Övön alul, méltatlan szinten

Emléktábla a bezdáni temetőben

Hallottak-e az 1848-ben Bácsföldváron lemészárolt magyarokról, akik a falu melletti zöldhalom alatt nyugszanak (hogy ne érdeklődjünk az utódaikról, mert valószinüleg nincsenek, hiszen a szerb támadók megöltek mindenkit, akit csak értek)? Továbbá, tudnak-e a zentai magyarok „nagy szaladásáról“, 1849. február 2-áról, Gyertyaszentelő Boldogasszony emlékezetes napjáról, vagy a Szenttamáson a szabadságharc alatt meggyilkolt magyarokról? Vagy emlékeznek-e a gimnáziumi történelmi anyagra, hogy a nagy szerb népvándorlások idején a 17. és 18. században a szerbek déli vidékeiről, vagyis Koszovóból és Metóhiából sok szerb bevándorolt a magyarok Délvidékére, (ami akkoriban – igaz – a Habsburg Birodalomhoz tartozott, de a Habsburgok Szent István koronája alatt uralkodtak itt) és feltételezhető-e ezekről a szerbekről annak ismerete, hogy egy másik államba érkeznek, ahol – mindennek ellenére – már a temesvári száborukon szerb nemzeti területi autonómiát követeltek? Vagy, hogy ne menjünk ilyen messzire, hallottak-e a magyarok kiirtásáról 1944-45-ben Újvidéken, Szenttamáson, Bajmokon, Szabadkán, Zomborban, Verbászon, Csúrogon (...)? (A lista túl hosszú lenne). És, hogy a németekről se feledkezzünk meg, tudnak-e arról, hogy a németek kiirtására Gádoron, Rezsőfalván, Járekon, Szeghegyen (...) létesített szerb gyűjtőtáborokban a németekkel együtt nagyszámú magyar is szenvedett?
Miért ezek a kérdések, amelyek így egyoldalúan felsorakoztatva gyűlöletet ébresztenek?
Ez nem más, mint Borko Ilićnek, a Szerbiai Demokrata Párt (DSS) alelnökének, a párt újvidéki bizottsága elnökének reagálásából (http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/17423/Ilic-A-magyarorszagi-szerbek-szama-a-statisztikai-hiba-szintjen-van.html) átvett stílus.
A fentebb feltett kérdések alapján vajon feltételezni tudják-e, milyen volt a magyar családok, vagy a vegyes családokban élő magyarok nemzedékeinek az életútja ezeken a vidékeken – a magyarok Délvidékén, illetve a szerbek északi vidékein? Ugye, nem úgy van kizárólag, ahogy Borko Ilić úr, a DSS alelnöke álszent módon megállapította ezekben a napokban a magyarok részéről a szerbek kárára elkövetett cselekményeket emlegetve, hogy a magyarok szomszédaiknak ártva „nehezen maradtak meg“?
Ugyanis, minden álszenteskedés nélkül: valóban nehéz volt megmaradni.
Nehéz volt megmaradni a távoli múltban, de a Trianon utáni újabbkori történelemben is. És valóban igazi csoda, hogy a magyarok megmaradtak „a déli-északi vidékeken“ (kinek hogy). Igaz, ez a megmaradás magában foglalja a lakosság 95 év alatti megfeleződését (fél millióról egynegyed millióra csökkentünk), ebből 100 ezerrel az utóbbi két évtizedben lettünk kevesebben (hány magyar fiatalembert mozgósítottak és hány veszítette életét a délszláv háborúban?). Mindez nem a puszta statisztikára való emlékeztetés, ez egy felhívás az emberi sorsokról való gondolkodásra. És ha egy vajdasági magyar párt elnöke (Pásztor István) beszél erről a további megmaradást jelentő megoldások átgondolásának céljaval, akkor politikusként a dolgát végzi! Egyébként vajon mi lenne a feladata? Ugyanakkor, ha egy szerbiai szerb párt alelnöke (Borko Ilić) ebben alkalmat lát a negatív reakcióra olyan történelmi eseményekre hivatkozva, amelyekkel a magyarok kollektiv bűnösségéről küld üzenetet, akkor az egy övön aluli politka. Különösen a mai Szerbiában, ahol – a legnagyobb hatalmi pártra leadott szavazatok szerint - a nép nemet mondott a kilencvenes évek politikájának. Emellett a nevezett szerb politikus személyesen sért minden magyart, aki megcsonkított családjában megmaradt és ma is gyógyíthatatlan sebeket hordoz a szívében, szembesülve az erkölcsi és gazdasági kárpótlás hiányával. Újvidéken is, ahol a politikus él és lehet, hogy találkozik is ilyen családokból származó emberekkel.
Ha úgy nézzük, az olyan nyilvános megnyilatkozás, amit Borko Ilić tett, politikusi manőver is lehet. Nagy publicitást adni ilyen reakciónak, és amellett (a szerb sajtó egy részében) a témát a razzia áldozatai tiszteletére emelt emlékművel illusztrálni (például: Vesti online) – újságíróktól és főnökeiktől függő cselekedet, ami után vajon minek kell következnie a médiában? Olyan témát keresni, amit a szerbek által a magyarok kárára elkövetett tettekről szóló fotókkal lehet illusztrálni? (Méltatlan hozzám is, hogy ezt teszem annak bizonyítására, hogy van ilyen.) Ehelyett inkább Borko Ilićnek egy szerény bezdáni látogatása lehetne a hasznos (mégcsak a tömegsirok helyszíneit sem kellene keresnie), ahol az Alsó temetőben az isterbáci áldozatok nyugszanak: 103 magyar férfi, közöttük 14-16 éves fiúk is, akiket szerb partizánok és partizán asszonyok öltek meg 1944. november 3-án. Neveiket olvasva talán meggyőződne arról, hogy a magyaroknak a történtek közepette valóban nehéz volt megmaradniuk ezen a vidéken és talán rájönne, hogy a témával kapcsolatos álszenteskedés nem méltó őhozzá sem. Az újságírókhoz viszont méltó lenne, ha tájékoztatnának erről a látogatásról.
Friedrich Anna

http://www.vajma.info/cikk/rozsautca/261/Ovon-alul--meltatlan-szinten.html  
2014. július 19. [16:50]