Adóhivatali abszurdum

Folytatódik a pénzügyminisztériumi ámokfutás

Több bácskai községben is megkapták a mezőgazdasági termelők az igencsak vaskos adóhátralékaikat tartalmazó végzéseket. Így Szabadkán, Topolyán és Zentán is megkezdődött a gazdák szélmalomharca a pénzügyminisztérium kihelyezett fiókintézeteivel szemben. Az ősszel megnyitott óbecsei front után most alighanem a szabadkai ütközőzónában kerül sor a leghevesebb csatározásokra. Legalábbis erre enged következtetni az az elkeseredett fölháborodás, amely a városhoz tartozó peremfalvakban tapasztalható a földművelésből és állattartásból élő gazdák körében. A szabadkai Paraszt Egyesület az elmúlt két hétben találkozókat szervezett a kelebiai, a hajdújárási, a csantavéri és a bajmoki termelők számára. Az ilyen esti összejöveteleken az egyik leghevesebb vitát kiváltó témát az elmaradt adótartozások jelentették – közöttük is az a tétel, amely a földművesek nyugdíjbiztosítási járuléka miatt keletkezett.

Körútjukon az egyesület szakmunkatársai megdöbbentő, sőt hihetetlennek mondható esetekkel is szembesülhettek. Több településen arról számoltak be a gazdák, hogy a tavalyi év végén kiállított végzések alapján első alkalommal kerültek nyilvántartásba, most, öregségükre – túl a hatvanadik életévükön – akarják bevonni őket a nyugdíjbiztosítási rendszerbe. Méghozzá úgy, hogy ők ezt soha nem kérték, és mindeddig egyetlen dinárt sem fizettek az úgynevezett nyugdíjalapba. Esetük nem kis meglepetést keltett, hiszen jól tudják, hogy ha nyugdíjat szeretnének, akkor legalább tizenöt éven át kötelesek fizetni a járulékot, azt viszont még a magát mindenhatónak képzelő adóhivatal sem képes garantálni a számukra, hogy majd hetvenöt-nyolcvan éves korukban is még az élők sorában lesznek. Emellett az adósság-elszámolás fondorlatosan kispekulált módja is gyakran mellőz mindenféle logikát, zűrzavaros, követhetetlen és áttekinthetetlen.  

A legkirívóbb esettel alighanem Hajdújáráson találkoztak, ahol az egyik termelőtől huszonhét évi nyugdíjbiztosítási járulékot követelnek. Ez azt jelenti, hogy egészen 1986-ig visszamenőleg megküldték számára a hivatal által kalkulált és kreált „tartozás” összegét, ami elképesztő, hiszen a járulék fizetését abban az évben vezették be, pontosabban akkortól tették úgymond „kötelezővé” a termelők számára. Józan ésszel felfoghatatlan,  miként lehetséges a több mint két évtizeden át felhalmozott képzeletbeli adósságot egyösszegben kivetni és követelni.  Ahogy az is megmagyarázhatatlan: a valósként elkönyvelt tartozást miért csak most akarja a hivatal megfizettetni.

Kiss Árpádnak, a Szabadkai Paraszt Egyesület elnökének a véleménye szerint az adóhivatal által kibocsájtott végzések valójában olyan megtévesztő dokumentumok, amelyek révén több éves vagy évtizedes kitalált, nem létező követeléseket akarnak a községbeli gazdáktól behajtani, méghozzá dilettáns módon megállapított adóalapok szerint.  Példának okáért így akarnak nyugdíjbiztosítási rendszerbe kényszeríteni minden olyan „gazdát”, aki ötszáz négyzetméternél nagyobb termőterülettel rendelkezik. Hogy mit kellene azon a kétkvadrátnyi parcellán (abban a kertecskében) termeszteni ahhoz, hogy a „földtulajdonos” az évi kilencvenezer dináros járulékot és a harmincezer dináros egészségügyi biztosítást – annak hasznából – ki is tudja gazdálkodni (de közben éhen se haljon), azzal a nyakatekert adórendszer kiötlői nem igen foglalkoznak. (Remélhetőleg nem vadkender titkos termesztésére akarják ösztönözni ily módon a vajdasági kertészkedőket.)

– Az adóhivatal éhes, és pénzzel táplálkozik – mondja a paraszt egyesület vezetője. – Ezért mi minden településen, ahol jártunk, arra hívtuk fel a termelők figyelmét, hogy ne siessék el az adóvégzésen föltüntetett összegek befizetését. Mielőtt erre a lépésre szánják el magukat, alaposan tájékozódjanak. Ne sajnálják se az útiköltséget, se a fáradságot, hanem személyesen keressék fel az adóhivatal ügyfélszolgálatát és a helyszínen kérjenek tájékoztatást, követeljenek magyarázatot. Hivatkozzanak a pénztelenségre, és ha kell, alkudjanak ki halasztást. Szívósnak, kitartónak kell lenniük, mert csak úgy érhetnek el eredményt.

Kiss Árpád és munkatársai számos olyan példát, konkrét esetet említettek, amelyeknek a tanulsága közös: a pénz nem csupán a barázdában teremhet meg, olykor éppen a papírokban rejlik. Megtörtént, hogy az egyik termelő két és fél milliós adósságából több mint egymilliót lefaragtak, amikor az a sarkára állt és reklamálni merészelt. De az is megesett, hogy egy állhatatos ügyfélnek csak akkor sikerült kibogoznia és végérvényesen tisztáznia az adótartozását, amikor huszonhetedik alkalommal lépett be a szabadkai adóhivatal útvesztőjébe.

Ez azonban alighanem olyan kivételes eset volt, amelyik erősíteni igyekszik a szabályt. A bácskai magyar emberek többsége viszont nem ahhoz szokott hozzá, hogy ha legorombítva kiküldik az ajtón, akkor majd mosolyogva visszabújik az ablakon, és mintha mi sem történt volna, piaci kofa módján alkudozik tovább. Az itteni parasztemberek zsigerből rühellik a hivatali ügyintézést, adóügyekben meg kiváltképpen tájékozatlanok és bizonytalanok. (És ahonnan egyszer-kétszer már eltanácsolták őket, oda aligha térnek vissza huszonhétszer.) Ráadásul félnek is és szégyellik is azt a helyzetet, amelybe juttatták őket. Éppen ezért az egyszemélyes magánháborúk indítása és az aktatologatókkal való egyenkénti ütközés helyett inkább szervezett összefogásban kellene gondolkodniuk. Ebben pedig nem csupán a paraszt egyesület, hanem minden földműves érdekeket védő társulás segíthetne. Ha akarna.

Szabó Angéla