Drótkerítés nélküli haláltáborok

70 éve nyitotta meg kapuit a járeki „lóger”

 

Temerini magyarok és járeki szerbek az áldozatok emlékhalmánál (2012)

Évtizedeken át beszélni sem igen lehetett róla, írni meg egyenesen tilos volt. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy semmit sem hallottak a Tito kommunista rezsimje által működtetett munka- és haláltáborokról. Pedig volt ilyen, és nem is kevés: Vajdaságban hivatalosan 41-et tartottak számon a jugoszláv hatóságok, mindenekelőtt az államvédelmi szolgálat, vagyis ahogy a háború utáni években hívták, az OZNA vezetői. Merthogy a táborok irányítása közvetlenül rájuk tartozott. Ezeket az embertelen intézményeket Titóék eredetileg azért hozták létre, mert a hírhdt AVNOJ-i határozatok szellemében, amelyen az új Jugoszlávia jogrendje is alapult, szerettek volna minél előbb megszabadulni a német lakosságtól, ezért az egész közösséget háborús bűnösnek nyilvánították, valamennyiüket, a csecsemőtől az aggastyánig, megfosztották emberi és állampolgári jogaiktól, kisajátították minden ingatlanjukat, és elkobozták lényegében teljes ingóságukat is. Az ördögi terv egyik kiagyalója és paragrafusokba öntője egyébként az a Moša Pijade volt, akinek a nevét Temerinben (is) még mindig utca őrzi. (Ne legyünk rá büszkék!) Valójában több mint 80 táborról beszélhetünk, ugyanis sok kisebb, homogén német települést a benne lakókkal együtt munkatáborrá alakították. Emellett létrehoztak nagyobb, úgynevezett központi munkatáborokat is, ilyen volt például az újvidéki is. Munkatáborokba munkaképes felnőtt férfiakat és nőket internáltak, rabszolgaként dolgoztatták őket, sőt 1946 után még „rabszolgapiacok” is működtek: aki akart, ingyenmunkára kikérhetett a vállalkozása vagy a gazdasága számára internáltakat.
A legszörnyűbb sors azonban mégsem nekik, hanem azoknak jutott, akik nem munka-, hanem úgynevezett speciális táborba kerültek. Ide hurcolták a hatvan évnél idősebbeket, a 14 évnél fiatalabb gyerekeket, a betegeket és azokat az édesanyákat, akiknek két évnél kisebb gyermekük volt. A Vajdaságban összesen hat speciális – de azt is mondhatnánk, hogy megsemmisítő – tábor működött. Az elsőt, az egyik legborzalmasabbat az egykori Tiszaistvánfalván hozták létre éppen hetven évvel ezelőtt, 1944. december 2-án. Néhány héttel korábban még az evangélikus felekezetű német települést, három-négy tucat magyar leszámítva németek lakták, ekkoriban valamivel többen kétezernél. Többségük azonban, mintegy ötven, zömmel idősebb személy kivételével, szekerekre rakva ingóságai egy részét, már 1944 októberében elmenekült szülőfalujából, és viszontagságos körülmények között visszajutott ősei földjére, Németországba. Az itt maradottakra szomorú sors várt, és nagyon kevesen élték túl a megpróbáltatásokat. December 2-a után ugyanis tömegével internálták Járekra a munkaképtelennek nyilvánított dél-bácskai németeket, de hamarosan érkeztek ide a Bánságból, majd később Jugoszlávia távolabbi területeiről is. 1945. január 23-án azután, mínusz húsz fokos hidegben, gyalogmenetben megérkeztek a kisemmizett, otthonukból kiűzött csurogi és zsablyai magyarok is, majd két hónappal később, március 25-én a mozsoriak. De kerültek ide kisebb számban magyarok Bácska más településeiről is. Az élelmezés és az egészségügyi állapotok rettenetesek voltak, a parancsnokok és az őrök brutalitása nem különben. Drótkerítés ugyan nem vette körül a táborrá nyilvánított települést, szökni azonban mégsem volt érdemes: minden utcasarkon, s falu körül kb. 100 méterenként fegyveres őr állt. Amellett Bácska kellős közepéről túl messzire jutni amúgy sem lehetett volna. Volt, aki az életével fizetett ezért, pl. a temerini Májer kovács, aki marharépáért szökött ki a határba, de a partizán őr lelőtte. A gyerekek, talán mert velük szemben némelyik őr elnézőbbnek bizonyult, ha tehették, koldulni jártak Temerinbe. Mind a német, mind a magyar visszaemlékezők ma is hálával emlékeznek a temeriniekre, akik erejükhöz mérten igyekeztek segíteni a bajba jutottakon. Ez azonban nem állíthatta meg az internáltak pusztulását: Járekon, 1944 decemberétől a tábor felszámolásáig, vagyis 1946 júniusáig a halotti anyakönyv adatai szerint 6429 civil személy veszítette életét, s közülük mintegy ezer a gyermek! De állandóan növekszik azon áldozatoknak a száma, akinek adatait hiába keressük a holtak anyakönyvében.
Példátlan gaztett vette kezdetét 1944 decemberében Járekon, majd folytatódott a többi, még csak ez után létrehozott jugoszláv haláltáborban. Az utolsót, a Titel környéki rezsőházi (Knićanin) tábort csak 1948 márciusában zárták be, s ekkor szüntették meg a központi munkatáborok zömét is.
Kötelességünk emlékezni az ártatlanul elhunyt német, magyar és más nemzetségű áldozatokra, és előbb-utóbb néven kell nevezni szenvedésük és haláluk közvetett és közvetlen okozóit, a rendeletek meghozóit, a parancsok és utasítások kiadóit és végrehajtóit is.

Csorba Béla

http://www.vajma.info/cikk/tukor/6245/-Drotkerites-nelkuli-halaltaborok.html

2014. december 1. [16:47]