Márton Attila: „Médiaszabadság annyi lesz, amennyit kiharcolnak maguknak az újságírók!”

Márton Attila már egy ideje eltűnt a délvidéki magyar sajtóból. Pontosabban: csak kissé háttérbe vonult. Hiányát mégis érezzük. Kertelés nélkül című állandó rovata megszűnt a Vajdaság Ma internetes hírportálon és a rádiós belpolitikai helyzetelemzései sem hallhatóak.

Pótolhatatlan veszteségként könyvelhetjük el, amikor egy kitűnő tollú újságíró úgymond „hátat fordít a szakmának”: visszavonul, elcsendesedik, hallgatásra kényszerül vagy épp csak hangnemet vált. Aztán akad olyan is, akinek a hiánya nem múlik együtt az idővel, akit nem pótolhat más. Senki más. Az én számomra Márton Attila ezen kevesek közé tartozik.

Néhány hónappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy hosszas vívódás után hozott egy igen kemény döntést, egy időre alighanem szögre akasztja a ceruzát, és él a felkínált lehetőséggel, elfogadja a fő- és felelős szerkesztő-helyettesi állást a Vajdasági Televízióban.

A szívem szerint azt mondanám: hazudd, hogy a részedről ez egy elhibázott döntés volt, és iszonyatosan hiányzik az írás, és mint egy olyan embernek, aki általában szeret sokat beszélni, hiányzik a rádiózás is. Ilyet mégsem mondhatok, ezért inkább azt kérdezem, hogy mit teszel olyankor, amikor felgyülemlik benned a közölnivaló. Kenyéradó gazdáid ugyanis feltételül szabták, hogy ezen a poszton távol kell magad tartanod a közügyekben való megnyilvánulástól.

– Már nem is kényszer ez, hanem tudatos „önmegtartóztatás”. A feladataim, szerintem, nem egyeztethetők össze azzal, hogy továbbra is politikai kommentátorként is szerepeljek a nyilvánosság előtt. Szakmai ügyekben viszont továbbra is nyilatkozom. Hiányzik, persze, a Vajdaság Ma és a rádiós műsorok is. Szerencsémre, vannak még emberek, akikkel nyíltan tudok beszélgetni, mármint a családon kívül is, őket untatom, vagy egymás untatjuk azzal, ami kikívánkozik.

Az RTV nincsen irigylésre méltó helyzetben. A pénztelensége, a leépítése szándékos és irányított. Már nem is új keletű. Kívülről mi legfeljebb csak ennyit látunk. Te benne vagy, mélységeiben, testközelből ismered a napi gondokat. Milyen helyzetet örököltél az elődeidtől, és mi az, amin mielőbb változtatni szeretnél?

– Professzionalizmus, szakmai öntudat és önbecsülés – ezt ismételgetem november eleje óta. a legnagyobb probléma, természetesen, a Vajdasági RTV rendezetlen státusa. Nem repesek az örömtől, ha az állami költségvetésből való pénzelést emlegetik, még akkor sem, ha azt ígérik, hogy ez nem jelent majd hatalmi kontrollt. Van elegendő, földrajzilag közeli példa, amely ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Pénz nélkül nehéz motiválni hosszabb távon az embereket, habár azt ki kell mondani, hogy elképesztő a hivatástudat, amely az itt dolgozók nagy részét hajtja. A professzionális hozzáállás még a legsötétebb időkben is jellemezte a tévések és a rádiósok egy részét. Amúgy, abszurd a helyzet, hiszen egyrészt tényleg vannak fölöslegek, másrészt viszont káderhiány van. Néha egyazon részlegekben is.

A kisebbségi szerkesztőségeket bizonyára ugyanaz a cipő szorítja és ugyanott…

– A kisebbségi szerkesztőségek két évtizeden át tengődtek, küzdöttek a megmaradásukért a leépítésekkel szemben. Hasonló cipőben járnak, de káderállományuk minősége, létszáma, a professzionalizmus szintje igencsak eltérő. Egyes esetekben sziszifuszi munka a pallérozás, az alapvető újságírási szabályok, a professzionális és munkaetika elfogadtatása.

Új emberekre van szükségük a kisebbségi szerkesztőségeknek, de nem úgy, hogy az új munkatársakat, kollégákat tiszteletdíjakkal és hasonlókkal „kecsegtethetik”. Ahhoz, hogy egy diplomás ember idejöjjön és itt is maradjon, előbb-utóbb valamiféle stabil perspektívát kell neki felkínálni.

Az elmúlt kilenc hónap során, amennyire tehettem, belesegítettem abba, hogy több tévés kollégának, nemcsak magyaroknak, javuljon a státusa, ám messze van ez még a kívánatos állapotoktól.

A két magyar nyelvű dolgozói közösség esetében mi ad leginkább okot aggodalomra és milyen jobbításra számíthatunk?

– A jövőről nyilatkozni mostanság nagyon nehéz.

Szerintem a magyar szerkesztőségeknek lehet jövőjük, ha engedik őket a szakma szabályaival összhangban dolgozni, és ha biztosítják számukra a feltételeket. Hozzáteszem, sokkal jobb feltételeket, mint a jelenlegiek.

A tévés helyzetet jobban ismerem a rádiósnál és bármiféle idealizálás nélkül állítom, hogy a TV magyar szerkesztősége nagyon jó műsorokat készít, hogy van a kollégákban akarás is, tudás is és az elmúlt két évtized alatt, még a legnehezebb időkben is, amelyek nemcsak a kilencvenes évekhez kötődtek, bebizonyították, hogy mernek együttesen szembeszállni a különféle kisdiktátorokkal.

Napról napra közösen igyekszünk helytállni, eleget tenni hivatásunknak, amennyiben ennek van látszatja, akkor annak örülök. Sok a pozitív nézői visszajelzés, talán ez is élteti a tüzet a kollégákban, ha már az anyagiak és a munkakörülmények olyanok, amilyenek.

Nem mellékesen, a rádiós kollégáknak mindig is nagy köszönettel fogok tartozni azért, mert majd egy évtizeden át együtt dolgozhattam velük. Hasonlóképpen a Vajdaság Ma tulajdonosának is.   

Egyik interjúban említetted, hogy politikai nyomás is nehezedik a médiaház kisebbségi szerkesztőségeire. A magyar kollektívák esetében ez miben nyilvánul meg?

 – A tévé esetében, a magyar szerkesztőség viszonylatában az utóbbi kilenc hónap során ilyennel gyakorlatilag nem találkoztam, ám – a kollégákkal együtt – szemtanúja és áldozata voltam ilyesminek, több ízben is, nemcsak a kilencvenes években.

A rádió magyar szerkesztőségének viszonylatában nem tisztem nyilatkozni, ám biztos, hogy ott sok minden függ attól, hogy ki lesz a következő felelős szerkesztő.

Milyennek ítéled meg a délvidéki magyar újságírás mostani állapotát, és hogyan látod az itteni újságírók helyzetét?

Azért kérdezem ezt, mert őrizem egy régi írásodat, amely a Becsei Mozaik nevű lapban jelent meg, és amelyben nagyon őszintén kifakadtál, az elkeseredettség meg a csalódottság hangján szóltál a vajdasági magyar újságírók pártoskodásáról, szolgalelkűségéről, és arról, hogy e téren sokkal romlottabb helyzetet tapasztaltál, mint amilyent korábban elképzeltél. Akár úgy is fogalmazhatnék (mintegy utalva az egykori rovatod címére), hogy megdöbbenéssel sommáztad azt, hogy igen nagy mesterei ők a kertelésnek…

– A médiumok zöme politikai ellenőrzés alatt áll. Nagy úr az egzisztenciális félelem, innen eredeztethetőek az alákérdezéses „interjúk”, a megalkuvás, a köpönyegforgatás és a behódolás különféle változatai. Vannak, akik ezt önként teszik, vannak, akik kénytelenül-kelletlenül. Az olvasók, a hallgatók, a nézők tudják, érzik mindenkiről, hogy mennyire vallja hivatásának az újságírást és mennyire csupán kenyérkeresési lehetőségnek, vagy éppenséggel valamiféle politikai vagy politika-közeli karrier lépcsőinek. Médiaszabadság annyi van, annyi lesz, amennyit kiharcolnak maguknak az újságírók. Ám nincs jogom ítélkezni…

A közösség szó igencsak elcsépeltté vált és gyakran valójában egy álca, amely mögé sok minden elrejthető. Meggyőződésem szerint nincs egészséges, életképes társadalom szabad médiumok nélkül, amelyeknek a szabadsága elsősorban a mindenkori politikai, gazdasági és egyéb hatalomtól való szabadságban nyilvánul meg. A médiának, igen, a kisebbségi nyelven tájékoztatónak is, a hatalom ellenőreként kell működnie, mert, ha nem kérdez, kutat, szembesít a polgárok nevében és érdekében, akkor csupán reklámfelület, méghozzá általában ingyenes vagy olcsó.

Végezetül azt sem bánom, ha (megint) füllentesz, csak mondd azt, hogy hamarosan visszatérsz az igazi, a valódi újságíráshoz!

– Értem a kérdést, de hadd térjek ki egy kicsit előle: a valódi újságírástól nem szakadtam el akkor sem, amikor középiskolában tanítottam, sőt akkor nyitottam meg magam előtt olyan kapukat a médiaszakmában, amelyek esélyt kínáltak, tapasztalatokat nyújtottak és talán valamiféle ismertséget is. Ez boldog időszak volt az életemben – magántéren és szakmai téren is. Rengeteg szeretetet kaptam és kapok manapság is a diákjaimtól, igyekszem kapcsolatban maradni velük. Sokat tanultam én is tőlük, megedzett az Iskola. Visszatérve kérdésedre, egyetlen hidat sem égettem fel magam mögött.

Szabó Angéla 

2013. június 28.