Azt hiszem, a Szedlár Rudolf
csantavéri helytörténet-kutatóval való beszélgetésemre tökéletesen ráillik az
egyik régi kedvenc bölcseletem, amely szerint a magyar ember szereti keresni
az igazságot, csak éppen nem szereti megtalálni. Ugyanis amikor elkezdte
feltérképezni, hogy milyen események történtek az 1940-es években a szülőfalunkban,
akkor még nem sejthette, hogy mit fog találni, ő maga sem gondolta, hogy hová
fog eljutni.
Többször beszéltünk már arról,
hogy van egy majdnem teljesen kész anyagod: személyes történetekkel, nevekkel,
levéltári dokumentumokkal, ami publikálásra vár. Te viszont belevetetted magad
a képzőművészetbe. A festészetnek élsz…
– Kb. 2000 óta foglalkoztam a
témával. Úgy gondolom, hogy amit fel lehetett kutatni, azt én feltártam. Egy
éve azonban hozzá se nyúltam az anyaghoz, bedobtam a szekrény egyik sarkába, és
csak most kerestem elő, hogy jöttél. Elment a kedvem az egésztől, megkeseredtem,
elegem lett. Tudod te is, hogy túl vagyok néhány komoly betegségen, és könnyen
meglehet, hogy már csak 5-6 év van hátra az életemből. Ezt az időszakot nem
szeretném haszontalan dolgokkal tölteni el – hazugsággyártással,
mellébeszéléssel, értelmetlen viaskodással. Nem akarok a történészekkel meg a
kollégáimmal, a téma civil kutatóival végeláthatatlan vitákat folytatni egy
úgymond „felsőbbrendű hazugság” elkendőzése érdekében. (Ha már a meztelen
igazságot nem mondhatjuk ki.) Ahogyan a helybelieket sem szeretném a
felderített „családi titkok” közreadásával összeveszíteni. És persze ezt a
véresen komoly történetet sem akarnám elbulvárosítani. Így jobb, ha hallgatok.
Sok munkád van benne. Miért nem
akarod mégsem nyilvánosságra hozni, megjelentetni?
– Sokat tépelődtem emiatt. Senkinek
sem tetszene, senkinek sem tenne jót. A mostani politikai vezetés nem ilyen
történésekről szeretne hallani. Támadások érnének engem is, a családomat is. A
két sokat vitatott időszak (1941 és 1944/45) kapcsán olyan eseményeket,
történéseket tártam fel, amelyekkel aligha lehetne dicsekedni. A Csantavéren és
környékünkön kivégzett emberek túlnyomó többsége nem nemzeti, faji vagy
ideológiai alapon elkövetett atrocitásoknak esett áldozatául. Az ilyen
történetek viszont nem kívánkoznak a kirakatba. Ezért megy is vissza az
iratgyűjtemény a szekrénybe… Ebben a döntésemben megerősített az is, hogy 2011.
március 25-én részt vettem egy budapesti tanácskozáson, és amikor elmondtam a
beszédemet, Glatz Ferenc akadémikus
odajött hozzám, és a következőket mondta: „Te
most jól ránk húztad a vizes lepedőt!” Nem húztam én senkire semmit, csak
föltártam az igazságot.
Van egy ide passzoló kedvenc
idézetem is: „Az igazságot soha sem lehet olyan mélyen eltemetni, hogy ne
lehessen kiásni.” Azt akarod ezzel mondani, hogy a csantavérieknek nem amiatt
kellett meghalniuk, hogy mélységes magyar érzelmű emberek voltak, hanem azért,
mert embernek voltak hitványak?
– Pontosan. Viszont ezt sem hallgathatjuk el. Be kell vallani a múltat, ez
is része az életünknek, tetszik ez nekünk vagy sem. Ezért azt gondolom, hogy
tárgyilagosan kell ezzel a témával foglalkozni. Nem bölcs dolog egyes
áldozatokat kiemelni és úgymond favorizálni, mások fölé helyezni – pusztán a
kor követelményeinek engedve.
Az általad elmondottakból
számomra az cseng ki, hogy ez a társadalom még nem elég érett a szembenézésre.
– Lehet így is mondani. Mire a kutatásaimnak a végére értem, kifordult a számból ez a magyar politika. A magyarok mindig csak
akkor érezték magukat erősnek, ha állt mögöttük valaki. Vagy Amerika, vagy a
Szovjetunió vagy a Német Birodalom. Ne értsd félre, én nem a szerbeket védem,
hanem a magyarokat ostorozom. Ez a nép annyiszor ráfizetett már a meggondolatlan
és kényszerű határtologatásra, és nagyon megszenvedte ezeket a döntéseket,
ezért nem lenne szabad felelőtlenül játszadozni vele. Amikor elkezdtem
felgöngyölíteni ezeket a történeteket, akkor nem pusztán maguk az események
érdekeltek, hanem az is, hogy mi állhatott a hátterükben. Például: 1941-ben a
bevonuló magyarok miért viselkedtek úgy, mint ha fogalmuk sem lett volna arról,
hogy kik is élnek ezen a tájon. Csak egy példa: a rokonaim mesélték az esetet,
ami az egyik vendéglőben történt. Éppen ebédeltek az emberek, amikor betért egy
magyar katonatiszt, és dölyfösen megjegyezte: „Ha maguk itt ilyen fehér kenyeret esznek, akkor adjanak hálát a
dobrovác Istenüknek, mert ezután nem fognak!”
(Így is lett.) Aztán a Magyarországról ide irányított tisztségviselők, tanítók,
közalkalmazottak és a csendőrség is nagyon türelmetlenül viselkedett és lekezelően
bánt a helybeliekkel. Lecsetnikezték a lakosságot, gyerekeket buktattak meg az
iskolában a rossz helyesírásuk miatt, és az esetükben nem vették figyelembe
azt, hogy korábban szerb tannyelvű iskolába járatták őket. Azokat pedig, akik
1918 után települtek ide, mind egy szálig kisöprötték… Emlékszem, a délvidéki
véres események egyik szakértője egyszer kijelentette, hogy az volt a legszebb
nap az életében, amikor bejöttek a magyarok. A csantavériek életében az gyásznap volt, mert bennünket akkor öltek. Egy helyütt le is írtam, hogy „Nem vonom kétségbe, hogy valakinek életre
szóló, felemelő élmény volt a Magyar Hadsereg bevonulása, de Csantavéren ez a
bevonulás bizony tragédiába torkollott.”
Ez azt jelenti, hogy magyarok
öltek magyarokat?
– Számtalan ilyen eset volt. Akármilyen rendezvényt
tartottak a faluban 41 és 44 között, az mind egy szálig megrendezett volt.
Fölvonulásos, zászlós… A korabeli képekből ítélve (fényképész a mesterségem) jó
volt az, szép volt az, de az emberek nem igen mentek el az ilyen ünnepségekre.
Nem lehet tehát egyértelműen azt állítani, hogy az úgynevezett megtorlás idején
azokat a túlbuzgó magyarokat szedték össze és ölték meg, akik az ilyen ünnepi
helyszíneken megjelentek, és ha kellett, ha nem, magyarkodtak. Mert ha ilyen
szempontok alapján válogattak volna, akkor az iparos dalárdát egy szálig leölhették
volna, hiszen ők minden rendezvényen ott voltak, a kezükben tartották a magyar
zászlót, énekelték a magyar himnuszt, mégsem esett bántódásuk. Ezért rá kellett
jönnöm, hogy valamilyen más szempont, motiváció, vagy ha úgy tetszik, másfajta
„bűnök” miatt kellett meghalniuk azoknak, akiket szó szerint kivégeztek.
Személyes okok is közrejátszottak, valaki valakinek éppen a haragosa volt, valamiféle
személyes sértettség, személyes bosszú, leszámolás állhatott a háttérben.
Hány áldozatnak sikerült a
nyomára bukkannod?
– 1941. április 13-án, húsvétvasárnap, a bevonuló
Magyar Hadsereg alakulatai 20 csantavéri és 10 újzsedniki polgár
legyilkolásával gyászba borították a feltámadás ünnepnapját. A csantavériek
között a legtöbb (15) magyar nemzetiségű volt. Meg volt közöttük 3 szerb, 1
szerb-magyar és 1 horvát-bunyevác. Újzsedniken, amely közigazgatásilag akkor
Csantavérhez tartozott, 8 szerbet és 2 horvátot végeztek ki. A 30 áldozat
között 4 nő volt. Ezeknek az embereknek a halála teljességgel értelmetlen volt.
A magyar katonák fogadására a vasútállomásra virággal és itallal kivonuló
helybeliek a nagy örömükben a katonákat leitatták, és a zűrzavarban lövöldözés
kezdődött. Két négyéves gyerek is meghalt: egy szerb fiú és egy magyar kislány.
(Ők vajon kinek és mit vétettek?) Az áldozatok túlnyomó többsége golyó által
halt meg, 11-en fejlövést kaptak. (Ez pedig egyértelmű kivégzést jelent, tehát
szó sem volt „a felkelőkkel szembeni harcról” meg „fegyveres összetűzésről”,
ahogy akkoriban a halál okát a halotti anyakönyvben feltüntették.) Még
ugyanabban az évben elkezdték kitelepíteni a 3 szomszédos faluból a szerbeket.
Mintegy 1500-at gyűjtő- illetve munkatáborba internáltak. És aztán következett
3 olyan év, amikor itt nem voltak szerbek, nem voltak itt semmiféle partizánok.
1944. október 8-án a Vörös Hadsereg egységei átvonultak ugyan a falun, de csak
néhány katonájuk maradt itt, nem tudni pontosan, mi okból. Aztán 2 nappal
később 10-12 zászlót lobogtató, lövöldöző lovas partizán is végigvonult a
nagyutcán, hangoztatva, hogy Csantavér ismét felszabadult. Az elűzött szerbek
akkor még nem tértek vissza, így logikus a kérdésfelvetés, hogy akkor kik voltak a gyilkosok. 1944 őszén
ugyanis 48 áldozatunk lett. Azok nagy részét magyarok ölték meg. Az egykori
óvoda épületében és a tűzoltólaktanya garázsában tartották őket fogva.
Megverték őket, aztán pedig a kezüket dróttal összekötötték, a hónuk alatt
pedig kötéllel voltak egymáshoz erősítve. Őket a Topolya és Bajsa közötti
völgyben meg a szabadkai Zentai úti temetőben végezték ki. Az OZNA piszkos
munkáját azok hajtották végre, akiknek már korábban valamilyen vélt vagy valós
sérelmük volt a falubelijeikkel szemben.
Ha már eldöntötted, hogy nem
fogod nyilvánosságra hozni az általad feltárt eseményeket, akkor nyilván
neveket sem fogsz mondani. Marad az, amit otthon, a családban hallottunk
azokról az időkről…
-- Igen, így szeretném. Nem akarok senkinek sem
fájdalmat okozni, nem szeretnék felesleges vádaskodást. Talán annyit még
hozzáfűzhetek, hogy sok ellentmondásra is fény derült, amikor az adatközlőktől
az elkövetők kiléte iránt érdeklődtem. Akárhogy van is, a bűnösök listáját
magammal viszem a sírba.
Szabó Angéla
A képen: Szedlár Rudolf csantavéri helytörténész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése