Végre egy igazi autonómia koncepció
A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségével
és körülötte sok vita folyt a Kárpát-medencei magyarság körében és
természetesen főképp Romániában. Tulajdonképpen leggyakrabban azért támadták,
mert azt csinálja, amit a két világháború közti, a politikában jártasabb és
abba már beleszületett magyar politikusuk mindenütt a Trianonban elcsatolt
területeken olyan jól tudtak: a kisebbségi közösségek pártjanak mindig jó viszonyban
kell lenniük saját országuk kormányával is meg annak az országnak a kormányával
is, amelyben anyanemzetük többségben van. Ez a hozzáállás vagy sikeres vagy
sem, vagy eredményt hoz vagy sem, de egy jelentős erőt képviselő pártnak
alkalmazkodnia kell ahhoz az igazsághoz, amelyet Torgyán József fogalmazott
meg, amikor pártjával belépett az első Orbán-kormányba: a pálya széléről csak kiabálni lehet. Azt már mi teszük hozzá:
aki bele akar szólni annak a pályára
kell mennie. Kockáztatva, hogy az ellenfél játékosai lerugják, de főleg
alkalmazkodnia kell a csapathoz, még akkor is ha neki esetleg más-jobb
elképzelései vannak, még akkor is, ha önmagából nem tudja kihozni, az őt
pályára küldöknek nyújtani mindazt, amit szeretne. Igaz, hogy Torgyánnak ez az
alkamazkodás pártja lemorzsolódásába került, de tény marad, hogy csak egy
jelentéktelen párt engedheti meg magának, hogy a pályaszéléről azt kiabál, amit akar, vagyis azt
mond és azt csinál, amit akar. Még azzal sem kell számolnia, hogy
tulajdonképpen rágalmazza és támadja saját nemzeti közösségét. Mert milyen
közösség az, amely érdekeinek igazi képviselőjét (ahogyan a jelentéktelen párt
magáról állítja) ilyen elenyésző kisebbségben hagyja.
Nemrégiben közvitára bocsátot autonómia statútumát is érték támadások, de
kevesen ismerték fel, hogy ez a párt és
tervezete három szempontból igazi realitást visz az autonómiáért vívott
harcba. 1.Azzal, hogy rávilágít az autonómia megteremtésének egyetlen
lehetséges módjára. 2. Megmutatja azt az egyedül helyes utat, amelyen az
autonómia követelés megfogalmazásában és képviseletében járni kell. És 3. végre
reális választ ad az autonómiával kapcsolatban felmerülő alapvető kérdésre. De
menjünk sorjában.
Az autonómiát nem lehet
szónoklatokkal, még csak asztalveréssel sem elérni. A tömegek mozgósítása, (még
inkább egy párt támogatottságának, szavazótáborának erősítése) nem öncél, hanem
csak egy eszköz az autonómia kivívásának szolgálatában. Az autonómiához tömegek
kellenek. Először saját nemzeti közösségének a meggyőzése, amit még nagyjából minden kisebbségi párt legalább megprobál.
Sokkal lényegesebb: ez a törekvés csak akkor valósul meg, (akkor lesz puszta
óhajnál, vagy éppen szavazatok szerzését célzó hangzatos választási
szónoklatnál több), ha megnyeri a többség támogatását. És a RMDSZ még azt is
tudja, hogy a többségi támogatáshoz nem elég a koalíció-szövetséges párttal vagy pártokkal való megállapodás, hanem a többségi nemzet
támogatásának megnyerésére van szükség. Ahogyan Kelemen Hunor, a RMDSZ elnöke
fogalmazott egyik interjújában: „Egyelőre egyetlen román politikai pártot sem
szólítunk meg. Azt gondolom, a dolgok helyes sorrendje az, hogy először a
társadalom, illetve a közvélemény formálók felé kell kommunikálnunk”. Mert „most
nekünk arra kell törekednünk, hogy az ő választóik részéről ne legyen olyan
nagy az elutasítás. Hiszen ha a politikum látja, hogy a társadalom nem utasítja
el zsigerileg a kezdeményezésünket, akkor ők is könnyebben az ügy mellé állnak.
Mert hát ilyen a poitika”. Amíg azonban a „társadalom zsigerileg elutasítja kezdeményezésünket” minden autonómia-követelés csak hangzatos
szónoklat lehet a választási gyűléseken.
Ezt a szabályt azonban mindenki
ismeri és tudja, vagyis mindeki tudatában van, (akár elismeri, akár nem), hogy
az ország többségének megnyerése nélkül nincs autonómia. Ezen túlmenően azonban
a RMDSZ példája és tapasztalata rávilágít arra is hogyan kell az autonómia
követelését megfogalmazni, mi az alapvető követménye annak, hogy egy ilyen
követeléssel előálljunk. Az történt ugyanis, hogy az erdélyi magyar pártok –
ritka összefogásukkal – százezres tömeget tudtak mozgosítani az elképzelt
autonómia határát előlánccal megjelölő felvonuláshoz. Csak éppen arról
feledkeztek meg, hogy a határ megvonása nem a politikusok, a pártok dolga, még
csak a nagygyűlések és tüntetések dolga sem. Ezért történt meg az, hogy azt a
Székelyföldet, amelynek autonómiáját követelték öt megyében határozták meg. Utána
azonban gyorsan kiderült, hogy ebből az öt megyéből kettő még abba sem hajlandó
beleegyezni, hogy az autonómiáról népszavazást tartsanak. Ezen a keserű
tapasztalaton okulva a RMDSZ nemcsak annyit tett, hogy Székelyföld autonómiáját
már három –Hargita, Kovászna és Maros – megyére korlátozta, hanem ezen kivül
elindította, hogy a helyi önkormányzatok egyenként nyilatkozzanak: az
autonómiához akarnak-e tartozni, mert elképzelhetetlen, hogy egy megye helyi
hatóságainak többsége vagy akár jelentős része ellenében csatlakozik az
autonómiához, de viszont elképzelhető, hogy valamelyik megye összefüggő része nem
akar csatlakozni és a romániai magyarok nem tehetik azt, amit az ukránok: nem
bombázhatják azokat, akik ki akarnak szakadni.
Ez számunkra azért tanulságos,
mert nálunk még senki sem mérte fel, még csak nem is vizsgálta, hogy a községek
közül melyek csatlakoznának a magyar területi autonómiához és melyek nem. Az
viszont biztosra vehető, hogy Szabadka és Kishegyes nem csatlakozna, náluk
nélkül pedig nehezen lehetséges bármilyen, még kevésbé összefüggő területű
magyar területi autonóma. Nem is szólva arról, hogy bizonytalan azoknak a
magyar többségű községeknek a csatlakozása
is, amelyekben különféle koalíciók vannak hatalmon, amelyek a község
tényleges területi autonómiájáról, pontosabban annak egy részéről nem szívesen
mondanának le egy olyan területi autonómia javára, ahol biztosan a VMSZ van
hatalmon. Mindenesetre a RMDSZ példájából adódik az a tanulság, hogy először
tisztázni kell: mely községek hajlandóak hozzá tartozni. (Egyátalán nem
véletlen, hogy a VMDP – amelynek vezetői a „történelmi” VMDK-ban először
fogalmazták meg a „hárompilléres” autonómia követelését – a területi autonómiát
be sem vették programukba.)
A leglényegesbb tanulság azonban
a RMDSZ példájából, hogy végre született egy igazi autonómia koncepció. Az
autonómiával kapcsolatban ugyanis alapvető tény, hogy az önmagában nem oldja
meg a kisebbségek kérdését. Csak annyit csinál, hogy azt a nemzeti közösséget,
amely nagyobb területen – országos viszonylatban – kisebbség egy kisebb
területen többséggé teszi. De mi van az autonómia területén élő kisebbséggel,
köztük az országban többségben lévőkkel. Ez nemcsak szubjektív kérdés, vagyis
nem pusztán annak kérdése, hogy az országosan „uralkodó” nemzethez tartozók egy kisebb
területen nem akarnak másodrendű polgárok lenni, hanem objektív kérdés is: el
kell érni, hogy ne legyenek uralkodó nemzetek és másodrendű polgárok. Ez a
kérdés már kapcsolódik ahhoz az általános problémához, hogy a korrekcióra
szorul a demokrácia többségi elve is. Mert rendben van, hogy a demokrácia
hatékonyságának alapja, hogy a kisebbség aláveti magát a többség döntésének. De
ez a kisebbség bekalkulálja, hogy legközelebb ő lesz többségben és akkor számít
a kisebbség hasonló lojalitására. A nemzeti kisebbség azonban örökre ( illetve
addig, amíg a határok nem változnak) kisebbség marad, akinek mindig alkalmazkodnia
kell a többséghez. Szüksége van tehát pótlólagos garanciákra, hogy a többség
elismeri egyenjogúságát és garanciákat ad ahhoz, hogy nem sérti az ő emberi és
polgári jogait.
Az autonómiakoncepciók úgyszólván
kivétel nélkül megbuktak ezen a vizsgatételen, vagyis nem kínáltak megoldást a
kisebb területen kisebbségbe kerülők problémájára. (Nálunk a VMDK első
autonómia-tervezetével kapcsolatban annakidején megkrédeztem: Na ls mi van az
ott élő szerbekkel? A válasz az volt: azokkal nem kell törődni, így is eleget
kellemetlenkednek majd.) A RMDSZ most közvitára bocsátott autonómia statútumát
az teszi egyedülállóvá, hogy megoldást kínál a nemzetek közti viszony
rendezésének erre az alapvető problémájára, vagyis kíserletet tesz arra, hogy
az autonómia ne csak a többséget és kisebbséget cserélje fel, hanem általán
megoldja a nemzetek egyenjogúságának kérdését.
Az autonómia statútum ugyanis már a
2. cikkben kimondja: „A Régióban nyelvi illetve etnikai hovatartozástól
függetlenül szavatolt az állampolgárok törvény előtti egyenlősége illetve az
etnikai és kulturális sajátosságok tisztelete”. A továbbiakban a 13. cikk (2)
bekezdése így hangzik: „Székelyföld megyéi, az azonnali beavatkozást igénylő
rendkívüli esetek kivételével, a megyében élő nemzeti közösségek súlyával
arányosan, illetve az említett közösségek szükségleteinek fontosságát szem
előtt tartva használják saját, szociális és kulturális célokra elkülönített
pénzalapjaikat”. A továbbiakban a 17. cikkben az áll, hogy a régió valamennyi
iskolájában az elemi második osztályától
kezdődően kötelező a magyar és a román nyelv oktatása. Hasonlóan
kötelező a német és roma nyelv oktatása, ott ahol e közösségek számaránya
meghaladja a település teljes lakosságának 20 százalékát. De szülői kérésre a
német illetve roma nyelv oktatása másutt is lehetséges. Minden tanfelügyelőnek
mindkét nyelvet ismernie kell, a német és roma tannyelvű oktatással
kapcsolatban pedig a megyék egy-egy tanfelügyelőt neveznek ki.
Különösen fontos és tanulságos – még a „nemzetállamok” is
tanulhatnának belőle, hisz jelenleg csak Koszovo alkotmányában található ennek
egy „halványabb” változata – ahogyan a választott képviselők kérdését
szabályozzák. Leglőszö is a 23. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy a Régió
tanácsába „Minden nemzeti köüzösség képviselőit külön választják meg, a tanács
összetétele pedig meg kell feleljen a közösségek a legutóbbi népszámlás adatai
alapján megállapított számarányának”. Amit kiegészít a 27. cikk (2) bekezdése:
„A megválasztott alelnökök közül legaláb egynek más közösségből kéll származnia,
mint a regionális tanács elnökének közössége”. De ide kapcsolódik a 33. cikk
(4) bekezdése is: „A regionális végrehajtó testület összetétele megfelel a
regionális tanácsban képviselt nemzeti közösségek számarányának”.
Megszívlelendők a magyar és román nyelvre
való fordításra és a XI. cím alatt a nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezések is.
De ismét különösen fontos ahogyan – a fentiekhez kapcsolódóan – a helyi
közösségek kérdését szabályozzák. Az 56. cikk (2) bekezdése ugyanis ezt
tartalmazza: „A Székelyföld községeiben minden, a község lakosságának 5
százalékát meghaladó arányú nemzeti közösség községi tanácsi képviseletre
jogosult”. Nagyon lényeges és a nemzetek közti viszony szabályozása kérdésében
európai jelentőségű újítást tartalmaz a 73. ckk (2) bekezdése, amely kimondja:
„a nevezett költségvetések különböző fejezeteit mindkét nemzeti közösség
képviselőinek többségi szavazataival fogadják el”. És mindezt kiegészíti a köztisztviselői karrierre
vonatkozó rendelkezések között a 78. cikk (3) bekezdése: „Az (1) bekezdésben
megjelölt karrierbeosztások a két nemzeti közösség tagjai számára a megye
lakosainak legutóbbi népszámlálási adatai alapján megállapított nemzetiségi
arányok szerint férhetők hozzá”. Amit kiegészít a 79. cikk: „Az előző cikk
előírásai a bíróságokon, törvényszéken, a táblabíróságon és az ezek mellett
működő ügyészségeken dolgozó beosztottakra is alkalmazandók”. (Bár itt már nem
ártott volna, ha nem feledkeznek meg a németekről és a romákról. És jó, hogy legalább
néhol említik az 5 százaléknyi arányt, hisz elvben lehetnek más kisebbségek is,
nemcsak a németek és romák.)
Hát nincs igaza címünknek:
tanulnunk kell az RMDSZ-től!
BÁLINT István
2014. október 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése