A liberalizmus: szabadságformák keresése a modernitás kereten belül.
Különösen fontos itt a tulajdonra, azaz, a tulajdonszerzésre utaló szabadság,
valamint a tulajdon megőrzésének mozzanata: vannak olyan értelmezők, akik
egyenesen azt gondolják, hogy itt minden a tulajdon körül forog. Ez némi zavart
okozhat, mert mi az elsődleges: vajon a szabadság vagy a biztonság? Ne legyünk
naivak: a liberalizmusnak éppúgy vannak vakfoltjai, mint minden modern
gondolatnak. A liberalizmus ugyanis más irányulásokhoz hasonlóan a fehér
európai férfi ideológiájának (volt) a része: túlontúl sok liberális bólogatott
midőn halomra gyilkoltak indiánt, négert, meg egyebet, vagy amikor éppen a
kínaiakat teperték le az ópiumháborúban, mondván, hogy azok lusták, és nem
aknázzák ki az isten által adott földi erőforrásokat. Alkalomadtán belefért a
dologba a rabszolgaság elismerése, vagy éppen a nem-keresztény vallásúak
becsmérlése. De, mondom, ne gondoljuk, hogy ez valamilyen liberális
különlegesség volna: ha valaki nem tudná, ez az európai hagyomány, ráadásul a
liberalizmus a XX. században sokszor korrigálta is magát.
Ám a vajdasági magyart mégiscsak az érdekelheti, hogy vajon a
liberalizmus térhódítása okán zsugorodunk-e? Nemzetellenes-e a liberalizmus?
Ezért gyengülünk? Aki erre magabiztosan igent mond, rögtön hajítsa ki az
ablakon Kossuth Lajost. Vallásellenesség? Pusztítja-e a kereszténységet, a
„nemzetet összetartó kötelékeket” az ateista liberalizmus, vagy a nemzeti
elkötelezettséget a liberális individualizmus? Aki azt hiszi, hogy a
liberalizmus alig várja, hogy pusztuljon a vallás, ám olvasson Eötvös Józsefet,
ha persze fontos számára a magyar hagyomány. Individualizmus? Ugyan már. Nem
olyan egyszerű ez, sokan, sokféleképpen hivatkoztak az individualizmusra, hogy
legyen világos, keresztény gondolkodók is, hovatovább, még fasiszták is, ők
persze vezéregyéniségekre gondoltak. Nagybecsű eleink a XIX. században európai
szinten mozogtak, amikor azt gondolták, hogy a nemzet igazi párja a
liberalizmus: ez egyszerre volt egy függetlenségi harc kifejeződése, és egy
mély koncepció, amely meghatározta a szerbek iránti viszonyulást is. És annak,
aki azt gondolja, hogy ez a régi nemesi liberalizmus elmúlt már, javallom a
következőt: ma is elmélkednek az említett elgondolások alapján jeles emberek:
pl. Magyarországon erdélyi származású barátunk, Molnár Gusztáv, vagy a multikulturalizmus
kútfeje (multikulturalizmus!) a kisebbségi kérdés (autonómia!) iránt
elképesztően érzékeny szerző, Will Kymlicka.
Ha van baj a liberalizmussal: nem nagyon tud mit kezdeni a mai hatalmi
formákkal. De ebben a tehetetlenségben megint csak nincs egyedül: manapság a
hatalom természete olyan, hogy a Nagy Testvért előlegező Orwell jóságos bácsika
csupán.
Liberalizmus: számunkra ez egy meghatározott kontextusban vetődik fel:
a VMSZ uralma, áldatlan állapotok a nyilvánosságban, kínlódásunk a pluralizmus
körül. És a tehetetlenség. Nincsenek errefelé kiforrott eszmék: mi, tévesen,
azt gondoljuk, hogy kisebbségnek ez fényűzés. Csak hát sok zavarodottság
származik ebből. Emlékezetemben vannak bizonyos idevágó meggondolások, de,
mondjuk az, hogy Pásztor István a büszkeségnapi felvonulás kapcsán tesz
bizonyos kijelentést, távolról sem elég ahhoz, hogy a VMSZ-hez odaragasszuk a
„konzervatív” jelzőt. Nem kell a liberalizmusért kiáltani, ha a Második
Nyilvánosságnak a VMSZ-re irányuló bírálatait olvassuk: ez legfeljebb
valamifajta „liberalizációs” igény, távol doktrínáktól, és kiérlelt
koncepcióktól. Médiatalálmány: a VMSZ a nemzeti, ellenfelei a liberálisok.
Márpedig, aki ezt hiszi, kiiratkozott a magyar hagyományból. Aztán
gondolhatja-e komolyan valaki, hogy az MNT ülésein oly serény VMDK-s Tari
István a liberalizmus zászlóvivője lenne? Azon tűnődni, hogy a maroknyi
emberből álló Napló Kör, amely a szabadelvűségre hivatkozik, megrendíti a
hatalom szerkezetét, vagy, ne adj úristen, csökkenti a fennmaradási esélyeket:
ez tragikomikus.
Egyszóval, délibáb lenne a liberalizmussal kapcsolatos vívódásunk? Van
itt mégis valami. A „neoliberalizmus”, amely a néhai liberalizmus valamilyen
késő-kapitalista csökevénye, rossz szó, de nem tudok mást. Majd a piac eldönti,
harsogja a neoliberalizmus szócsöve, a The Economist. Az Európai Uniót
keresztül-kasul áthatja a neoliberalizmus: innen adódnak félelmeim. A
privatizáció aszimmetrikus, a többség és a kisebbség esélyei nem egyformák,
mondom egy nyugati adminisztrátornak. Majd a piac eldönti, mondja ő. Nem jó
privatizálni a kisebbségi médiákat, állítom. Majd a piac eldönti, feleli.
Kell-e kisebbségnek autonómia? Majd a piac eldönti.
Maradjanak-e fenn a kisebbségi magyarok? Majd a piac eldönti. Csak hát
közben a kisebbség eltűnik, mint a kámfor: látjuk, nézzük ezt. A végén netalán
győz a piac, szabadok lesznek az árak, a kisebbségekből meg herbáriumot
készítenek. Az EU esetleg projektumot pénzel majd, hogy kisebbségi emlékművek
jöjjenek létre.
2000 után minden szerb kormány lohol, hogy az EU tagja legyen, és ha
akarja, ha nem, ezt a neoliberális logikát követi. A jelenlegi kormány amely
élenjár az agresszivizmus (lefelé) és a szervilizmus (felfelé) ötvözetének
kotyvasztásában, objektíve csak ösztönzi ezt az eltűnési folyamatot. Rettenetesen
veszélyes helyzet ez.
Aki tehetetlen, gyakran téved téves csatatérre, szeretné
megszemélyesíteni kínlódásának okát. Mégis, legalább csökkentsük a téves
csataterek számát: nem a harmatgyenge, a talán nem is létező liberalizmus
tizedeli a kisebbségi magyarokat.
Losoncz
Alpár
Kisebbségi Fórum –
Temerin, KIFO HÍRLEVÉL II. évf. 128. szám, 2015. május 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése