Már megint acsarkodunk

Németh Zsolt külügyi államtitkár a szabadkai Pannon TV 2013. november 13-ai Szubjektív c. műsorában kijelentette, hogy ,,a Magyar Remény Mozgalom (MRM) valóban cirill betűkkel jelenti föl a vajdasági magyaroknak azt a pártját, amelynek köszönettel tartozna ő is és az összes támogatója.” Mindez a Vajdasági Magyarok Szövetségének (VMSZ) azzal az akciójával kapcsolatosan hangzott el, melynek során a legnagyobb vajdasági magyar párt a jövő tavaszra esedékes magyarországi parlamenti választásokra való felkészülésben segítette a kettős állampolgárokat. (Magam is elismeréssel adózom a VMSZ-nek, amiért segített többek között az Újvidéken élő édesanyámnak is a szükséges nyomtatványok és a tájékoztató anyagok beszerzésében.)
Ami viszont rossz szájízzel tölt el, hogy már megint acsarkodunk. És ez igaz sajnos mindkét félre. Az MRM túldimenzionálta ezt az egész – ahogy ők mondják - „adatgyűjtési” akciót. Személyes tapasztalatból tudom, hogy a VMSZ aktivistái valóban fáradságot nem kímélve járták a terepet, buzdítottak a választáson való részvételre, és amiben tudtak, segítettek. De az sem helyénvaló, amikor a magyar diplomácia egy magas rangú képviselője azzal vádol egy vajdasági magyar pártot, hogy a magyar mellett cirill nyelven is közzétett egy nyílt levelet. Úgy gondolom, nem volt túl szerencsés államtitkár úrtól, hogy ezt szóba hozta. A VMSZ és más vajdasági magyar pártok is számos esetben tesznek közzé szerb nyelvű szövegeket. Államtitkár úr szavai arra engednek következtetni, hogy ő az MRM-et „nemzetárulónak” tekinti, vagy legalábbis olyan politikai tömörülésnek, mely nem a magyarság érdekeit képviseli.
A szembenállás azonban nem csak az a bizonyos „akciózás” kapcsán tapasztalható. Nézeteltérések vannak más kérdések körül is.
Az MRM, további négy délvidéki magyar politikai párttal közösen, felvetette a magyar területi autonómia kérdését a Vajdaságban, mégpedig annak kapcsán, hogy a koszovói szerb lakosság – az anyaország hathatós támogatása mellett – minden jel szerint, hamarosan egyfajta területi autonómiát kap. Az MRM és a vele egy platformon lévő VMDP, VMDK, MPSZ és MEP szerint, ha a 80 ezres koszovói szerbséget megilleti a területi autonómia, akkor a közel 250 ezer lelket számláló vajdasági magyarság is joggal követelhet a jelenleginél szélesebb körű önrendelkezést. Tekintettel a magyarság körében mért rendkívül rossz demográfiai, társadalmi és gazdasági mutatókra, a területi autonómia a vajdasági magyarok számára létszükségletté vált, amennyiben a fennmaradásukat biztosítani szeretnék – érvelnek a területi autonómia mellett kiálló délvidéki magyar politikusok és értelmiségiek. Érveik között szerepel az is, hogy a kisebbségi jogok a Vajdaságban valójában csak papíron léteznek. Amit Szerbia a nemzeti kisebbségek számára a jogrendben garantál, az a hétköznapok valóságában a legtöbbször be nem váltott ígéret marad csupán. A sérelmek különösképpen a nyelvhasználati jogot érintik, valamint az állami hivatalokban való munkavégzés jogával összefüggésben jelentkeznek. Ennek ellenére a szerb állam előszeretettel hivatkozik „példaértékű” jogszabályaira, amivel általában sikerül is a külföld elismerését kivívnia.
Úgy gondolom, hogy mindenkinek jogában áll politikai véleményt nyilvánítani, ne akarjuk senkibe belefojtani a szót. Ne kérdőjelezzük meg valakinek a jószándékát csak azért, mert a nézetei esetleg nem tükrözik a véleményünket, és főleg ne tegyünk kirekesztő nyilatkozatokat. Egy MRM-szimpatizáns is lehet jó magyar ember, éppúgy, mint egy VMSZ támogató. A Magyar Nemzeti Tanács felállítása bizonyára mérföldkő volt a vajdasági magyarság történelmében, de mindenre nem fog tudni megoldást adni. A tömbmagyarságnak jogosan merülhetnek fel többletigényei. A területi autonómia nem ördögtől való, és egészen biztos, hogy jelentős mértékben elősegítheti a megmaradást egy nemzeti kisebbség életében. Magyarország és Szerbia viszonya jó irányba mozdult el az elmúlt időszakban, ez azonban nem jelenti azt, hogy az elvárásainkat minimalizálni kellene. A szerb-magyar együttélés jelenleg is gondokkal terhelt a Vajdaságban, s a helyzet attól nem fog megoldódni, ha örökké csak hallgatunk. Rossz vért szül, ha a gondokat újra és újra szőnyeg alá söpörjük. A székelyek és a koszovói szerbek is azért harcolnak a területi autonómiáért, mert nagyon jól tudják, hogy a területi önrendelkezés nyújtja számukra az egyetlen esélyt a megmaradásra. A Délvidéken is egyre többen érzékelik, hogy lépni kell, az eddiginél sokkal határozottabban. Ettől nem rettegnie kell a szerb és a magyar államnak, hanem ebben is meglátni a kiútkeresés őszinte szándékát. A megnyilvánulásokat helyesen kell értelmezni. A határon túli magyarok nem egyébre, mint tényleges egyenjogúságra vágynak, a megalázottság állapotából szeretnének kikerülni, és semmiképp sem az a céljuk, hogy fölébe kerekedjenek bárkinek is.
Tisztelem a VMSZ politikusait és aktivistáit, mert tudom, hogy tiszta szívvel, jó szándékkal és keményen dolgoznak, a magyarság érdekeit szem előtt tartva, de néha mégis úgy tűnik, mintha túlontúl a pragmatizmus talaján állnának. Igazodni kell persze a realitásokhoz, de az álmokat sem szabad feladni. Csak emlékeztetni szeretnék, hogy nem olyan régen még éppen a VMSZ volt az a párt, amelyik a leghangosabban követelte, hogy Szabadka és környéke nyilváníttassék autonóm területté. (Igaz, azóta a nemzetiségi arányok Szabadkán lényegesen megváltoztak.) A Tisza mente Óbecséig és a Közép-Bácska azonban még mindig magyar többségű terület.
Milinszki Márton, Tát - Újvidék
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/154/Mar-megint-acsarkodunk.html, 2013. december 2. [0:23]