőszaktól és a szerb szélsőjobboldaltól.

Véleménye szerint a koszovói szerb községek közösségi modellje (valamiféle területi „autonómia az autonómián belül”) alkalmazható a vajdasági magyar közösségre a biztonságérzet növelése érdekében, ahogyan ezt bizonyos vajdasági magyar politikai pártok hangoztatják?

– Ebben nem vagyok eléggé jól informálva, és nem is akarok Budapestről beleszólni a részletekbe, de úgy tetszik, hogy több autonómia mindenképpen jobb, sőt: minél több az autonómia és minél változatosabbak a területi és egyéb formái, annál jobb mindenkinek. Nagyon sajnálatos, hogy a vajdasági autonómia kérdéséből ellentét fakadt a szerbiai pártok között, hiszen ez a szerkezet demokratikus, ráadásul bevált. Én nagyon helyeslem a vajdasági deklarációt, anélkül, hogy Bojan Pajtić, a Demokrata Párt vagy a VMSZ vagy bárki más szimpatizánsa lennék. A jugoszláviai konfliktus története kielégítően bizonyítja, hogy a merev centralizáció politikai bomláshoz vezet, s a mai szerbiai közigazgatási rendszerhez nem volna szabad hozzányúlni, az elemi óvatosság is ezt diktálja. Vajdaság sajátos pozíciója nemcsak a magyaroknak jó, a szerbeknek is hasznos, a regionális sokszínűség, a regionális önkormányzatiság érték, amelyet őrültség volna föladni.

Hogyan kellene közreműködniük a szegény nemzeteknek és a félperiféria országainak Európában abban a helyzetben, amikor nem várhatunk minden problémára Brüsszeltől megoldást, különösen figyelembe véve az EU „több sávon futó” politikáját?

– Nyilvánvaló, hogy a periféria és a félperiféria szegény országainak megvannak a külön érdekeik – és ez nem pusztán annyi, hogy könyöradományokért rimánkodunk, bár ezt teljesen nem kerülhetjük el – , és ezeket őszintén, bátran és önérzetesen kell képviselni. Én azonban itt nem a térség kivétel nélkül polgári-reakciós és kivétel nélkül nacionalista kormányainak az együttműködésére gondolok (ez se nem lehetséges, se nem kívánatos), hanem a térség népeinek a szolidaritására. Ehhez azonban jobban kellene ismernünk és – elnézést az egyszerűségében immár szokatlan kifejezésért – jobban kellene szeretnünk egymást. Ahogyan az egyes országokban is a munkától a tőkéhez áramlanak a források, az Európai Unió prosperitásának egyik titka az olcsó kelet-európai munkaerő. Ha Európa valódi egység – amiben kételkedem – , akkor az egyenlőségnek is európai méretekben és európai szinten kell érvényesülnie. A Kelet- és Délkelet-Európában működő tőke nyugati tőke, tehát a nyugati árakhoz nyugati béreket kell illeszteni itt is.

Mit gondol a Szerbia és Magyarország között fennálló aktuális kapcsolatokról, és milyen értékes tapasztalatot oszthatna meg Budapest Belgráddal az Európai Unióba való belépés és tagság kapcsán?

– Szerbia és Magyarország kapcsolata mindeddig elég tragikus volt. Magyarország mind az első, mind a második világháborúban megtámadta Szerbiát, a jugoszláviai konfliktusban a NATO oldalán állt, sőt: még az ötvenes években is a Tájékoztató Iroda (a Kominform) legbuzgóbb tagja volt, Tito, „a láncos kutya“ legvadabb ellensége. (Amikor azt mondom: „Magyarország“, akkor a mindenkori magyar uralkodó osztályokra gondolok.) Ezt a régi Jugoszlávia a dologban tökéletesen ártatlan vajdasági magyar plebejusokon bosszulta meg. Szörnyű história, amit egyszer s mindenkorra be kell fejezni, méghozzá most azonnal. Mind a magyaroknak, mind a szerbeknek súlyos sérelmeik vannak, amelyeket nem felejtéssel, hazudozással, de nem is érzelgős sértődöttséggel kell orvosolni, hanem új szövetségkötéssel. A két ország pillanatnyi viszonya jó, mert mindkét kormány elszigetelt, egyiknek sincsenek erős külhoni szövetségesei, ezért valamennyire egymásra vannak utalva. De ez nem elég szilárd alap. Szilárd alap itt nem lehet más, csak a demokratikus, a nacionalizmustól megszabadult Vajdaság. Ez önökön áll. Minden más puszta illúzió.

Rámutatott, hogy a magyarországi roma településeken masírozó félkatonai egységek országgyűlési képviselők támogatását élvezik; Németországban bírósági eljárás folyik neonácik ellen... Hogyan kell tevékenykednie a politikai vezetőségnek a jelenlegi helyzetben a szélsőjobboldal ellen? Elérkezett-e az ideje egy akciónak, amelyet az Európai Unió szintjén kellene véghezvinni?

– Az Európai Unió voltaképpen csak bírál, közigazgatási hatalma az egyes tagállamokban nincsen – s talán nem is volna helyes, ha lenne. Az európai nemzetállamok, legalábbis szavakban, többnyire elutasítják a szélsőjobboldalt, a fajgyűlöletet, a nemzetiségi és felekezeti üldözést és hátrányos megkülönböztetést (diszkriminációt). Ez mindaddig fabatkát sem ér, ameddig a közvélemény maga nem lép föl ellene. Ez korántsem csupán kelet-európai kérdés. Nagy-Britanniában a konzervatív kormány nyíltan fordult a kelet-európai bevándorlók ellen, anélkül, hogy bárki úgy bírálta volna, mint (egyébként általában joggal) Magyarországot. A kettős mérce alkalmazása csak a nacionalizmust hevíti. Magyarországon a romákkal szembeni militánsan etnicista politika évtizedek óta élvezi – sajnos – a többség támogatását, s ezért én magyar értelmiségiként mélységesen szégyellem magam. Újabban Magyarországon hivatalos jogszabály teszi lehetővé a faji szegregációt a közoktatásban, s ennek a gyakorlati alkalmazásában az élcsapat a kis görög katolikus egyház. Hasonló jelenségek mindenütt tapasztalhatók, a cigánykérdés Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa átkává vált, együtt a muzulmánok üldözésével Bulgáriában, Ukrajnában és – bizony – Szerbiában. A nyugatinak számító Csehországban, no meg Szlovákiában falakkal körülvett cigány gettókat létesítenek. Ez gyalázat, amitől minden tisztességes ember undorodik.

Változik-e mostanában a Szerbiáról alkotott kép az Ön és a nemzetközi nyilvánosság szemében?

– Nem szabad a kelet-európai kisebbrendűségi érzés csapdájába esni. A rólunk kialakult nyugat-európai kép hol indokolt, hol nem. A titói Jugoszlávia fölbomlását követő másfél évtizedben Szerbia volt a pária, rajta szemléltették az elmaradott, nyomorúságos sovinizmus példáját. Szerbiának csak a görögkeleti ortodox államok fogták pártját (Oroszország, Görögország meg valamennyire Románia és Bulgária), őket meg amúgy is kijelölték mint veszteseket és ellenségeket, amelyek még a muzulmánoknál is rosszabbak. A délkelet-európai ortodox népekkel szembeni sovinizmus semmivel nem volt szebb és jobb, mint a csetnik nacionalizmus maga. Amikor ezt szóvá tettem a magyar és a nemzetközi sajtóban, akkor emiatt bajkeverőnek, őrültnek és Milošević „hasznos idiótájá“-nak neveztek. Amikor pedig tiltakoztam a temerini magyarverések ellen, akkor meg – itt, Budapesten is – magyar nacionalistának. Kelet-európai vagyok, nem lepődöm meg ezeken az ostobaságokon. Szerbia becsületét az antinacionalista fiatal baloldal menti meg. Látom Horvátországban és Szlovéniában, hogy az ottani fiatal baloldal lezárta a szerbellenes nacionalizmus történelmi fejezetét, beleértve ennek az „európai“, „liberális“ változatát is. Szerbia nem jobb és nem rosszabb, mint a többi kelet-európai, délkelet-európai ország. Persze ez még mindig elég rossz. Ennek ellenére a helyzet nem reménytelen. Ha a szerb antifasiszta hagyomány nem lesz ürügy mások megbélyegzésére, hanem alapja a szerb fasizmus elleni küzdelemnek, akkor mindenki becsülni fogja ezt a sokat szenvedett országot. Ha nem, nem.
Természetesen tudom, hogy Szerbiát megalázták, a szerb bűnösök ülnek Hágában (helyesen), de másokat elengednek (helytelenül). Vojislav Šešelj nagyjából megtestesíti mindazt, amit a politikában utálok, de hogy hosszú évekig kell ítélet nélkül vizsgálati fogságban lennie, az fölháborító. Szerbia elvesztette a háborút, és a győztesek ezt éreztetik vele. Ennek azonban nem ellenszere a nacionalizmus, amely az egész tragédiának az oka, és különösen nem az olyan rettenetes ízléstelenségek, mint szegény Njegoš „szentté avatása“. Szerintem el kellene ismerni Koszovó függetlenségét is, hátat fordítani az egész szörnyű múltnak, és új életet kezdeni.
Rólam szokták mondani, hogy „szerbbarát“ (meg „románbarát“) vagyok. Erre a vádra büszke vagyok akkor is, ha félreértés eredménye. Pedig csak internacionalista vagyok, a népek barátságának régimódi híve. Testvériség, de egység nélkül.
Relja Knežević/ Juhász András
http://www.vajma.info/cikk/tukor/5625/A-szerb-allam-erelyes-follepessel-vessen-veget-a-vajdasagi-magyarvereseknek.html, 2013. június 12. [13:11]