„Döbrögi-országban elég nagy a baj…”

A 42 éves magyar filmrendezőt, Hajdu Szabolcsot leginkább a szókimondása miatt lehet cinkos összekacsintósan rajongásig szeretni vagy zsigerből nagyon nem kedvelni. Szinte megszoktuk, sőt már-már el is várjuk tőle, hogy ne csupán a celluloidszalagon meg a mozivásznon tárja elénk a pőre magyar valóságot, hanem időről időre egy-egy világmegváltó nagybeszélgetés, mélyinterjú formájában is „fakadjon ki”, vágja a képünkbe kendőzetlenül a meglátásait. Legfrissebb, Délibáb című alkotása (magyar-szlovák filmdráma) tulajdonképpen egy magyar western, amely az elnyomás természetrajzáról és az ellene való lázadás kibontakozásáról szól. Olyasféle húsbavágó témákat érint, mint amilyen a modern kori anyaországi rabszolgaság, vagy mint a kortárs alkotók/művészek körében tapasztalható túlburjánzott öncenzúra, vagy szebbik nevén: önkorlátozás. Mindeközben a fekete meg a szürke néhány mély árnyalatával a mostani helyzet átfogó, valósághű képét is megrajzolja.  

A filmbemutató apropóján készült egyik maratoni csevegésben is kertelés nélkül fogalmaz, és magyar mélyfúrásokat eszközöl. „A körülöttünk zajló történetek sokrétűek és számos olvasatuk van. A Délibáb egyik Magyarországra is vonatkoztatható üzenete egy evidens megállapítás, amire úgy gondolom, nem árt újra és újra felhívni a figyelmet: az erőszakos uralom nem lehet tartós, és önmagát számolja fel saját paranoiája okán. Magyarország hagyományosan Döbrögi-ország, ezt Fazekas Mihály óta tudjuk. Döbrögik ülnek mindenhol. És sok Ludas Matyi van. Egyelőre kocsma-Ludas Matyik és Facebook-Ludas Matyik, akik egyre jobban érzik azt, hogy háromszor kéne visszaverni az elszenvedett igazságtalanságot. A hatalom érzi ezt, félelmében egyre több igazságtalanságot követ el, és fokozatosan sodródik egy önfelszámolási spirálon a saját veszte felé.”

Mi emberek előszeretettel hangoztatjuk időnként, hogy valósággal „éhezzük és szomjúhozzuk az igazságot", ha viszont elénk rakják tálcán, úgy pőrén, kíméletlenül, a maga valóságában, akkor az csak ritkán tetszik nekünk. Valahogy így vagyunk most azzal a jó néhány ránk leselkedő veszéllyel is, melyeket minden igyekezetükkel próbálnak elfedni és eltörpíteni a mindjobban elszarkásodó, „mesterségükből” eredően örök igazságmaszatoló, népszerűségvesztéstől rettegő politikusok. Márpedig akinek szeme van, annak látnia kell, miféle végveszély felé sodródunk.

Alig múlt el fél év azóta, hogy a vezető magyar kormánypárt óriási fölénnyel megnyerte a honi választásokat, máris fordult egy jókorát az anyaországgal ez a kerge világ. Merthogy ugyanezen, sziklaszilárdnak és ménkűbiztosnak hitt vezetés ellen nemrégiben több mint tízezer ember tüntetett a fővárosban az úgynevezett Közfelháborodás napján, és ugyanennek az uralkodó pártnak a népszerűsége egyből csökkenni kezdett. (Az Ipsos felmérése szerint egyetlen hónap alatt 5 százalékkal esett vissza.) Hogy valami furcsa és eddig szokatlan zajlik – egyidejűleg és több fronton is –, azt már nem lehet nem észrevenni.

Egy igazi megosztó személyiség, Tamás Gáspár Miklós az alábbi sommás megállapítást tette: „A tüntetéssorozat máris kivívta magának a legmagasabb rangot. Ez a magyar demokrácia legerőteljesebb megnyilvánulása a rendszerváltás óta.” Majd ekképpen folytatta: „Az új populista mozgalmak nem söpörték el az Orbán-rezsimet, de végzetesen megtörték a tekintélyét. Az utolsó másfél évtizedben elképzelhetetlen lett volna az, amit az elmúlt három hétben lépten-nyomon tapasztalok: az emberek villamoson, trolin, közértben harsányan szidalmazzák és gyalázzák a miniszterelnök urat.”

A napokban Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztője is kifakadt. Az alábbiakat tette közzé a Mandineren. „Valamit tisztázzunk: nem ezért mentünk ki a Békemenetekre. Nem ezért szerveztük a polgári köröket. Nem ezért győzködtük a barátainkat. Nem ezért álltunk ki mellettetek minden fórumon, hogy ti meggazdagodjatok. De még csak nem is az a baj, hogy meggazdagodtatok. Hanem az, hogy közben kockára teszitek mindazt, amiért kimentünk a Békemenetre, amiért polgári köröket szerveztünk, amiért időnket, energiánkat, pénzünket áldoztuk.”

Ezekben az órákban is sokat idézik (és szidják is, mint a bokrot) John McCain amerikai republikánus szenátor Orbán-politikáját ostorozó kritikáját, amely szerint a mai Magyarországot leginkább ezek jellemezik: „a szabadság gyengülése, a hatalommal való visszaélés, a faji megkülönböztetés és a gazdasági megszigorítások”.

Török Gábor politikai elemző így látja: „Orbán Viktor természetesen nem újfasiszta és nem is diktátor. Az elkötelezett antikommunista, konzervatív és korábban a magyar jobboldallal kifejezetten jó viszonyt ápoló republikánus szenátor mégis ezt gondolja. S amit mond, az legfeljebb árnyalatokban, jelzőkben tér el attól, amit az amerikai demokraták vagy a magyar miniszterelnök európai kritikusai mondanak. Egy ideje már nem csupán balról. Mit lehet ilyenkor tenni? Lehet idiótázni, vénemberezni, lehülyézni, imperialistának nevezni. Amúgy jó konzervatív módra gondolkodó, felelős polgárként. Lehet. De ezzel mennyivel vagyunk előbbre? Orbán Viktor nem újfasiszta és nem is diktátor. De nem is tévedhetetlen: könnyen lehet, hogy az orosz kapcsolattal, valamint a politikáját leíró és egyben széles körben hirdető illiberális állammal politikai karrierje legnagyobb hibáját követte el.” Az egykori sztárelemző egyébként ma is „baromi jó” politikusnak tartja a magyar kormányfőt, aki „általában érti, hogy merről fúj a szél, és nem is nagyon hezitál arra fordulni”. Most viszont látnia kellene, hogy nincs tovább. Ezen az úton biztosan nincs. 

Vona Gábor, a Jobbik elnöke is a minap késztetést érzett a nyilvánosság előtti megszólalásra, merthogy szerinte Magyarországon most „elég nagy a baj”.  Sajtótájékoztatóján így értékelte a helyzetet: A válságban Magyarország most is derékig benne van, nemcsak a NATO-tagsága és Ukrajna területi integritása melletti kiállása miatt, hanem a Baltikum légvédelmében jövőre esedékes szerepvállalása miatt is. Az a térség az egyik fegyveres gócpont lehet, és nem lenne szerencsés, ha magyar Gripenek néznének szembe orosz MIG vadászgépekkel.”

A Magyar Rádió csütörtök reggeli 180 perc című műsorában arról beszélt, hogy tájékoztatni kell az embereket, felhívni a figyelmüket arra a veszélyre, amely akár Magyarországra is leselkedhet. Az aktuálpolitikusok közül szinte senki nem meri szóba hozni a témát, csak kerülgetik, mint macska a forró kását. Vona Gábor az előállt és mindinkább elmérgesedő helyzetet Oroszország és az USA geopolitikai konfliktusának nevezi. Magyarország pedig már csak földrajzi fekvése miatt is, éppen a két ellenlábas világhatalom metszéspontján helyezkedik el. Észrevételeinek alátámasztására több érvet is említett, így például az ország hadi kiadásainak gyors megnövelését és a különféle külföldi hadgyakorlatokon való gyakori részvételét. Mi több: közvetlen háborús fenyegetettségre, bekövetkező fegyveres összecsapásra is tett utalást, amely konfliktusból Magyarországnak mindenképpen ki kellene maradnia. Szerinte az nem Magyarország háborúja lesz.

Szabó Angéla