Csak azt kérjük, amiért megdolgoztunk!

Eddigi dicstelen működése során szalmakazalnyi adósságot halmozott fel a felelőtlenül gazdálkodó csókai tejüzem. Számos tejtermelőt károsított meg jelentős összegekkel, mivel több hónapon át nem fizette ki számukra sem a felvásárolt nyerstej árát, sem pedig a tejre számított prémiumot. (Ez utóbbit valójában az illetékes minisztérium folyósítja, a feldolgozó pedig csak továbbítja a gazdáknak.) Miután hónapokon át hiába vártak a pénzükre, a pórul járt tejtermelők kisebb érdekcsoportokba szerveződve ügyvédet fogadtak, gondolván, hogy az együttes fellépés célravezetőbb lesz majd a kinnlevőségük megfizettetése ügyében. A bánátiak és a bácskaiak külön csoportot alakítottak. Ez utóbbi félrevezetett és átvert károsultak 4 község (Topolya, Zenta, Szabadka és Magyarkanizsa) területéről verbuválódtak, és nekik, harminckettejüknek összesen másfél milliárd dinárral felejtett el elszámolni az üzem akkori igazgatója, Miodrag Vulović. Tartozását azonban elismerte – miután a kárvallottak bíróságra vitték az ügyet –, és vállalta, hogy egy hónap leforgása alatt valamennyi adósságát rendezni fogja. Erre azonban nemhogy egy hónap, hanem másfél év sem volt elegendő a számára, mert egy huncut vasat nem fizetett egyetlen tejtermelőnek sem.

Bata Erzsébet, oromi gazdálkodónak mintegy 3 ezer euróval maradt adós, egy, a hetvenes éveiben járó felsőhegyi gazdának, Nagy Kelemennek pedig 2 millió dinár körüli összeggel tartozik. Az oromi asszony a nyár elején ezt nyilatkozta: „Miért nem járnak el az ügyben azok az állami szervek, amelyek ilyen esetekben illetékesek? Így azt a pénzt sem kaphatjuk meg, amit a minisztérium utalt át a gyár számlájára, és neki csak továbbítania kellett volna. Nagyon úgy fest, hogy a kényszerű pénzbehajtás sem lesz célravezető, sőt az is elképzelhető, hogy az adósunk egy szép napon külföldre távozik és ebben senki sem fogja őt megakadályozni.”

Úgy tűnik, hogy amiről Erzsébet beszélt, az most szó szerint valósággá válik, ugyanis nemrég érkezett a hír, hogy a tejgyár sokat emlegetett vezetője éppen a napokban készül búcsút mondani Szerbiának, merthogy a családjával külföldre távozik. És ahogy az asszony megjósolta: most az égvilágon senki sincs, aki őt ebben meggátolná. Elegánsan veszi a kalapját, és mint aki jól végezte dolgát, nyugodt lélekkel egy másik országba költözik, maga mögött hagyva a becsapott tejtermelőket és a temérdek kifizetetlen adósságot. Mert Szerbiában ez is lehetséges, ilyesmi is megtörténhet.

A károsultak már korábban is hallottak olyan kósza híreket, hogy a bolondátevőjük folyamatosan vásárolta fel az eladásra kínált termőföldeket, és így 100 hektár került a tulajdonába, meg az a szóbeszéd is járta, hogy vadonatúj John Deere traktort vásárolt magának – merthogy mindezt játszva megtehette, mások pénzén. Az ebül szerzett vagyonát pedig (volt annyira okos) nem saját magára, hanem a családtagjai nevére íratta.

A 32 bácskai magyar tejtermelő elkeseredésében nem tudott kihez folyamodni. Hiába kértek segítséget, tanácsot az ügyvédjüktől, az csak kigúnyolta őket mondván, hogy megnyerték a pert a tejgyárral szemben, mit akarnak ennél többet. Esetüket végighallgatva a topolyai ombudsman is csak a vállát húzogatta tanácstalanul.

 

Ilánkovity Károly kispesti tejtermelő mintegy 500 ezer csókai dinárra számít, ugyanis ennyi jár neki az átadott tejért, és tejprémium címén még újabb 120-130 ezer dinár a követelése.

 – Miután abbahagytuk a birkatenyésztést és felszámoltuk a juhállományt, kényszerparasztok lettünk. Földünk nem volt, viszont valamiből meg kellett élnie a családnak. Akkor kezdtünk tejtermeléssel foglalkozni. Minden pénzünket takarmányba fektettük. Félmillió dináros bankkölcsönt vettünk fel, hogy az egyre csak halmozódó tartozásokat fedezni tudjuk.  És amikor már éppen beindulni látszott a kis családi vállalkozás, 18-20 fejőstehenet tartottunk, akkor vert át bennünket a csókai tejfelvásárló. Gazemberkedni sosem gazemberkedtünk, az állam iránti kötelezettségeinknek mindig eleget tettünk. Elkeseredésemben időnként azt mondom, hogy szégyenszemre már úgy élünk, mint a cigányok, csak még nem tanultunk meg lopni, bár ebben az országban az a legjövedelmezőbb tevékenység… Mondja meg, hová menjünk panaszra, kihez forduljunk, kitől várhatunk segítséget? Ez a szélhámos, csaló ember elmegy külföldre, egyszerűen lelép a mi pénzünkkel, bennünket pedig cserbenhagy, és akkor még ne is panaszkodjunk, hallgassunk!? Csak azt kérjük, amiért megdolgoztunk.

Szabó Angéla