Bármennyire is strapabírónak meg elnyűhetetlennek mutatkozik a mi
miniszterelnökünk, előbb-utóbb csak kiütköznek rajta az elfáradás nyomai. Most
még alighanem úgy van ezzel (mondhatnánk ironizálva), mint az Ady-vers híres
muszáj hőse, akinek dőltére Tökmag Jankók lesnek, neki viszont minden
körülmények között meg kell maradnia Herkulesnek.
Az ország első embere politikai hatalmának, erejének a teljében van –
olyannyira, hogy éppen most készül bebetonozni az egyeduralmát újabb négy szűk,
keserves esztendőre, a lakosság józanabbik része pedig most még valóban csak
hátulgombolós, lecsúszott zoknis Tökmag Jankó állapotában leledzik, és
várakozik a csodára meghipnotizáltan. A fajankók évek óta éltetik, hatalmon
tartják a fosztogatójukat, az eltiprójukat és egyre csak terjed a politikai
bűz, amit nekünk kell szagolni.
Tiszta erőből dübörög a vándorcirkusz, elnökünk a választási kampány
sűrűjében rendíthetetlen Terminátor módjára járja az országot
keresztben-hosszában: időt nem sajnálva, pénzt nem számítva, fáradságot nem
mutatva. A saját politikai rendezvényeire buszokat meg hozzá utasokat is bérel,
felelevenítve ezzel a szocialista nyolcvanas évek végén felvirágoztatott
rosszemlékű „mítingturizmust”.
A beintésre mozgósítható tömeg mindig indulásra készen áll. Főként
időmilliomos munkanélküliek és unatkozó nyugdíjasok jó kis napidíj fejében
kaphatóak egy-egy hétvégi – politikai agy-nagymosással egybekötött –
városnézéses kirándulásra. A vándormítingelőknek még szendvicset meg itókát sem
kell csomagolniuk az útra, mert a miniszterelnöki figyelmesség, a jó atyai
gondoskodás az ilyesmire is kiterjed. És mint arról a szerb nyelvű sajtó
beszámol, egy-egy ilyen politikai célzatú kiruccanás (az élményen túl) még
kevéske pénzt is hoz a konyhára. A legutóbbi haladó párti bemutatkozás
alkalmával, amit Šabacon, a helyi sportcsarnokban tartottak, napidíjként
ezerötszáz dinár ütötte a zsoldos tömegcsinálók markát. És amíg mások az ilyen
napszámért tíz órát dolgoznak, addig az elnök fogadott, pénzen vett
uszályhordozói szervezetten vonulnak városról városra, helyszínről helyszínre,
és ültő helyükben csak éljeneznek, tapsolgatnak, reklámtáblát szorongatnak meg
zászlót lengetnek. Nem csupán az otthoni unalmas hétköznapokból való kimozdulás
van jótékony hatással a szervezetükre, hanem a lelkes, hipnotikus programbeszéd
is megteszi a magáét. S ha időközben kicsit felheccelik magukat, az is
kimondottan jót tesz a vérkeringésüknek.
Az előre megírt forgatókönyv szerint levezényelt tucatrendezvényeken
általában nem történik semmi említésre méltó. A kivétel is csak erősíti a
szabályt. Ilyen volt a Pancsován megtartott választási pártbemutatkozás, amikor
is egy aprócska homokszem került mindig olajozottan működő gépezetbe. Olyan
zsenánt dolog, olyan gyalázat esett meg, ami csak igen ritkán szokott: az
összesereglett tömegből valaki beszólt a miniszterelnöknek. Váratlanul, gátlástalanul,
jól érthetően és jól időzítetten. A szónok a szépen vasalt szövegében éppen ott
tartott, hogy: „Tudom, ebben az
országban sokan nem érzik még a javulást. Nem vagyok se vak, se süket,
tisztában vagyok azzal, hogy az emberek nehéz körülmények között élnek és hogy
milyen sok a szegény.” Erre jött az elkeseredett reagálás: „Éhesek vagyunk! Elnökünk, a néped éhes!
Tudod-e, elnökünk, hogy húszezer dinár a fizetésünk?”
A mi elnökünket azonban nem olyan fából faragták, hogy meglepődjön vagy
akár csak egy másodpercre is kizökkenjen a nyugalmából, így azon nyomban meg is
felelt a szemtelen bekiabálónak: „Tudom,
barátom, jobban tudom, mint bárki más! Ezt csinálom én mindig, járom az
országot, látom, hogy milyen sok a szegény.”
Később arról olvashattunk, hogy a magaspolitikusi igehintés még véget
sem ért, a neveletlen rebellist a rendőrség már elő is állította. Hogy mi lett
a sorsa, arról egyelőre nem szólnak a beszámolók. Amikor az eset után az elnök
urat a „pancsovai incidensként” elhíresült történésről kérdezték, hogy érte-e
bántódás a bekiabálót, azt válaszolta, hogy reméli, nem történt baja.
A kimerítő országkormányzás és megfeszített kampánytempó azonban még a
mi acélemberünkön is kifog, még a délszláv háborúkban harcedzett politikust is
kicsinálja. Ezt pedig azért lehet erősen gyanítani, mert a napokban – alighanem
egy gyenge pillanatában – elszólta magát. Olyasmi szaladt ki a száján, hogy
amint sikerül aláírnia a kínaiakkal egy fontos adásvételi szerződést, rögvest
szabadságot vesz ki és pihenőre tér. S ezt a szent napot már alig várja. Nos, a
harminchat-millió eurós üzlet tegnap megköttetett. Elkelt a smederevói Vasművek,
a HBIS (Hebei Iron and Steel) nevű cég megvette.
Így hát elnökünk, szavatartó ember lévén, most majd pihenőre vonul.
Elvégre már alig várja. Meg mi is. Az elvonulását. Végleg. Azt.
Szabó Angéla
Videó link:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése