Nem éppen új keletű a tapasztalat, amely szerint azokban a vajdasági
falvakban, amelyekben a magyar lakosság van többségben, ott nem is a Horvátországból
meg a Boszniából elűzött, bevándorolt szerb nemzetiségű menekültek, hanem a
Koszovó területéről érkezett, ide irányított cigányok azok, akik folyamatosan
nyugtalanítják a jámbor lakosságot. Némely településen ez a kényszerű és békétlen
egymás mellett élés már odáig fajult, hogy a jövevények valósággal rettegésben
tartják azt a települést, amelynek a népe (ha félve, idegenkedve és zúgolódva
is, de mégis) befogadta és megtűri őket.
A furcsa jelenség valamilyen „csoda” folytán éppen a legnagyobb magyar
falvainkat jellemzi, azokban háborgatják háborítatlanul a messziről jöttek az
„őslakos bennszülötteket”. Külön kasztot képviselve, önálló entitásként élnek a
saját törvényeik és a maguk elképzelése szerint.
Eszük ágában sincs beilleszkedni, meg sem próbálnak alkalmazkodni az új
környezetben tapasztalható írott és íratlan együttélési szabályokhoz. Helyette
lassanként éppen ők válnak hangadóvá, és arrogáns, domináns viselkedésmódjuk
miatt szinte sakkban tartják az egész falut. Gyakorta ők a közbiztonság
megromlásának is az első számú okozói, és mert bizonyos szempontból érinthetetlenek,
azaz törvényen felül állnak, kényük-kedvük szerint garázdálkodhatnak. Ilyen
„rossz szomszédság, török átok”-féle nyavalyával kínlódnak a homokvidéki
Horgoson, a Szabadka közeli Csantavéren, az Óbecse felé gravitáló Péterrévén és
a bánáti Tordán is.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy mind a négy faluban éppen napjainkban
éli fénykorát a lopás, a tolvajlás, éppen most pompázik teljes virágjában a
cigánybűnözés. Az elmúlt hetekben Péterrévét valósággal körbelopták. Amelyik
utcán végigmentek, annak lakói másnap érdekes történeteket tudtak mesélni
egymásnak. Egyik udvarból három birkát vittek el, a másik ház portáján a piacra
kész baromfit szedték össze, de az is megesett, hogy a disznóvágás nyomait (a
170 kilós hízósertés sonkáit, szalonnáját és a füstölt kolbászt) takarították
el igencsak ügyesen. Egy egyedül élő asszony házának ablakát betörték, és pillanatok
alatt kiadogatták a szobában fellelhető összes párnát, takarót és ágyneműt.
A falubeliek azt mesélik, hogy sötétedés után nem szívesen járnak-kelnek az
utcákon, inkább behúzódnak a házaikba és magukra zárják az ajtót meg a
nagykaput. Időnként egy-egy összetűzésről, verekedésről is lehet hallani.
Sípos Gábor azt mondja, hogy csak
akkor marad el este vagy éjjel, ha okvetlenül muszáj. A 47 éves férfi fél. Ő
már egyszer megjárta és tanult az esetből. A következőket mesélte:
– Majdnem 20 évig külföldön éltem. A
délszláv háborúk kitörése előtt, 1991-ben elhagytam az országot. Magyarországra
mentem, ahol egy ideig a nagyatádi menekülttáborban laktam, utána pedig
Németországba kerültem. Ott jó dolgom volt, feltaláltam magam, azt
csinálhattam, amihez értek, és amit szeretek. Utcazenélésből tartottam fenn
magam. 2010-ben jöttem haza először, és döbbenten tapasztaltam, hogy időközben mennyi
minden megváltozott a falunkban. Akkor szembesültem először a megromlott
közbiztonsággal és annak következményeivel. Aztán pedig velem is megesett az,
amire még visszagondolni is rossz. Tavaly nyáron, egy augusztusi estén, fél 11
tájban hazafelé tartottam a kutyámmal, amikor körbevett a cigányok egy ismeretlen
csoportja. Fiatalok, húsz év körüliek lehettek meg egy-két kiskorú is volt
közöttük. Erőszakosan pénzt követeltek tőlem, de mivel nem adtam nekik, rám
támadtak. Annyit észleltem és éreztem csupán, hogy két irányból kapom az
ütéseket. A fejemet védtem, ők meg ott ütöttek a botjaikkal, ahol értek. Az
egyik karom rendesen megsérült és két oldalbordám eltört. A bátyám nem is hitte
el, hogy mi történt velem, azt gondolta, hogy ittas állapotban tántorogtam
hazafelé, elestem és összevertem magamat. Végül az ő segítségével eljutottam a
zentai kórházba. Ott ápoltak, látlelet készült, utána pedig bűnvádi
feljelentést tettem. Egy bírósági tárgyalás már lezajlott az ügyben, amelyen
azonban az elkövetők meg sem jelentek. Viszont volt saját ügyvédjük, akik
képviselte őket. Akkor a bíró csak annyit kérdezett, hogy követelek-e
kártérítést, s ha igen, mennyit. Mondtam, hogy százezer dinárt kérek. Az eset
folytatása egy hét múlva lesz. Február 4-ére idéztek be újra. Én kitartok a
követelésem mellett, bár fogalmam sincs, hogy a cigányok miből fogják ezt az
összeget nekem kifizetni, ha rájuk nézve elmarasztaló ítélet születik. Hogy
félek-e? Miért kérdezed? Úgy is tudod a választ…
Szabó Angéla
A képen: Sípos Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése