RÁCZ KRISZTINA: Dél, délkelet

A vajdasági magyarság a szórványban köszöni, jól megvan. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert tudják: az elkerülhetetlen vég tanúi és aktív szereplői ők egyben 

 

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

(Vörösmarty Mihály: Szózat)

---

Mindig a sors szerencséjének tartottam, hogy tősgyökeres bánáti vagyok, tudtommal egy csöpp „bácskai vér” sem csörgedezik az ereimben. Szlovák, vélhetőleg szerb, román és cigány annál inkább. Azt, hogy jelenleg Bácskában élek, a sors furcsa fintorának tartom, akárcsak azt, hogy Zentán születtem. Ez a két tény azonban semmit sem vesz el az érzésből, amikor átmegyek a Tiszán, és megdobban a szívem, hogy hazaértem.
Sokszor hallottam a „tutajos bánátiakról” szóló viccet, meg azt is tudom, hogy „bánátinak lenni nem bűn, csak szégyen”. Az efféle tréfa mindig lepergett rólam, mert tudom: bánátinak lenni büszkeség, kiváltság. Annak a kiváltsága, hogy a sovány földet is meg tudjuk művelni, hogy szerbekkel, szlovákokkal, románokkal keveredünk, hogy lehet, hogy ö-zve beszélünk magyarul, de tudunk szerbül, hogy lehet, hogy nem vagyunk túl műveltek és nincsenek kifinomult polgári hagyományaink, de a mocsár partján vagy a homokpuszta közepén is megélünk. Vajdaságnak az a Bánát, ami Amerikának a Dél: a vadabb, a szikárabb, de az erősebb, a szívósabb része is egyben.

VÉGEK, VÉGZET, VÉG
Kollégámmal* egy kutatás miatt utaztunk Dél-Bánátba, adatokat gyűjtöttünk arról, hogy miként él a vajdasági magyar ifjúság a szórványban. Ha azt halljuk, szórvány, olyanok jutnak eszünkbe, hogy pusztulás, enyészet, eltűnés vagy megmaradás, templom és iskola, asszimiláció, kihalás, végek, végzet, vég. Ezzel szemben

a vajdasági magyarság a szórványban köszöni, jól megvan.

Annak ellenére, vagy éppen azért, mert tudják: az elkerülhetetlen vég tanúi és aktív szereplői ők egyben.
A verseci magyar kultúrkör tagjai péntek este kávé mellett vitatják meg az élet nagy dolgait.

Magyarul beszélgetnek, de magyarságról szó sincs.

Ha megkérdeznénk, talán sóhajtanának egyet, de nem kérdezzük, mert minek: tudjuk mi is, ők is, hogy unokáik már nem fognak tudni magyarul.

(Fotók: Vataščin Péter)

Egy dél-bánáti falucska művelődési egyesületének a mennyezete beázik. A gondnok meséli, hogy „el lett ez cseszve”: az épület tulajdonosa egy belgrádi magánvállalkozó, szerveztek hát egy, a faluban élő más nemzetiségek egyesületeivel közös programot, amire meghívták őt is, azt remélve, hogy majd megfinanszírozza a tető javítását. A helyi magyar politikai szervezet tótumfaktuma azonban úgy látta jónak, hogy meg kell hívni az eseményre a párt magasrangú tisztségviselőit is a messzi Szabadkáról – a vállalkozó azonban ezt megtudva el sem jött, azt üzente, ő nem akar politikai játékokban részt venni. A plafon azóta egyre nyirkosabb, foltokban hullik a vakolat, zöldell a penész rajta.

A helyi fiatalok közül sokan ennek ellenére arra a kérdésre, hogy egy ideális világban hol szeretnének élni, azt válaszolják: itt.

De a világ nem ideális, sokan el fognak menni, sokakat meg nem is találtunk a faluban, éppen azért, mert már elmentek. De nem azért mentek el, mert kénytelenek szerbül járni középiskolába, ha nem akarnak Becskereken vagy Szabadkán kollégiumban lakni és csak havonta egyszer hazajárni, mert olyan rossz a közlekedési összeköttetés. Nem is azért, mert a szomszéd falvak szlovák, román és szerb lakosai között rosszul éreznék magukat, sőt, nem ritkák a nemzetiségileg vegyes házasságok. Azért mennek el, mert nincs munka, és minden más problémájuk is ebből ered: nincs pénz, nincs kikapcsolódási lehetőség, nem lehet családot alapítani.

A NYELV NEM PRIORITÁS
Versecen ezzel szemben az életszínvonal szerbiai viszonylatban egész jónak tűnik: a fiatalok péntek este készülnek a klubokba, kávézókba, azt mondják,

sok a szórakozási lehetőség Versecen, „kis város, de minden van”,

szeretnek itt élni. Csak azért, mert alig van kivel magyarul beszélni, nem fognak elköltözni.
Kíváncsi vagyok, mit mondanának ezek a fiatalok annak az ismerősömnek, akivel azon vitáztam egyszer, hogy kell-e egy magyar szórakozóhely Újvidéken, baj-e, ha a Művészklubban technozene szól és szerbek járnak oda. Az ismerősöm azt fájlalta, nem lesz már hol magyar fiúknak magyar lányokkal ismerkedni, én pedig azt vallom, hogy ha egy rendszer nem tudja fönntartani magát, akkor kár „mesterségesen táplálni”, mert pár évnél tovább nem lehet életben tartani úgysem.

Ha a magyar fiúk számára prioritás magyar lányokkal találkozni, akkor meg fogják találni a módját, függetlenül attól, hogy van-e színmagyar szórakozóhely az adott településen.

Versecen egyértelmű, hogy ez nem lényeges a legtöbbjük számára. Vitatkozni lehet azon, hogy ez a helyi magyarok hibája-e, a vajdasági magyar politikáé vagy a szerb asszimilációs törekvéseké. De mielőtt ezt tennénk, hadd emlékeztessek egy klisészámba menő igazságra: a dolgok jobbak voltak régen, de lehet, hogy nem (csak) azért, mert több volt a magyar, hanem, mert mi voltunk fiatalabbak/fiatalok és mert jobban éltünk.

SZÓRVÁNY A SZÓRVÁNNYAL SZERET SZÓRAKOZNI
Az idősebb verseci magyarok számára még fontos a magyar szó, a népzene; a romániai resitai művelődési egyesülettel ápolnak jó kapcsolatot, bálakba, kultúrestekre járnak egymáshoz. Szórvány a szórvánnyal. Valószínűleg nem véletlen alakult ez így: ahogy a fiataloknak több a közös témájuk, értékük, élményük a helyi szerbekkel, románokkal, az idősebbeknek több a közös örömük és gondjuk a resitaiakkal, mint pl. a zentai művelődési központ tagjaival lenne. Dél-Bánát mindig is periféria volt, mind a magyarok, mind a szerbek, románok, szlovákok, németek, és minden ott élő számára. Ma sincs másként:

Versecen vagy Torontálvásárhelyen nem téma a gazdaságfejlesztési stratégia, mert már régen tudják, hogy csak magukra számíthatnak.

BÁNÁT, AKÁRCSAK BÉCS
Amióta Bácskába költöztem, sokat tanultam: már tudom nagyjából, ki kicsoda a vajdasági magyar politikában. Amíg Becskereken éltem, szinte ugyanannyira nem ismertem ezeket a neveket és arcokat, mint amikor Bécsben laktam. A VMSZ-t, az MNT-t és a többi, a vajdasági magyarságot képviselő szervezetet és intézményt összvajdaságinak tekintjük, valójában azonban észak-bácskára, de legfeljebb bácskára terjed ki a hatósugaruk. Délen, délkeleten, ahol még van magyar iskola, egy-egy iskolabusz finanszírozására korlátozódik a tevékenységük, illetve évről évre megírják a kérvényeket, hogy induljon magyar első osztály, esetleg támogatják a néptánccsoportot, magyarországi kirándulást, vagy megszervezik a magyar jellegű eseményeket. Félreértés ne essék: ez nem kevés, ezek nagyon is jelentős dolgok a közösség számára. De ezeket minden hatalom többé-kevésbé megtette, még a miloševići időkben is, főleg választások előtt.



És ami ennél is lényegesebb: ha a helyieknek ez fontos, akkor ki fogják harcolni maguknak, és ehhez bármely párt, szervezet, hatalmi struktúra segítségét elfogadják, illetve megszerzik. Egy Bánátba települt bácskai ismerősöm mondta egyszer, hogy példaértékű az, hogy

itt, ha magyar ügyről van szó, nincsenek oldalak, nincs pártoskodás. Azért, tenném hozzá, mert a szórványban nem zsíros a föld és nincs mit lefölözni. Ha pedig a helyieknek már nincs ereje ezekhez a harcokhoz, akkor nincs az a párt, nincs az a szerv, amely életet fog lehelni a szórványba.

ETNIKAI ALAPON FÁJÓ SZÍV
Utazásunk során még inkább nyilvánvalóvá vált számomra, amit eddig is tudtam:

hamarosan be fog következni a vég.

A városokban egy-két generációt követően már nem lesz magyar. A falvakban ez valamivel hosszabb folyamat lesz. Ürményházán nem az (lesz) a gond, hogy asszimilálódnak a magyarok, hanem az, hogy teljesen össze fog dőlni a művelődési ház, és nem lesz, aki megjavítsa, mert nem is lesz rá szükség: a fiatalok az ausztriai magyar bálakban fognak csárdást táncolni.

A falu Facebook-csoportjában már most több a faluból elszármazott, mint a jelenleg ott élő. Minden második ház üres.

De nincs ez másként a főként szerbek által lakott Banatski Sokolacon vagy a románok lakta Uzdinban sem.
Nekem személy szerint jobban fáj a lepusztult Velika Greda-i kúria látványa, mint az, hogy Versecen nincs már magyar iskola. Számomra mindegy lenne, hogy milyen nemzetiségűek újítanák föl, csak lakna benne valaki! Viszont értem azt is, hogy valaki megengedheti magának azt a luxust, hogy etnikai alapon fáj a szíve a pusztuló falvakért. De azt nem értem, hogy az, aki a „tömbben”, Magyarországon vagy bárhol fontosnak érzi, hogy egy, történelmi viszonylatban nagyon rövid, de emberileg talán jelentős ideig még legyenek magyarok a szórványban, miért nem javíttatja meg a lepusztult művelődési házakat, miért nem költözik Versecre és szervezi újra a magyar oktatást, miért nem szervez programokat a magyar fiataloknak Hertelendyfalván vagy miért nem megy el családostól Ürményházára lakni és a közösség életét, magyarságukban megmaradását segíteni.

Hely az van bőven, a bánáti síkság nagy, ház is van sok üres és olcsó, lehet válogatni, hogy falun vagy városban, szerbek, szlovákok vagy románok között érzi magát jól a népnevelő.

Akinek pedig nem fűlik a foga ilyesmihez, az egy könnycseppet se hullasson értük. A bánáti ember szívós, ellesz segítség nélkül, ahogy eddig is elvolt.

(Autonómia)

http://hu.autonomija.info/racz-krisztina-del-delkelet/ , 2015 Dec 18 

* A fotókat Vataščin Péter készítette, és a vele való többórás autózás során való beszélgetések serkentették a fönti gondolatok jónéhényát.