Nyílt levél a Visszapörgetés megszüntetésének ürügyén
Van az a régi vicc, amelyben a maci megy végig az erdőben és egy hevenyészett lista alapján széttép minden szembejövő állatot, akivel találkozik. Így botlik bele a nyuszikába is, akitől megkérdi:
– Hát te ki vagy?
– Én vagyok a nyuszika.
A medve a papírfecnijére sandít:
– Nyuszika, nyuszika, nyuszika… Igen, itt a neved a listán, ezért én most széttéplek!
– De maci, megmondanád, milyen lista az? – kérdez vissza a megszeppent nyuszika.
– Ez az én halállistám, és széttépek mindenkit, aki rajta van.
– És, ugye, maci, nem lehetne kihúzni a nevem?
– Dehogynem, miért is ne…
És a maci szépen kihúzza a nyuszika nevét a listáról, vagyis életben hagyja.
Hát itt tartunk most nagyjából a valóságban is, a szerepek/szerepkörök könnyen beazonosíthatóak. Talán mondani sem kellene. Vagy: nem is kellene mást mondani, csak elmesélni a viccet. Mint saját történetemet. Úgyis mindenki érti ezt manapság, 2015-ben, Vajdaságban.
De aztán mégis: a vicc macijának szerepében ezúttal Varjú Márta lépett színre, a Magyar Szó főszerkesztője, és mint tudjuk – mert nap mint nap láthatjuk és tapasztalhatjuk – épp mostanság tarolja végig az erdőt. Neki is van egy halállistája, amelyre úri kedve szerint ír fel neveket, más esetben talán ki is húz onnan némelyeket, a fene sem tudja ezt nála és a kiszámíthatatlan szeszélyeinél.
S most úgy adódott, hogy az én nevem is felkerült Varjú Márta halállistájára. Nekem osztották tehát történetünkben a nyuszika szerepét. Illetve annyi pontosítás azért még kell ide, hogy valószínűleg mégsem a nyuszikát kell eljátszanom, hanem egy olyan állatkát, akivel a maci korábban találkozott…
Bevallom, engem nem érdekel Varjú Márta, tudjuk ki ő, ismerjük a képességeit, és azzal is tisztában vagyunk, hogy mért van ott, ahol. Már a főszerkesztői kinevezése is felért egy bohózattal, ténykedése meg aztán végképp. Hadd ne minősítsem.
Eljött ugyanis a pillanat, amikor Varjú Márta engem is kitiltott, félreállított a lapból. Paravánként használja a szerkesztőbizottságot, maga előtt tolva annak tagjait egy kierőszakolt és a torkukon lenyomott döntéssel, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget. Most a testületre hivatkozhat, ahogyan korábban (oly sok más esetben!) ismert és befolyásos politikusokra hárította saját döntései felelősségét. De nem lehet a végtelenségig arra hivatkozni minden igazolhatatlan és megmagyarázhatatlan döntésnél, hogy Pásztor István vagy Lovas Ildikó akarta így, a főszerkesztő meg csak végrehajtotta az utasítást. Mert végső soron a szervilizmusnak is van határa.
Történetünk medvéje azonban nem most látott hozzá halállistájának összeállításához. Emlékezzünk: a közéleti napilap utolsó száma 2011. június24-én jelent meg. Azóta pedig folyamatosan potyognak a fejek. Mondhatja persze bárki nyugodt lélekkel, hogy én sem szóltam semmit, amíg nem értem jöttek – ugye, a régi hasonlat jegyében. Ez persze egyrészt így egyáltalán nem igaz, mert, amikor kellett, akkor igenis szóltam, tudja, aki tudja, ennyi épp elég. De való igaz,hogy nem lármáztam fel a világháló jobb sorsra érdemes szorgos népét minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy valakit sérelem ért; ellenben magyarázkodni sem akarok, mert nyíltan vállalom minden cselekedetem és gondolatom, minden bárhol lejegyzezett sorom – scripsi quod scripsi –, tehát nincs okom szégyenkezésre. Így volt ez már többször korábban is, s így van most is, amikor Varjú Márta kitiltott a Magyar Szóból a szerkesztőbizottság mögött sunyin lapítva. Nem is érdekes. Megtanultam – és, sajnos, megszoktatták velem –, hogy ezzel jár, ha az ember nem tartozik szekértáborokhoz.
A ma már igencsak távolinak tűnő 2007-ben indult a Visszapörgetés című tárcasorozatom a Magyar Szó hétvégi számaiban a rovatvezető felkérésére és az akkori főszerkesztő támogatásával. Az volt az elképzelés, hogy vegyem át, folytassam a nem sokkal korábban elhunyt Cagi bácsi, vagyis Vukovics Géza Villanások című hasonló sorozatát, amely hosszú időn át jelent meg a lap vasárnapi számaiban, amikor még voltak olyanok.
Ezek a hétvégenként publikált tárcaszerű, szórakoztató írások tehát a Magyar Szó immár több évtizedes hagyományai közé tartoznak, amiből én kilenc évet csináltam végig.
Ezt szüntette meg most Varjú Márta gyakorlatilag egyetlen szó nélkül. Még arra sem vette a fáradságot, hogy írjon egy e-mailt, felhívjon telefon, vagy bepötyögjön telefonján egy sms-t, amivel jelezte volna, hogy nem tart igényt a munkámra.
Az idén március 15-e, nemzeti ünnepünk hétvégére esett, ezért alkalmi jegyzetet írtam 1848-ról, Kossuthékról, a forradalomról és szabadságharcról, történelemről. Az írás nem került be a lapba, de ezen nem izgattam magam, mert én is szerkesztőként dolgozom, tehát jól tudom, hogy vannak kényszerhelyzetek, amikor hirdetések, alkalmi mellékletek, vagy egyéb okok miatt egyes rovatokat el kell hagyni az újságból.
A kilenc év alatt, azt hiszem, összesen három alkalommal maradt így ki a Visszapörgetés a lapból. Tehát nem lepődtem meg rajta ezúttal sem. A következő hetekben azonban újra és újra küldtem az írásokat, azok pedig mindenféle hülye kifogásokkal mindig kimaradtak, anélkül, hogy bárki is szólt volna nekem egy árva szót is arról, hogy a sorozatot megszüntették.
Így telt el egy hónap, amikor aztán április közepén írtam egy e-mailt Varjú Márta főszerkesztőnek, Németh Zoltánnak, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettesének és Ökrész Rozáliának, a kiadóház igazgatójának címezve. Ekkor kérdeztem meg először, hogy „nem lehetne kihúzni a nevem a halállistáról?”. Hát nem lehetett…
Másnap Varjú Márta sietve felhívott, és arról beszélt hosszasan, hogy mennyire remek ez a sorozat, ő is nagyon szereti, ezt mindenképp tovább kell csinálni, esze ágában sincs megszüntetni, csak találjuk meg máshol a helyét a lapban, mert a rovat, amelyikben eddig megjelent, már nem fér el az újságban. És persze én beszéljem meg a rovatvezetőkkel, a mellékletek szerkesztőivel, hogy hol folytatódjon. Tehát, hogy Budapestről egyeztessek azokkal a kollégáival, akikkel ő naponta találkozik. Ez már eleve abszurdum, ezért arra kértem, hogy intézkedjen ő helyben, csak értesítsenek engem idejekorán a döntésről. Hát persze…
Mivel semmiféle visszajelzést nem kaptam, beszéltem néhány szerkesztővel, és nagyon gyorsan meg is találtuk az ideális helyét, hol lehetne, hol kellene folytatni a sorozatot. De Varjú Márta ezt is kapásból visszautasította.
Május van, tehát két hónapja nem jelenik meg a Visszapörgetés. Ennyi idő nem volt elég a főszerkesztőnek, hogy hivatalosan tájékoztasson a sorozat megszüntetéséről vagy nem hivatalosan a tudomásomra hozza kirúgásomat. Csak azok a bohókás lózungok vannak, amiket nekem Varjú Márta a telefonban elhebegett.
Ezért úgy döntöttem, hogy minden kapcsolatot megszakítok a Magyar Szóval és a kiadóházzal.
Már hosszabb ideje éreztem (mert, persze, éreztették velem…), hogy teher vagyok Varjú Márta nyakán: egy megtűrt, lesajnált külsős szerző a Magyar Szóban, akit alkalomadtán el akar távolítani. Ezt jelezte már az is, hogy a nemrég ünnepelt hetvenéves jubileumra megjelent Magyar Szó-kötet végén, az egykori munkatársak felsorolásából egy laza mozdulattal kifelejtettek. Pedig, hogy a kilencvenes években valóban ott dolgoztam, semmi sem igazolhatja jobban, mint a munkakönyvem.
De bevallom, egyáltalán nem bánkódtam, nem érdekelt, hogy csak megtűrtként lehetek jelen a lapban, éppen azért, mert tudjuk, hogy kicsoda a jelenlegi főszerkesztő, tisztában vagyunk a képességeivel, és azt is tudjuk, hogy miért van ott, ahol. Különböző intrikákkal igyekeztek rávenni arra is, hogy magam álljak fel, de erre éppen azért sem voltam hajlandó, mert ki akartam várni a pillanatot, amikor Varjú Márta úgy dönt, hogy frontálisan nekem jön.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki az ellenszenvét, de nem tudom elfogadni, hogy bármilyen politikai érdekeket sértettem volna, mert a Visszapörgetés egy szórakoztató hétvégi sorozat volt, történelmi témákról,irodalomról, színházról, filmekről, a mindennapjainkról, személyes apróságokról, a hétköznapok eseményeiről, filozófusokról és filozófiáról, vagy éppenséggel nagy és széles historiográfiai távlatokba állított gondolatokról. Ha valami, hát ez aztán végképp nem sérthette sem Lovas Ildikó, sem Pásztor István érdekeit, akikre Varjú Márta az eddigiekben folyamatosan ujjal mutogatott tisztogatásai alkalmával.
Mert igen, az említettekre hivatkozva távolított el részleteket Matuska Márton írásából és tiltotta le Sinkovits Péter cikkét, ami miatt mellesleg az ő sorozata is megszűnt. És az említettekre hivatkozva alázta meg Miskolci Magdolnát, a Magyar Szó egykori kiváló kanizsai újságíróját, és rájuk hivatkozva hurcolta meg minősíthetetlen módon, törvényt is sértve feleségemet, Mihájlovits Klárát, a lap volt budapesti tudósítóját. No jó, Pressburger Csaba leváltása egy mélypont volt a Magyar Szó (és a Magyar Nemzeti Tanács meg a Vajdasági Magyar Szövetség) történetében, de amit a jelenlegi főszerkesztő elődjének a hetvenéves jubileumi számba írt szövegével művelt, az nem cenzúra volt, hanem szánalmas, ostoba, minősíthetetlen bugyutaság. Sorolhatnánk persze még hosszan a neveket, a konkrét eseményeket, de talán felesleges is…
Engem nem érdekel Varjú Márta, nem fogok most cenzúrát kiáltani, hiszen, mint mondtam, tudjuk, ki ő, ismerjük a képességeit, és tudjuk azt is, mért van ott, ahol. Engem egy valaki érdekelt 2011. június 24-e óta: az olvasó.
Kilenc év után – amikor épp kitiltanak a Magyar Szóból –, szöveget nem kell leadnom, határidőkre nem kell ügyelnem, ezért nincs más dolgom, mint az, hogy megköszönjem az olvasóknak ezt az időszakot, amit ők maguk szépítettek meg azzal, hogy kerestek, telefonáltak, e-mail írtak, leszólítottak utcán, piacon, különféle rendezvényeken, színházak előcsarnokában, ha felismertek, mert beszélgetni akartak azokról a témákról, amelyekről a Visszapörgetésben írtam. Nincs szükségem arra sem, hogy „fényezzem” magam, de a korábbi főszerkesztők – Kókai Péter és Pressburger Csaba – idején külmunkatársként és érintettként rendszeresen megkaptam a különféle felmérésekről és közvélemény-kutatásokról készült elemzéseket, kimutatásokat, eredményeket. Nem tudok róla azonban, hogy mostanában készült volna bármi ilyesmi… Tény azonban, hogy régebben mindig az elsők, vagyis a legolvasottabbak között szerepelt a Visszapörgetés és a rovat, amelyikben megjelent, s amelyet neveztek időközben Szabadidőnek és Panorámának is. Nincs szükségem arra, hogy fényezzem magam, ellenben fontos hangsúlyozni, amikor megköszönöm az olvasóknak ezt a kilenc évet. Én nagyon szerettem a Visszapörgetést csinálni, és nem tagadom, az életmódom részévé vált már, ezért külön is fájdalmas az elvesztése.
Végezetül ajánlom még a Visszapörgetésnek ezt a kilenc naptári esztendejét Cagi bácsi, a Magyar Szó egykori – méltó! – főszerkesztője emlékének, akit egyszer majd (amikor összefutunk abban a jobb világban, amelybe ő már belépett) megkérdezek, hogy tetszett-e neki a sorozat, mert nagyon remélem, hogy örömét lelte benne.
A jó szándékú kollégáktól, akik a kilenc év alatt mindenben segítettek, elnézést kérek, hogy ez most így ér véget.
Az olvasókkal találkozni fogunk más formában, más helyzetben, más körülmények között, de egészen bizonyosan… És ha Lovas Ildikó, Pásztor István vagy a szerkesztőbizottság nem is tudja, hogy kiben bízhat meg – ennek a tudásnak az olvasók egészen biztosan a birtokában vannak. A teljes névsor ott olvasható Varjú Márta halállistáján.
Szabó Palócz Attila
Van az a régi vicc, amelyben a maci megy végig az erdőben és egy hevenyészett lista alapján széttép minden szembejövő állatot, akivel találkozik. Így botlik bele a nyuszikába is, akitől megkérdi:
– Hát te ki vagy?
– Én vagyok a nyuszika.
A medve a papírfecnijére sandít:
– Nyuszika, nyuszika, nyuszika… Igen, itt a neved a listán, ezért én most széttéplek!
– De maci, megmondanád, milyen lista az? – kérdez vissza a megszeppent nyuszika.
– Ez az én halállistám, és széttépek mindenkit, aki rajta van.
– És, ugye, maci, nem lehetne kihúzni a nevem?
– Dehogynem, miért is ne…
És a maci szépen kihúzza a nyuszika nevét a listáról, vagyis életben hagyja.
Hát itt tartunk most nagyjából a valóságban is, a szerepek/szerepkörök könnyen beazonosíthatóak. Talán mondani sem kellene. Vagy: nem is kellene mást mondani, csak elmesélni a viccet. Mint saját történetemet. Úgyis mindenki érti ezt manapság, 2015-ben, Vajdaságban.
De aztán mégis: a vicc macijának szerepében ezúttal Varjú Márta lépett színre, a Magyar Szó főszerkesztője, és mint tudjuk – mert nap mint nap láthatjuk és tapasztalhatjuk – épp mostanság tarolja végig az erdőt. Neki is van egy halállistája, amelyre úri kedve szerint ír fel neveket, más esetben talán ki is húz onnan némelyeket, a fene sem tudja ezt nála és a kiszámíthatatlan szeszélyeinél.
S most úgy adódott, hogy az én nevem is felkerült Varjú Márta halállistájára. Nekem osztották tehát történetünkben a nyuszika szerepét. Illetve annyi pontosítás azért még kell ide, hogy valószínűleg mégsem a nyuszikát kell eljátszanom, hanem egy olyan állatkát, akivel a maci korábban találkozott…
Bevallom, engem nem érdekel Varjú Márta, tudjuk ki ő, ismerjük a képességeit, és azzal is tisztában vagyunk, hogy mért van ott, ahol. Már a főszerkesztői kinevezése is felért egy bohózattal, ténykedése meg aztán végképp. Hadd ne minősítsem.
Eljött ugyanis a pillanat, amikor Varjú Márta engem is kitiltott, félreállított a lapból. Paravánként használja a szerkesztőbizottságot, maga előtt tolva annak tagjait egy kierőszakolt és a torkukon lenyomott döntéssel, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget. Most a testületre hivatkozhat, ahogyan korábban (oly sok más esetben!) ismert és befolyásos politikusokra hárította saját döntései felelősségét. De nem lehet a végtelenségig arra hivatkozni minden igazolhatatlan és megmagyarázhatatlan döntésnél, hogy Pásztor István vagy Lovas Ildikó akarta így, a főszerkesztő meg csak végrehajtotta az utasítást. Mert végső soron a szervilizmusnak is van határa.
Történetünk medvéje azonban nem most látott hozzá halállistájának összeállításához. Emlékezzünk: a közéleti napilap utolsó száma 2011. június24-én jelent meg. Azóta pedig folyamatosan potyognak a fejek. Mondhatja persze bárki nyugodt lélekkel, hogy én sem szóltam semmit, amíg nem értem jöttek – ugye, a régi hasonlat jegyében. Ez persze egyrészt így egyáltalán nem igaz, mert, amikor kellett, akkor igenis szóltam, tudja, aki tudja, ennyi épp elég. De való igaz,hogy nem lármáztam fel a világháló jobb sorsra érdemes szorgos népét minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy valakit sérelem ért; ellenben magyarázkodni sem akarok, mert nyíltan vállalom minden cselekedetem és gondolatom, minden bárhol lejegyzezett sorom – scripsi quod scripsi –, tehát nincs okom szégyenkezésre. Így volt ez már többször korábban is, s így van most is, amikor Varjú Márta kitiltott a Magyar Szóból a szerkesztőbizottság mögött sunyin lapítva. Nem is érdekes. Megtanultam – és, sajnos, megszoktatták velem –, hogy ezzel jár, ha az ember nem tartozik szekértáborokhoz.
A ma már igencsak távolinak tűnő 2007-ben indult a Visszapörgetés című tárcasorozatom a Magyar Szó hétvégi számaiban a rovatvezető felkérésére és az akkori főszerkesztő támogatásával. Az volt az elképzelés, hogy vegyem át, folytassam a nem sokkal korábban elhunyt Cagi bácsi, vagyis Vukovics Géza Villanások című hasonló sorozatát, amely hosszú időn át jelent meg a lap vasárnapi számaiban, amikor még voltak olyanok.
Ezek a hétvégenként publikált tárcaszerű, szórakoztató írások tehát a Magyar Szó immár több évtizedes hagyományai közé tartoznak, amiből én kilenc évet csináltam végig.
Ezt szüntette meg most Varjú Márta gyakorlatilag egyetlen szó nélkül. Még arra sem vette a fáradságot, hogy írjon egy e-mailt, felhívjon telefon, vagy bepötyögjön telefonján egy sms-t, amivel jelezte volna, hogy nem tart igényt a munkámra.
Az idén március 15-e, nemzeti ünnepünk hétvégére esett, ezért alkalmi jegyzetet írtam 1848-ról, Kossuthékról, a forradalomról és szabadságharcról, történelemről. Az írás nem került be a lapba, de ezen nem izgattam magam, mert én is szerkesztőként dolgozom, tehát jól tudom, hogy vannak kényszerhelyzetek, amikor hirdetések, alkalmi mellékletek, vagy egyéb okok miatt egyes rovatokat el kell hagyni az újságból.
A kilenc év alatt, azt hiszem, összesen három alkalommal maradt így ki a Visszapörgetés a lapból. Tehát nem lepődtem meg rajta ezúttal sem. A következő hetekben azonban újra és újra küldtem az írásokat, azok pedig mindenféle hülye kifogásokkal mindig kimaradtak, anélkül, hogy bárki is szólt volna nekem egy árva szót is arról, hogy a sorozatot megszüntették.
Így telt el egy hónap, amikor aztán április közepén írtam egy e-mailt Varjú Márta főszerkesztőnek, Németh Zoltánnak, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettesének és Ökrész Rozáliának, a kiadóház igazgatójának címezve. Ekkor kérdeztem meg először, hogy „nem lehetne kihúzni a nevem a halállistáról?”. Hát nem lehetett…
Másnap Varjú Márta sietve felhívott, és arról beszélt hosszasan, hogy mennyire remek ez a sorozat, ő is nagyon szereti, ezt mindenképp tovább kell csinálni, esze ágában sincs megszüntetni, csak találjuk meg máshol a helyét a lapban, mert a rovat, amelyikben eddig megjelent, már nem fér el az újságban. És persze én beszéljem meg a rovatvezetőkkel, a mellékletek szerkesztőivel, hogy hol folytatódjon. Tehát, hogy Budapestről egyeztessek azokkal a kollégáival, akikkel ő naponta találkozik. Ez már eleve abszurdum, ezért arra kértem, hogy intézkedjen ő helyben, csak értesítsenek engem idejekorán a döntésről. Hát persze…
Mivel semmiféle visszajelzést nem kaptam, beszéltem néhány szerkesztővel, és nagyon gyorsan meg is találtuk az ideális helyét, hol lehetne, hol kellene folytatni a sorozatot. De Varjú Márta ezt is kapásból visszautasította.
Május van, tehát két hónapja nem jelenik meg a Visszapörgetés. Ennyi idő nem volt elég a főszerkesztőnek, hogy hivatalosan tájékoztasson a sorozat megszüntetéséről vagy nem hivatalosan a tudomásomra hozza kirúgásomat. Csak azok a bohókás lózungok vannak, amiket nekem Varjú Márta a telefonban elhebegett.
Ezért úgy döntöttem, hogy minden kapcsolatot megszakítok a Magyar Szóval és a kiadóházzal.
Már hosszabb ideje éreztem (mert, persze, éreztették velem…), hogy teher vagyok Varjú Márta nyakán: egy megtűrt, lesajnált külsős szerző a Magyar Szóban, akit alkalomadtán el akar távolítani. Ezt jelezte már az is, hogy a nemrég ünnepelt hetvenéves jubileumra megjelent Magyar Szó-kötet végén, az egykori munkatársak felsorolásából egy laza mozdulattal kifelejtettek. Pedig, hogy a kilencvenes években valóban ott dolgoztam, semmi sem igazolhatja jobban, mint a munkakönyvem.
De bevallom, egyáltalán nem bánkódtam, nem érdekelt, hogy csak megtűrtként lehetek jelen a lapban, éppen azért, mert tudjuk, hogy kicsoda a jelenlegi főszerkesztő, tisztában vagyunk a képességeivel, és azt is tudjuk, hogy miért van ott, ahol. Különböző intrikákkal igyekeztek rávenni arra is, hogy magam álljak fel, de erre éppen azért sem voltam hajlandó, mert ki akartam várni a pillanatot, amikor Varjú Márta úgy dönt, hogy frontálisan nekem jön.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki az ellenszenvét, de nem tudom elfogadni, hogy bármilyen politikai érdekeket sértettem volna, mert a Visszapörgetés egy szórakoztató hétvégi sorozat volt, történelmi témákról,irodalomról, színházról, filmekről, a mindennapjainkról, személyes apróságokról, a hétköznapok eseményeiről, filozófusokról és filozófiáról, vagy éppenséggel nagy és széles historiográfiai távlatokba állított gondolatokról. Ha valami, hát ez aztán végképp nem sérthette sem Lovas Ildikó, sem Pásztor István érdekeit, akikre Varjú Márta az eddigiekben folyamatosan ujjal mutogatott tisztogatásai alkalmával.
Mert igen, az említettekre hivatkozva távolított el részleteket Matuska Márton írásából és tiltotta le Sinkovits Péter cikkét, ami miatt mellesleg az ő sorozata is megszűnt. És az említettekre hivatkozva alázta meg Miskolci Magdolnát, a Magyar Szó egykori kiváló kanizsai újságíróját, és rájuk hivatkozva hurcolta meg minősíthetetlen módon, törvényt is sértve feleségemet, Mihájlovits Klárát, a lap volt budapesti tudósítóját. No jó, Pressburger Csaba leváltása egy mélypont volt a Magyar Szó (és a Magyar Nemzeti Tanács meg a Vajdasági Magyar Szövetség) történetében, de amit a jelenlegi főszerkesztő elődjének a hetvenéves jubileumi számba írt szövegével művelt, az nem cenzúra volt, hanem szánalmas, ostoba, minősíthetetlen bugyutaság. Sorolhatnánk persze még hosszan a neveket, a konkrét eseményeket, de talán felesleges is…
Engem nem érdekel Varjú Márta, nem fogok most cenzúrát kiáltani, hiszen, mint mondtam, tudjuk, ki ő, ismerjük a képességeit, és tudjuk azt is, mért van ott, ahol. Engem egy valaki érdekelt 2011. június 24-e óta: az olvasó.
Kilenc év után – amikor épp kitiltanak a Magyar Szóból –, szöveget nem kell leadnom, határidőkre nem kell ügyelnem, ezért nincs más dolgom, mint az, hogy megköszönjem az olvasóknak ezt az időszakot, amit ők maguk szépítettek meg azzal, hogy kerestek, telefonáltak, e-mail írtak, leszólítottak utcán, piacon, különféle rendezvényeken, színházak előcsarnokában, ha felismertek, mert beszélgetni akartak azokról a témákról, amelyekről a Visszapörgetésben írtam. Nincs szükségem arra sem, hogy „fényezzem” magam, de a korábbi főszerkesztők – Kókai Péter és Pressburger Csaba – idején külmunkatársként és érintettként rendszeresen megkaptam a különféle felmérésekről és közvélemény-kutatásokról készült elemzéseket, kimutatásokat, eredményeket. Nem tudok róla azonban, hogy mostanában készült volna bármi ilyesmi… Tény azonban, hogy régebben mindig az elsők, vagyis a legolvasottabbak között szerepelt a Visszapörgetés és a rovat, amelyikben megjelent, s amelyet neveztek időközben Szabadidőnek és Panorámának is. Nincs szükségem arra, hogy fényezzem magam, ellenben fontos hangsúlyozni, amikor megköszönöm az olvasóknak ezt a kilenc évet. Én nagyon szerettem a Visszapörgetést csinálni, és nem tagadom, az életmódom részévé vált már, ezért külön is fájdalmas az elvesztése.
Végezetül ajánlom még a Visszapörgetésnek ezt a kilenc naptári esztendejét Cagi bácsi, a Magyar Szó egykori – méltó! – főszerkesztője emlékének, akit egyszer majd (amikor összefutunk abban a jobb világban, amelybe ő már belépett) megkérdezek, hogy tetszett-e neki a sorozat, mert nagyon remélem, hogy örömét lelte benne.
A jó szándékú kollégáktól, akik a kilenc év alatt mindenben segítettek, elnézést kérek, hogy ez most így ér véget.
Az olvasókkal találkozni fogunk más formában, más helyzetben, más körülmények között, de egészen bizonyosan… És ha Lovas Ildikó, Pásztor István vagy a szerkesztőbizottság nem is tudja, hogy kiben bízhat meg – ennek a tudásnak az olvasók egészen biztosan a birtokában vannak. A teljes névsor ott olvasható Varjú Márta halállistáján.
Szabó Palócz Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése