A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.
(Pilinszky János)
Szerbiában tartós a múlt. Még nem múlt el. Igaz, a szavatossági ideje
lejárt – még 2000 őszén –, de mindmáig semmit sem veszített a frissességéből.
Az országot mintha ma is Milošević kormányozná egyenesen a túlvilágról,
egykori kulcsemberei most is magas politikai posztokon pöffeszkednek.
Nem javult a helyzet egy hajszálnyit sem a hétvégi választás után: dölyfösen
beintettünk a demokráciának és visszakanyarodtunk a valaha volt egypártrendszer-megoldású
irányításhoz, így továbbra is kíméletlenül központosul az új hatalom egyetlen
régi ember kezében. Egyáltalán nem mellékes, hogy a politika által szentesített
intézményes hátraarc a nagyvilágnak is megfelel, alighanem azért tartja
játékban még egy ideig a maga balkáni bábfiguráit. És bár az ügyesen
felállított politikai paraván – egyelőre még – a szemünk elől sok mindent
eltakar, a háttérből érkező furcsa neszek, zörejek napról napra erősödnek. Egyre
félelmetesebben recseg-ropog ez a farkas/ordas rendszer, amely jószerével már
csak választási csalással képes hatalmon tartani magát. (És most mondhatnánk
erről még további egy-két naiv mondatot – némi pillarebegtetéssel –, ha nem
tudnánk: van, ami akkor is igaz, ha nem hiszünk benne.)
A Szerbiában éldöglődő kisembert ma már nem érdekli a koszovói csonton
marakodó éhes kutyák csaholása, sem a honi Alkotmány újraszövegezése, de még az
újvidéki hatalom papírforma szerinti eltakarítása sem. Már amiatt sem szorul
idegcsillapítóra, ha azt hallja, hogy nálunk a leggyalázatosabb a törvény által
megszabott legkisebb órabér, miközben mások a 6 ezer eurós fizetés mellett is
azon sopánkodnak, hogy merő kínszenvedés az életük. A szürke kis muharegér számára
csak az a fontos, hogy legyen egy olyan sokfajta hájjal megkent vezére, aki a
legsötétebb éjszaka közepén is képes elővarázsolni a délibábot, aki szép
holnapot és fényes jövőt ígér. Gyárilag ilyen ő: míg a lábát meg nem rázza,
addig mindig hisz, bízik és remél. Ha ezerszer becsapták, akkor is. Vagy annál
inkább.
A választások nyomán kikerekedett számok silabizálgatása voltaképp
értelmetlen, hiszen cinkelt szavazócédulákkal és nagykorú spílerekkel zajlott a
vasárnapi voksparti. Nem véletlen hogy az eredményhirdetés után több párt is
indítványozta a szavazatok újraszámlálását vagy kérte a voksolás megismétlését.
(Faludy Mester erről töményebben fogalmazott: „Nagy bátorság kell a
gyávasághoz!” – mondta.)
Nekünk, fölényes meg elsöprő győzelemhez szokott vajdasági magyaroknak, ilyen
gondunk szerencsére nincsen, mi most is szívvel-lélekkel vágtattunk a csatába
és ott ütöttük-vágtuk egymást, ahol az a legjobban fáj. Így aztán dupla a dicsőség
is: nyertünk egymás ellen is meg legyőztük önmagunkat is. És most vár
ránk a megérdemelt jutalom, ezúttal is kitárt védőszárnyai alá vesz bennünket
az egyetlen igazi – hegynél nehezebb, vasnál erősebb – országos párt. Ott vár
bennünket az előre elkészített biztonságos, oltalmat adó, langymeleg kuckó. Csak
meg kell hajolni és be(le) kell bújni. Mint a mondókabeli kis Bencének. A
kormosba. És akkor majd mi is haladunk, együtt a hala(n)dókkal.
Az átkos politikában az ilyen összebújós szövetkezést koalíciónak meg partnerségnek
szokták nevezni. Ami jól is hangzik. Míg csak be nem akaszt az idilli
partnerség.
A politikához kicsit sem konyító – valahonnan a megszépítő messzeségből –
úgy képzeli, hogy a magyarságnak hanyatt-homlok menekülnie kellene, ha egy haladó-féle
párt szemet vet rá, ha meg akarja környékezni, hogy még a látszatát is
elkerülje annak, hogy a 90-es évek szerbiai apokalipszisének fekete lovasaival
bármiféle összefüggésbe hozzák. Nem érdekből, számításból, helyezkedésből –
tisztán önvédelemből. S legfeljebb csak ez a szerény méltóságőrző elzárkózás
lehetne a nemkívánatos együttműködés minimumának a maximuma.
Mi lehet a mozgatórugója annak, ha a teljhatalmú szerb pártóriás politikai
partneréül a sajátjai helyett egy totaliter alitert választ? Nem magukfajtát,
nem hasonszőrű, hangos, hazafias szerbeket, hanem csendben, peremvidéken,
magányosan megbúvó másmilyeneket. Magyarokat. Azokat a magyarokat, akiket még nem
is olyan régen ki akartak innen füstölni, ki akartak űzni, s akiket talán most
sem tartanak egyébnek, csak engedelmes, másodrendű, alávaló jogfosztottnak.
A furcsa gesztustétel Európára, Nyugatra nyíló vakablaknak megteszi ugyan,
de túlontúl kevés. Az is csak további álmélkodásra ad okot, hogy a nemzeti
előjelű pártok emiatt nem sértődnek vérig, nem fogadnak örök haragot, még csak
nem is neheztelnek a nagy testvérre, annak efféle kicsapongása miatt. Vagy úgy
vannak vele, hogy egy a szerb kuckó a
vajdasági magyar mackóval? Ez a
kevéske furcsa nyelven beszélő népecske az ország északi részén, már se nem oszt,
se nem szoroz. Jól elfér a vőlegényzsebben, egy zsebkendőben.
És valószínűleg ugyanígy igaz ez megfordítva is: mellettünk döntenének-e a
hatalombitorló kemenceműködtetők, ha mi magunk nem vágynánk a langymelegségre,
ha sértené az orrunkat a ki-kicsapó füstszag, ha csúnyán köhögtetne bennünket a
tüdőnkbe lerakódó korom? Ha a kemencepadkára
ültetve feszt csak fészkelődnénk, morgolódnánk, követelőznénk? Aligha. Ez csak
így működik, ha féken tarthatóak, ellenőrizhetőek és pontosan kiszámíthatóak vagyunk.
Ettől még az obligát kérdés kínos kérdés marad, jó-e egyáltalán a
fehérabroszhoz „emelni” a legatyásodott, rongyos vajdasági magyarságot, hogy a
saját szemével lássa: a tőle elorozott földi finomságokkal terítették meg előtte
az asztalt. Mert oda kell telepedni, ahhoz az asztalhoz, amelynél a döntések
születnek. S amelynél – magától értetődően – lehet kosztolódni, jól is lehet
lakni. Elvégre erről szól a partnerség.
Hamissággal egyszer-kétszer átlábolunk a mérgezett vizű patakon, de a
fenyegetőn közelítő marajló/zajló nagyfolyó vizét már nem ússzuk meg szárazon.
SZABÓ Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése