Zsózsó, csentó, szákrámentó…

A pénz nem beszél, hanem káromkodik.

Bob Dylan

Sírdogálunk afeletti bánatunkban, hogy egy emberhez méltó élet reményében milyen sokan elhagyják a szülőföldjüket, és mondanak búcsút ennek a szép Vajdaságnak. Közben: semmi nincs még veszve! Magyarországon a fideszes politika épp most kezdi visszaédesgetni azokat, akik már vándorruhát öltöttek, ígérvén nekik ingyenes repülőjegyet hazafelé, jól fizető állást, lakást, miegymást, nálunk meg a szintúgy későn ébredő fineszes politika azt találta ki, hogy inkább megelőzi a bajt, s el sem engedi a saját fiataljait a nagyvilágba. Mondjanak nemet a Nyugat gaz csábításának, ne viszkessen annyira a talpuk, maradjanak a fenekükön – boldoguljanak itthon! 

A napokban ugyanis kiderült, hogy a mi politikánknak van válasza az elvándorlásra: hamarosan közel 40, saját/megbízható embereink által irányított cég kínál a számukra lehetőséget az elhelyezkedésre meg az azzal járó érvényesülésre. És máris adott a szavatolt siker vajdasági magyar receptje: 38 magyar vállalkozás magyar vezetővel, magyar alkalmazottal és magyar pénzzel. Ez a tökéletes képlet. Nálunk megvan minden, ami ehhez kell, egy tényezőt kivéve – pénzünk az nincs, azt az anyaországi testvéreink adják, azt odaátról hozzák. Nekünk csak el kell költeni. Na, de hogy kinek is adjuk, mire is fordítsuk, ez a két fogas kérdés okozhat(ott) csupán némi fejtörést. (Mert azt már régről tudjuk, hogy mi, magyarok leginkább két dolog miatt szoktunk hajba kapni: ki legyen közülünk a főnök és hogyan osztjuk el a pénzt? Minden másban úgy-ahogy, de csak megegyezünk.)

Johann Nestroy azt mondja, hogy a föníciaiak anno kapitális bakot lőttek, mert feltalálták a pénzt, na de: miért ilyen keveset? Az osztrák színész, író, énekes úgy vélte, a pénz az, amiből sosincs elég. Mi most az egyszer nem panaszkodhatunk, elég sokat kaptunk. Harminchét milliónál is többet. Euróban. S ezt szortírozzuk, porciózzuk 38 felé. Olyan elv/mérce alapján, ahogy mindig is szoktuk: ki milyen szép s szófogadó gyerek, úgy jutalmazzuk. (Egyformán, testvériesen csak ritkán osztozkodunk – mert azt nem tartjuk igazságosnak –, pedig ez esetben koponyánként is egy-egy millió járna.) Így zajlik a kiemelt fontosságú, VMSZ-barát cégek/vállalkozások feltőkésítése. Egy pillanatra eltöprengtem azon, mennyi idő alatt állhatott össze a kiváltságosok végérvényes lajstroma, amely a legfelső politikai elit szigorúan bizalmas (lég)kör(é)ben formálódott, a legnagyobb titokban – és alakulhatott volna úgy is, hogy sosem szerzünk róla tudomást.

A mintegy tíz község választott vállalkozóiból készült pénzre várók listáját egy olyan szabadkai cég vezeti, amelynek 7 és fél millió eurót szántak földvásárlás, terménytároló- és üvegszövetgyár építése céljából. Kissé rosszmájúan azt gondoltam, hogy az éllovas Bunfordék alighanem nagyon-nagyon szerethetik a pénzt, merthogy az ő családi vállalkozásuk most egyetlen tollvonással 7 és fél millióval gazdagodik, de aztán – színtiszta meg merő együttérzésből – megmásítottam a véleményemet: a táblázat névsorában valószínűleg ők lehetnek a legágrólszakadtabbak, ezért jár nekik a legnagyobb summa, a leosztásra váró teljes összeg egyötöde. Meg aztán azt sem hallgathatom el, hogy a rátermettségüket ők már évtizedekkel ezelőtt bizonyították, így pedig a sok millió nem számít majd ablakon kihajított pénznek. Régen a családfő számára nem számított rangon alulinak elszegődni egy falusi szövetkezetbe jószágfelvásárlónak vagy bútorgyár-igazgatónak (nyilván attól függően, hogy mikor hová helyezte az akkori párt) s itt is, ott is helyt kellett állnia. Áldásos tevékenységét még ma is „fel-felemlegetik” a csantavériek.

Igazságtalanság lenne azonban (a többiekkel szemben) csak egyik-másik vállalkozónkat kimazsolázni a vajdasági magyar kuglófból, mert nyilván mindegyiknek megvan a maga szédületes sikertörténete. Elégedjünk meg annyival, hogy a 38 cég (újabb) helyzetbe hozása is csak arról árulkodik, amiről Új Péter újságíró beszélt nemrégiben az egyik interjúban: „Minden területen a piaci viszonyok megszüntetését, a haverok kapitalizmusát, a politikai háttérgazdasághoz kötődő figurák nyomulását látjuk.”

A magyarországi hírportál által napvilágra került táblázat tehát nem másról, hanem kimondottan csak Őfelségéről, a Pénzről szól. S ha a mögéje bújtatott gazdasági program, akcióterv kidolgozásán időnként száznál is több szakember tevékenykedett, akkor ezen állítás ellenkezőjének a megcáfolásához kétszáz sem lenne elegendő. Lehet még a megszépítésével kísérletezni, de már nem érdemes. Ugyanis az a számsor, amelyet kihagytak a táblázatból, magáért beszél és mindent elárul. Sehol sem tüntették fel, hogy a glédába állított cégek tőkeinjekciózása után hány itteni magyar fiatal kaphat majd munkát, hánynak nem kell kivándorolnia. Hát, valahogy így adunk mi választ az elvándorlásra…

A káderezés elvén alapuló pénzosztásos botrány pedig teljes egészében rávilágít arra, hogy milyen módon zajlik a délvidéki kassza kezelése, sőt azt a kételkedést is megalapozza: talán nem is számít ez a mostani egyedi, kirívó esetnek, talán már korábban is zajlottak fű alatti pénzügyi tranzakciók, csak éppen nem kerültek nyilvánosságra. Mit tudjuk mi azt?!

Dylannek igaza van. A pénz nem beszél, hanem káromkodik. Most épp jó hangosan – a politikusaink meg nyilván halkan, de cifrán és kacskaringósan.  

Szabó Angéla