Alakulatok és formációk

(Meg hunmiféle-miegymás)

 

„Amikor az emberek félnek a kormánytól, az önkényuralom. Amikor a kormány fél az emberektől, az szabadság.” 

(Thomas Jefferson)

Az öt kis magyar pártunkra vonatkozó (ahogy Kopeczky László mondaná) legutóbbi sziporkázó elméncséget a Vajdasági Magyar Szövetség eddigi köztársasági képviselőasszonya, Kovács Elvira fogalmazta meg, olyképpen, hogy: a VMSZ-nek programja van, a többinek meg csak pártvezére. „Ha megnézzük ezeknek a pártoknak a honlapjait, nem nyújtanak semmit, nem ígérnek ez alkalommal semmit.” Meg azért egy kis szavazótábora is akad még – gondolom én –, nyilván nem olyan tekintélyesen terebélyes, mint az ő VMSZ-üké (és nem is a belgrádi szerbek közül való, hanem vajdasági magyar), de mégiscsak van…

Ehhez a szédítő szellemi magaslathoz emelkedett fel aztán Pásztor István is – minden vajdasági magyar ember jóakaró jótevője és eszmei-politikai atyja –, aki egy jól irányzott félmondatával ügyesen lecsapta a szemünkről a hályogot. A maga tisztánlátásával utat mutatott minden eddigi tévelygőnek és minden kétséget kizáróan végre rendet teremtett a nemzeti előjelű politikai érdekvédelmi szervezeteink cirkuszi porondján. Egyik közelmúltban adott interjújában kertelés nélkül kimondta: a vajdasági magyaroknak csak egy politikai pártjuk van. Aki eddig mást gondolt erről, az bizony igen nagy tévedésben élt. Merthogy csupáncsak a Vajdasági Magyar Szövetség felel meg a PÁRT kritériumainak, a többi, a másik öt meg legfeljebb csak azt hiszi magáról, hogy párt, de nem az.  Hanem: alakulat illetve formáció. (Vagy: hunmiféle-miegymás. Teszem hozzá én.) Ő többfajta megfogalmazást használ, sokféle skatulyába próbálja meg begyömöszölni a VMSZ politikai ellenlábasait. Nevezi őket kalandoroknak, sőt még ámokfutóknak is.

Részlet a nyilatkozatából: „A VMSZ mindig óvakodott a politikai kalandorságtól, az ámokfutókkal való szövetségtől. Mi csak látszatra indulunk egyedül, civil szervezetek, értelmiségiek, egyháziak állnak ki mellettünk. A többi magyar párt? Van abban némi túlzás, amikor valaki ezeket az alakulatokat pártnak nevezi. Ők egymással sem tudtak összefogni: az egyik visszavonult, a másik a területi autonómiát Tadićtyal, Čanakkal, Petrovićtyal akarja megvalósítani a lista 40. helyéről, a harmadik és a negyedik a bosnyákokkal és a horvátokkal társulva a közös lista harmadik helyéről küzd a magyar érdekekért.”

Magyarázza ezt a hűvös fejjel, megfontoltan, bátran, ám mégis felelősségteljesen politizáló (ezek szerint: egyetlen) pártvezérünk, aki a hétvégén esedékes választások ürügyén a Szerb Haladó Párt oltalmába ajánlja a szakajtónyi vajdasági magyarságot. Jó farkaséhes farkasra bízza a magatehetetlen bárányt! Mit sem törődve azzal, hogy mégcsak ennek a politikai tömörülésnek a vezetői az igazi kalandorok és ámokfutók! Egyesek már tanúbizonyságot tettek erről a húsz évvel ezelőtti délszláv háborúk idején. (Alighanem éppen az akkori események miatt indítványozza most Vučić és Nikolić bíróság elé citálását Boszniában Omer Isović, az egykori boszniai hadsereg tagja és a hadirokkantak egyesületének későbbi elnöke. Jó az időzítése, éppen a szerbiai választások előtt.) Nem volt az olyan régen, hogy már ne emlékeznénk rá, micsoda dörgedelmet fogalmazott meg Aleksandar Vučić a NATO kilátásba helyezett légicsapásai kapcsán: „Ha megöltök egy szerbet, akkor mi megölünk száz muzulmánt!” (Hogy is lehetne az ilyesmit elfelejteni?!)

„Az, hogy én mit gondolok a haladókról, magánügy, az a fontos, hogy a választási programunkat hogyan valósítjuk meg. Egyezséget kell velük kötnünk. Tetszik vagy sem, ma már más a vélemény erről a pártról, mint három évvel ezelőtt” – hangzik továbbá az egyetlen magyar párt elnökének kinyilatkoztatása. Mondókájának azonban több szépséghibája is akad. Ha egy politikai párt tagságának, vagy netán az egész itteni magyarságnak a képviseletében szövetkezik és tervez együttműködést a horvátországi és a boszniai frontok egykori önkéntes harcosaival, az semmiképp sem lehet a magánügye. Ha szimplán magánemberként barátkozna az államelnökünkkel és társaival, talán még az sem számíthatna a kizárólagos magánügyének… Sokat elárul ez a mondat a közlőjéről. Egyet gondol és mást mond. Ha nem így lenne, nem is tartotta volna fontosnak mintegy közbevetni, hogy amit hisz a haladó társairól, az legyen/maradjon csak az ő magánügye. (Ezek szerint mégsem olyan patyolattiszták?)

Merem remélni, hogy vannak még olyanok a vajdasági magyarok soraiban, akiknek semmit sem változott a véleményük erről a pártról az elmúlt három évben (sem), és ha tartanak annak megerősödésétől/szélsőségességétől, akkor a félelmük jogos és megalapozott. Akik szerint a haladók már eddig is túlságosan előre haladtak, illetve többet haladtak a kelleténél.

Elnézve a leköszönőben lévő kormány első alelnökét, a Napnál is világosabb, hogy a lehető legmagasabbra szeretne felkapaszkodni, hogy kormányfői ambíciók fűtik, és még akár egy kisebb formátumú diktátor is rejtőzködhet benne. Nem lenne szabad szem elől téveszteni, hogy mégiscsak Vojislav Šešelj kádergyerekéről, neveltjéről van szó. Épp ezért nagyon is indokolt a hűvös bizalmatlanság, az émelyítő viszolygás és a hátborzongató félelem.

A jövendőbeli kormányfő – a választási készülődés hevületében – igencsak hamis reményeket ébreszt és táplál Szerbia népében, hogy nehéz idők jönnek ugyan, de van értelme a becsületesen végzett munkának, a küzdelemnek – közben pedig egyre zártabbá és elszigeteltebbé válik a társadalom, az adóharácsok kivetése nyomán nőttön nő az ínség, s ha majd a türelmük legvégén, tehetetlen elkeseredésükben az utcára vonulnak az éhezők tömegei, akkor nyugodt lélekkel rájuk küldi a rendőrséget. (Ennek jelei máris megmutatkoznak Újvidék és Szabadka esetében. Mindkét város polgármestere a kezelhetetlen közbiztonság és az elvadult bűnözés miatt a biztonsági szervek felügyeletének megerősítését kérte a város rendőrparancsnokától. Már ha hajlandóak vagyunk elhinni, hogy valóban ők indítványozták, és nem rájuk erőltették az egyenruhásokat! Van éppen elég rendőr mindenütt, csak nem teszik a dolgukat. Nincs szükség félelemkeltésre és a rendőrállam megteremtésére.)

Az igazi kérdés: akkor lesz-e majd, aki mindezért felelősséget vállal? Vagy akkor is azt mondja: „Hogy mit gondolok a haladó pártiak „köpönyegváltásáról”, meg a nyomorról és az erőszakról, az az én magánügyem…?”

Szabó Angéla