Így vált az ünneplésből tragédia…

(A csantavériek véres húsvétja)

Arról, hogy valójában mi történt Csantavéren 1941. húsvétvasárnapján – azon a napon, amikor a faluba bevonult a Magyar Királyi Honvédség –, az  itteni lakosság sok évtizeden át nem beszélt. Ha időnként mégis szóba került, akkor legfeljebb csak szűk családi körben vagy megbízhatónak gondolt társaságban elevenítették fel a véres eseményeket – a nagy nyilvánosság elé azonban senki sem merészelt kiállni velük. A helytörténeti kutatásokkal foglalkozó Vékony László orvos és Szedlár Rudolf fényképész voltak az elsők, akik megtörték a fajsúlyos hallgatás csendjét. Ők ketten a Bácsország című vajdasági honismereti szemle és a helybeli Csantavéri Újság hasábjain jelentettek meg egy-egy múltból feltárt fejezetet. Miként a gyógyulásra vágyó beteg gyereknek szokás adagolni a kissé émelygős, orvosság ízű kanalas szirupot, úgy adagolták ők is nekünk a tudomásukra jutott eseményeket. Hogy majd idővel (ki tudja, talán épp mostanra?) egy jól felismerhető történetet ábrázoló képpé álljanak össze a mozaikkockák. És bár a szemünk előtt lassacskán ki is rajzolódik az erőteljes felejteni akarás tartományába száműzött tragikus eseménysorozat, az óriáskép néhány miniatűr részlete még mindig hiányzik. Egészen pontosan: megkerült már az is, csak még nem illesztették a helyére.

Húsvét napján kora hajnalban a magyar katonaság két irányból vonult be a faluba: a valamikori Szegedi országúton és a Bajmoki úton. A helybeliek felkészültek a fogadásukra, legtömegesebben a vasútállomás környékén és a templom előtti téren várták őket – virággal, itallal, cigarettával. Jószágot vágtak, sütöttek-főztek, és ünnepi diákmisével is készültek. Sok fiatal a szombat éjszakai bál után már nem is hazafelé vette az irányt, hanem az érkező hadsereg fogadására indult. Takács Gáspár plébános idejekorán figyelmeztette a híveket, hogy az ünneplés mámorában ne részegítsék le a katonákat, mert abból könnyen baj származhat. Az intelmet azonban nem vették komolyan.

Még a templomot is lőtték

  

Az általános népünnepély úgy 13 óra tájban fordult át tragédiába. A zűrzavar vélhetően egy meggondolatlan „Jönnek a csetnikek!” felkiáltással kezdődött. Az akkorra már meglehetősen erősen „ünnepi hangulatban” lévő katonákon úrra lett a kapkodás, az idegesség és a hősködés. A Zentai úton állomásozó csapatok (meggondolatlan módon) lőni kezdtek a falu központja irányába, méghozzá egyenesen a templomot vették célba. Miért éppen ezt az építményt? Talán mert azt hitték, hogy annak a padlásán bújtak meg és a harangtornyokba fészkelték be magukat az ellenséges „fegyveres csetnikek”. Legalábbis valami ilyesmire lehet következtetni abból, hogy a templompadlás ablakait és a harangtornyok bádogredőnyeit szitává lőtték. A templom homlokzatán egy méteres lyuk keletkezett, a nagyharangból pedig levált egy darab. Az Isten házából azonban senki nem viszonozta a tüzet. (Csantavéren ugyanis nem voltak csetnikek.) A falu másik részében tanyázó katonaság viszont azonnal válaszolt a lövöldözésre, mert azt hitte, hogy a szerbek intéztek ellenük támadást. Így a két magyar egység gyakorlatilag egymást lőtte, méghozzá vaktában. Gyorsan elszabadult a pokol és az egyenruhások valósággal megszállták a központot, meg a falu Dűlőnek nevezett részét és a Szőlősort. Rövidesen statáriumot hirdettek ki és lőni kezdtek az utcán hazafelé igyekvő emberekre, házakba, udvarokba rontottak be, és több helyütt is szabályos kivégzést hajtottak végre. Így ölték meg a vasútállomás szerb nemzetiségű állomásfőnökét a családjával együtt, és a váltókezelővel is végeztek. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint: „Féltek a magyar katonáktól, ezért a pincébe bújtak, de rájuk találtak és ott lőtték őket agyon. Még ma is látom a négyéves kisfiukat, nagyon szép gyermek volt, aranygombos matróz-ruhában elterülve feküdt a földön. Az asszonyka még élt és borzasztóan szenvedett a haslövéstől, meg a családja elvesztésétől. Nagy fájdalma mélyen megindított és elsírtam magam ilyen kegyetlenség láttán.”

Kivégzés a kocsma udvarán

Ugyancsak húsvét napján halt meg Lassú István is, aki a padláslyukon akarta kitűzni a zászlót, de észrevették, ellenségnek vélték és meglőtték. Úgy sebesülten lerángatták a padlásról, ő pedig hiába könyörgött, hogy ne bántsák, lebüdöscsetnikezték és puskatussal agyon verték.

A nagymise után néhányan még korainak vélték a hazaindulást, és a Mészáros-féle kocsmában folytatták az ünneplést. Egy zenész társaságában iszogattak, beszélgettek. Váratlanul egy tiszt meg néhány katona rontott be fegyverrel a kezében, kiabálva, káromkodva, és a jelenlévőket lecsetnikezve. A kocsmáros és a vendégek hiába bizonygatták, hogy ők nem csetnikek, hanem magyarok, az egyenruhások váltig mondogatták a magukét.  

A vendéglős menye, Teréz így idézte fel a történteket: „Időközben Kucor András hentes a házunk elé érkezett és mindnyájunk lojalitása mellett kardoskodott. Jóindulatát azonban semmire sem méltatták, hanem megragadták és odalökték a többiek közé. Halálfélelem lett úrrá rajtunk. A tiszt rám parancsolt, hogy a kislányommal együtt azonnal hagyjam el a házat, majd karomnál fogva kitessékelt a kapun kívül. Kucor arra kérte a katonákat, hogy legyenek tekintettel családapa mivoltára, és ne bántsák őt. Joci, a zenész letérdelt és az életéért könyörgött. Karomon a síró gyerekkel rémülten futottam át a főutcán a Dér fatelepeshez, de még át sem értem, amikor a lövésekből hallottam, hogy otthon már mindennek vége. Egész éjszaka nem mertem hazamenni. A szerencsétlen kivégzettek hajnalig az udvaron feküdtek vérbe fagyva. (…) Édesapámat azonnal megölték. Kucor András mészárost, Tallós József „pikulást”, Vass Géza borbélyt, Mészáros Lukács kereskedőt és Patócs Tamást a szomszéd ház falához állították és kivégezték. Vass Géza arcát úgy szétlőtték, hogy csak a ruhájáról volt felismerhető. A hétfő reggeli misére igyekvők döbbenten nézték a helyszínen a férjét sirató Tallósnét, amint véres kézzel szedegeti elő a halott zsebeiből annak iratait és pénztárcáját. Évekkel később Dér szomszéd átjött és bevakolta a ház falán a golyóütött lyukakat, de néhány még ma is ott éktelenkedik…”

A vaktában történt esztelen lövöldözésnek egy másik négyéves gyermek is áldozatául esett. Dér Ilonka. A kislány azon a Törley tanyán tartózkodott éppen, amelyen több honvédet szállásoltak el. Az italozó katonák amint meghallották a falu irányából a lövéseket, maguk is fegyvert ragadtak, azonnal tüzelni kezdtek. Az udvaron játszadozó gyerekek közül Ilonkát egy golyó eltalálta. Édesapja kocsin vitte először Topolyára, majd pedig a szabadkai kórházba, ahol azonban már nem tudtak segíteni rajta. Két nappal később meghalt.

A húsvétvasárnap bevonuló magyar hadsereg az általános zűrzavar, a kapkodás és az italozás következtében alig néhány óra leforgása alatt gyásznappá változtatta a csantavériek feltámadás napi ünnepét. A katonák összesen húsz embert öltek meg. Közöttük csak öt nem volt magyar. Ezért a falubeliek számára szomorú, könnyel és vérrel öntözött volt a – 23 évi elszakadás utáni – visszatérés az anyaország kebelére. (Ennek tudatában pedig talán nem is csoda, hogy ezekről a tragikus kimenetelű történésekről évtizeden át hallgattak.)

A kivégzettek neve két nappal később, április 15-én került bejegyzésre a község anyakönyvi hivatalában. Elhalálozásuk okaként pedig „a csetnikekkel vívott közelharc során kapott fejlövés (szám szerint 11), lövés (szám szerint 7), haslövés (szám szerint 1) és kézigránáttól való elhalálozás (szám szerint 1)” volt feltüntetve. Berényi Sándor korabeli anyakönyvvezető bejegyzését még ugyanazon a napon a Topolyai Járási Katonai Parancsnokság a maga pecsétjével hitelesítette. A helybeli Római Katolikus Plébániahivatal halotti anyakönyvébe történt bejegyzések szerint a többségüket 14-én és 15-én temették el.    

Szabó Angéla

A képen: Ez az 1941-es „húsvéti emlék” ma is látható a 84 éves Szent Antal Templom falán