Oldalak

▼

2016. szeptember 13., kedd

REHABILITÁLÁS ÉS RESTITÚCIÓ SZERBIÁBAN


Vitatott rendelkezések – vontatott, akadályokkal terhes eljárások*

A délvidéki/vajdasági magyarok számára ebben a pillanatban az egyik legidőszerűbb kérdés a rehabilitálás és a vagyon-visszaszármaztatás. Hogyan valósul(t) meg  a magyarok joga?

Szerbiában az elvett vagyon visszaadásáról és a kárpótlásról szóló törvényt csak 2011. szeptember 26-án,[1] a rehabilitálási törvényt[2] pedig 2011. december 5-én, vagyis 67 évvel az 1944-es események után, a közép-kelet európai országok közül utolsóként fogadta el a törvényhozás.
            A vagyon-visszaszármaztatási, vagy restitúciós törvényben meghatározott határidő a kérvények átadásra 2014. március 1-jével lejárt. Az elkobzott vagyon visszaigénylésének előfeltétele a volt tulajdonos(ok) sikeres rehabilitálása. A rehabilitálási kérelmek benyújtása az illetékes bíróságoknak 2016. december 15-ével zárul. Ez azt jelenti, hogy azoknak, akik most nyújtják be a rehabilitálási kérelmet, már nincs joguk a restitúcióra. 
            Nem találhatók pontos adatok arra vonatkozóan, hogy a vajdasági magyarok közül hányan indítottak rehabilitálási eljárást a bíróságok előtt, milyen számban befejeződtek be azok sikeresen, illetve mennyi van még folyamatban, sem arra vonatkozóan, hogy közülük hányan követelték vissza a konfiskált vagyont.
            Az újvidéki Felsőbíróságon „2011 novemberétől 2016. június végéig 1389 per volt folyamatban a háborús bűnökkel vádoltak rehabilitálásával és az elvett vagyok visszaszármaztatásával kapcsolatban, amelyek közül 1059 a konfiskált vagyonra vonatkozott. A perek etnikai vonatkozásával kapcsolatos adatok nem hozzáférhetők. Ez a viszonyulás érthető, de nem védelmezi a felet a megalázó gorombaságoktól. ’Tudod te, hogy nagyapád mit követett el!’ – így fogadták az unokát, aki a nagyapja rehabilitálását akarta kérelmezni. És elállt ettől.”[3] 

A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy úgy a rehabilitálási, mint a visszaszármaztatási eljárások hosszadalmasak és bonyolultak. „Nehéz és rögös”[4] utat kell megjárnia annak, aki vállalja ezeket a sok türelmet, kitartást és anyagi kiadást is jelentő eljárásokat.
Az ügyészségek általában a rehabilitálást ellenző véleményükkel és a kedvező végzések elleni (nem ritkán többszöri) fellebbezésekkel akadályozzák az eljárás sikeres befejezését. A bíróságok sem alkalmazzák mindig következetesen a jogszabályokat, a kérelmezőtől követelik, hogy írásos bizonyítékkal igazolja, hogy megjárta például a járeki tábort, holott köztudott, ilyen bizonyítékot nem lehet beszerezni, illetve nem mindenki őrizte meg a szabadulásakor kiadott iratot, hogy abba a helységbe vissza nem mehet, ahonnan elhurcolták.  
A vagyon-visszaszármaztatási törvény 46. szakasza világos, egyértelmű rendelkezést tartalmaz arról, hogy a(z visszaszármaztatási) „ügynökség köteles a teljes (a törvényben előírt minden dokumentumot tartalmazó – B. A.) tárgyakról hat hónapos határidőben döntést hozni, kivéve a különösen összetett tárgyakban, amelyek esetében ez a határidő a teljes követelés átvételétől számított egy év”.

A Restitúciós Ügynökség az utóbbi két évben szinte alig tett valamit a kérvények elbírálása, a közigazgatási eljárás elindítása, illetve a visszaadási határozatok meghozatalával kapcsolatban. Sok esetben még a tárgyalást sem tűzte ki.
Az ügynökség „eddig 13 341 hektár mezőgazdasági földterületet szolgáltatott vissza az örökösöknek. Az állam nem tudja pontosan, mennyi az érintett szántóföldek száma, de a jelenlegi hivatalos adatok szerint összesen mintegy 540 ezer hektár olyan állami földterület van, amelyet részben kell, hogy érintsen a restitúciós folyamat. Ezt a levéltárak és az illetékes telekrendezési szolgálatok hiányos dokumentációja is nehezíti.”[5]
Az elkobzott vagyont visszakövetelőket tömörítő szabadkai egyesület közgyűlésen elhangzottak szerint, „az idén március 28-ig Szabadka területén visszaszármaztattak 96 üzlethelyiséget, négy lakást, négy épületet, 2367 négyzetméter építési földterületet, ahol nem épült semmi, valamint 330 hektár, 51 ár és 34 négyzetméter mezőgazdasági földterületet. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a szabadkaiak nagyjából 3500 hektárt követelnek vissza, látszik, hogy ennek kevesebb mint 10 százaléka esetében fejeződött be a vagyon-visszaszármaztatási folyamat. Szabadkán a visszakövetelt vagyon 90 százaléka mezőgazdasági földterület, itt az igényeltnek mindössze 3,3 százalékát adták vissza.”[6]
Az egyesület sérelmezi, hogy „többszöri ígéret és próbálkozás után sem került parlament elé a törvény módosítása, noha arra az érintettek számos kifogást emeltek. Az egyik legfontosabb, hogy a törvény nem teszi lehetővé a naturális helyettesítést, vagyis, ha a visszaigényelt föld valamiért nem adható vissza, hogy akkor másik földet adjanak helyette. A vagyont visszakövetelők szerint egész sor példa van arra is, hogy az elkobzott vagyont az állami tulajdonból illegális módon idegenítették el, ezért ehhez nem tudnak hozzájutni az egykori tulajdonosok.”[7]

A Szerb Haladó Párt (SNS), amelyet Aleksandar Vučić, a párt elnöke képviselt, és a Vajdasági Magyar Szövetség, amelyet Pásztor István, ugyancsak pártelnök reprezentált, 2016. augusztus 14-én Belgrádban koalíciós szerződés írtak alá „A közös, programszintű együttműködésről és részvételről a Szerb Köztársaság kormányában”.[8]
            A szerződés legfontosabb része a 2. szakasz, miszerint „a szerződő felek egyetértenek abban, hogy a Kormány a(z akkor még – B. A.) miniszterelnök-jelölti programbeszédben bemutatott programbeli célok mellett a Vajdasági Magyar Szövetség programbeli prioritásainak megvalósításán is dolgozni fog”. (A szakasz szerb szövegében nem található az „is” szócska, de ez semmit nem váltóztat a lényegen.) Ezek a „prioritások” 11 pontból állnak és külön dokumentumban, mintegy a szerződés mellékleteként lettek megfogalmazva. [9]
A VMSZ „prioritásainak” 10. pontjának címe a „rehabilitáció, vagyon-visszaszármaztatás, az egyházakkal való együttműködés”, melynek teljes szövege az alábbi:
  1. A rehabilitációs eljárásokban eljáró állami szervek A vajdasági magyar polgári lakosság ellen 1944-45-ben elkövetett aktusok elítéléséről szóló parlamenti nyilatkozattal (Sz.K. hivatalos Közlönye, 54/13), valamint azzal az 2014. október 30-án meghozott kormánydöntéssel összhangban fognak eljárni, amely hatályon kívül helyezte azt a két, 1945-ben született katonai közigazgatási határozatot, amelyek a kollektív bűnösség elve alapján háborús bűnösnek nyilvánították a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat;
  1. Mielőbb módosul a Vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény, amely lehetővé teszi a csereingatlan útján történő kárpótlást, a termőföldek, erdők és építkezési területek vonatkozásában;
  1. Mielőbb rendeződnek a magyar közösség történelmi egyházai és az állam között fennálló nyitott kérdések, különösen a papság társadalombiztosítási státusa;
  1. Az egyházi vagyon visszaszármaztatása mielőbb befejeződik.[10]

A VMSZ az „a” alatt megállapítja, hogy a szerb a hatalmi szervek, (pontosabban: a szerb kormány) „hatályon kívül helyezték” a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat érintő két 1945. évi (január 22-i és március 26-i – B. A.) közigazgatási határozatot”.

Službeni glasnik RS [A SZK Hivatalos Közlönye], 121. szám, 20145. november 5. 26-27. 

A kormányhatározat indoklásából azonban kiderült, hogy „jogerős határozat[11] hatályának megszűnéséről szóló határozatnak[12] – a közigazgatási eljárási törvény 255. szakaszának 3. bekezdése szerint[13] – „csak a jövőben van joghatálya”.[14]
Magyarán ez azt jelenti, hogy ennek a kormányhatározatnak – a bírósági rehabilitációs végzésekkel ellentétben – visszamenő/kezdettől számított hatálya nincsen. Vagyis: csak a hatályon kívül helyező határozat meghozatala napjától előre nézve érvényes (nem pedig a megszüntetett, 1945. évi végzések keltezésétől).
Amennyiben továbbvigyük ezt a gondolatot, akkor a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarok 2014. október  30-ig (amikor a kormány meghozta a határozatot) továbbra is kollektív háborús bűnösök, attól kezdve pedig nem. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a szerb kormány el is törölte meg nem is a három falu magyarjainak a kollektív bűnösségét. Eltörölte a „jövőre nézve”, nem pedig a sérelem elszenvedése pillanatától.

A VMSZ a „prioritásaiban” megfogalmazott álláspontjával is megerősítette, hogy a vajdasági magyarok esetében a kollektív bűnösséget csak „a jövőre vonatkozóan” szüntették meg, és nem a határozatok meghozatalától kezdve, mivel azok megsemmisítésére sajnos nem került sor.
E két viszonyulás hatásának teljesen eltérő a jogkövetkezménye: Az első esetben az érintetteknek továbbra is egyénileg kell kezdeményezniük a rehabilitálási és a vagyon-visszaszármaztatási eljárásokat, beleértve azokat is, aki akkor csecsemők vagy gyermekek voltak, a második esetben pedig csak azoknak kellett volna, akik ellen eljárás folyt, és akiket háborús bűnösöknek nyilvánítottak, vagy ilyen bűnök elkövetése miatt elítéltek.
Ezzel kapcsolatban felvetődik a kérdés: A kormányhatározatot miért nem úgy megfogalmazták meg, hogy minden személy, aki ellen nem hoztak jogerős bírósági ítéletet, vagy közigazgatási határozatot, mentesüljön a kollektív felelősség terhe alól és kapja vissza az elvett vagyonát? Mi ebben a VMSZ felelőssége?
            A VMSZ az idézett bekezdésben megállapítja még, hogy „a rehabilitációs eljárásokban eljáró állami szervek az elkövetett aktusok elítéléséről szóló parlamenti nyilatkozattal” és „a kormánydöntéssel összhangban fognak eljárni”.
            Nem egészen érthető, hogy a VMSZ ezzel a (teljesen felesleges) szövegrésszel mit is akart mondani. Talán az állami szervek másként is eljárhatnak, mint ahogy a jogszabályok előlátják? Mi ebben a pláne?

A „prioritások 10. pontja a „b”, „c” és a „d” alatt csupán elvárásokat fogalmaz meg a restitúciós törvény „mielőbbi módosulása” (mintha önmagától módosulna!), a magyar egyházak és az állam közötti „nyitott kérdések mielőbbi rendeződése”, valamint „az egyházi vagyon visszaszármaztatása mielőbb befejeződése” tekintetében.
Sehol egy követelés, határidő, ami meggyorsítaná a magyar közösség érdekeinek megvalósulását, követeléseinek rendezését! Egyáltalán, a VMSZ értelmezésében mit jelent az, hogy „mielőbb”. 
A VMSZ „prioritások” 10. pontjának megfogalmazásaiból az derül ki, hogy a VMSZ a rehabilitálási és restitúciós kérdésekben sem követelt, az SZHP, illetve az új/régi kormányfő pedig nem vállat semmilyen számon kérhető konkrét kötelezettség teljesítését a vajdasági magyar közösség érdekében. Az, hogy a Kormány – a „koalíciós szerződés 2. szakasza szerint – „a Vajdasági Magyar Szövetség programbeli prioritásainak megvalósításán is dolgozni fog”, éppen semmilyen feladatot/kötelezettséget nem hárít Vučićra. Vagy „dolgozik” ezeken, ha ugyan kedve tartja, vagy nem.
A kormányzati többséghez tartozó VMSZ parlamenti képviselőinek (és természetesen a párt vezetőjének) politikai, szakmai és erkölcsi felelőssége, tehát, a két törvény megfogalmazásával kapcsolatban (is) kétségtelen. A délvidéki magyarság érdekeinek érvényt szerezni nem tudtak, viszont „belementek a vagyon-visszaszármaztatás és a kollektív bűnösség méltánytalan kezelésébe”.[15] Ebből aztán az itteni magyarok számára komoly anyagi és egyéb hátrányok is keletkeztek.
A VMSZ képviselőknek lehetőségük volt ezeknek a kérdéseknek az elfogadható módon való rendezésére, ami sajnos nem történt meg. Most is fontosabb volt számukra a hatalomban való részvétel és néhány jól fizetett (kormány)tisztség megszerzése, mint a vajdasági magyarok érdekeinek képviselete. Teljesen érthetetlenül állunk ezekben a témákban a magyar kormány érdektelensége előtt is.

Az EU-csatlakozási politika elfogadásával Szerbia vállalta a vagyon-visszaszármaztatási kötelezettséget is, de „a gyakorlatban megtesz mindet annak érdekében, hogy erre ne kerüljön sor”.[16]
Az Európai Parlament (EP) 2015. március 11-i állásfoglalásában a Szerbiáról szóló 2014. évi eredményjelentésről (2014/2949(RSP)[17] (a 29. pontban) „felszólította a szerb kormányt a rehabilitációs törvény teljes körű, megkülönböztetéstől mentes végrehajtására; javasolta továbbá a kárpótlási törvény további módosítását a természetbeni kárpótlással kapcsolatos minden eljárási és jogi akadály megszüntetése érdekében”.
            Az EP 2016. február 4-i állásfoglalásában (9. pont)  a Szerbiáról szóló 2015. évi jelentésről (2015/2892(RSP)) „emlékezteti a szerb kormányt a rehabilitációs törvény teljes körű, megkülönböztetéstől mentes végrehajtására; a szerb kormánynak a kárpótlási törvény további módosítását javasolja annak érdekében, hogy a természetbeni kárpótlással kapcsolatban felszámoljanak minden eljárási és jogi akadályt.[18]
A VMSZ politikusai még arra sem voltak képesek, hogy a „prioritásaikba” belefoglalják  az  Európai Parlament állásfoglalásait. Reméljük azonban, hogy ezeknek az EP álláspontoknak eredménye is lesz, és hogy a történelmi igazságtétel mégis valamivel előbbre jut.
  
***
Habár még egyik folyamat – se a rehabilitálási eljárások, se a vagyon-visszaszármaztatás – Szerbiában nincs befejezve, az eddigi tapasztalatok alapján elmondható, hogy a két törvény alkalmazása, azon túlmenően, hogy – a vajdasági magyarok szempontjából – mindkét területen vitatott rendelkezéseket is tartalmaz – lassan, vontatottan, számos akadállyal is nehezítve halad.
Az eddigi eredményekkel, különösen a visszaszármaztatást és a nyugdíjjogokat illetően nem lehetünk megelégedve. Azt is mondhatnánk, hogy kifejezetten szerények, szinte egyedinek mondható sikeres esetekről van szó. Jogaikat csak azok tudták érvényesíteni, akik végigjárták a hosszadalmas, akadályokkal terhes és költséges bírósági eljárást.[19]
Egy „be nem fejezett”,[20] értékelésre váró folyamatról van szó, amelynek végén a VMSZ-nek, mint a hatalmon lévő Szerb Haladó Párt (SNS) koalíciós partnerének be kellene számolnia/el kellene számolnia arról, hogyan is valósult meg a vajdasági magyarok joga a rehabilitálásra és a restitúcióra.
            Ezt a két témát azonban nem tekinthetjük lezártnak mindaddig, amíg átfogó tanulmány vagy kimutatás nem készül a rehabilitálási és a restitúciós eljárásokról. Csak akkor tudunk beszámolni arról, hogy a vajdasági magyarok tekintetében mi volt a hozadéka ennek a két törvénynek, amiről aztán tudományos/szakmai tanácskozást is lehetne tartani.

Újvidék, 2016. szeptember 9.
Mgr. Bozóki Antal, ügyvéd


JOGI ESETEK

Dobi Kálmán (1906) néhai újvidéki hentes mester rehabilitálását leánya 2012. május 22-én kérelmezte az újvidéki Felső Bíróságnál. Édesapját ugyanis 1944 novemberében elvitték a családi házától és az újvidéki folyamőrség laktanyájában kivégezték. Csaknem egy évvel később az akkori hatóságok – minden bizonyíték nélkül – „elmenekült háborús bűnösnek nyilvánították”, minek alapján a családot az összes ingó- és ingatlan vagyonától megfosztották.
A Szerb Köztársaság nevében eljáró újvidéki Felsőfokú Ügyészség a rehabilitálási kérelmet elvitatta, hangoztatva, hogy „nincsen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a nevezett személyt egyáltalán kivégezték volna”.
Az újvidéki Felsőbíróság elutasította az ügyészség álláspontjait és Dobi Kálmánt, a 2013. szeptember 23-i végzésével, rehabilitálta. A végzés kimondja, hogy Dobi Kálmánt „nemzeti okból végezték ki a Szerb Köztársaság területén, bírósági és közigazgatási ítélet nélkül, ami miatt hatályukat veszítik azok a jogi következmények, amelyek ebből a jogellenes tettből következtek”. Az újvidéki Népbizottság és Járásbíróság 1946. évi záradéka „a meghozatalától kezdve, valamint ezeknek a jogi aktusoknak minden jogi következménye is semmis” – áll a bírósági végzésben.
Az ügyészség a rehabilitálási végzés ellen 2013. szeptember 9-én fellebbezést nyújtott be az újvidéki Fellebbviteli Bírósághoz, amely a 2014. április 30-án keltezett döntésével a fellebbezést elutasította és az elsőfokú végzést megerősítette, amely ezzel jogerős lett.
Matuska Márton Elhallgatott razzia c. könyvében – Vérengzés Újvidéken (1944-45) közölt adatok szerint Újvidéken 305 áldozata volt a partizánok bevonulásának.[21] Eddig csak erről az egy rehabilitálásáról van tudomásom, ami matematikailag elenyésző szám. Jó lenne megtudni, hogy a listán lévők közül másokat rehabilitáltak-e?
  
Az restitúciós ügyek közül kiemelném a Köztársasági Vagyon-visszaszármaztatási Ügynökség 2014. szeptember 29-én jogerősé vált „részleges”, határozatát, miszerint az igénylő visszakapta a csúrogi szülői házat. Konkrétan annak a családi háznak és a 4ár 22m2 területű szántónak a visszaadásáról van szó, amelyet a – most már – tulajdonos szüleitől konfiskáltak Csúrogon, a Zsablyai Járási Népbíróság 1945. 11. 13-i döntésével.

A határozat 2014. szeptember 29-én lett jogerős.

                A tulajdonos az ingatlanokkal szabadon rendelkezhet, azzal az egyetlen feltétellel, hogy amennyiben eladná azokat, „Szerbiának, Vajdaság Autonóm Tartománynak és a helyi önkormányzatnak elővásárlási joga van”.   
            A végzés azért „részleges”, mivel visszakövetelés tárgya volt egy, az ugyanazon telekkönyvi betétben és helyen lévő, 02a 88m2 területű szántó is, amelynek visszaadásáról, mivel „építkezési területen lévő parcelláról van szó, utólag döntenek, amikor arra meglesznek a törvényes feltételek”. Erre akkor kerül majd sor, amikor az eljáró hatóság „megállapít minden, a döntéshozatalhoz fontos tényt”. Hogy ez pontosan mennyi idő múlva történik meg, azt a határozat azonban már nem említi.   
A kérelmező – elmondása szerint – személyesen megtekintette az ingatatlant és megállapította: „nagyon rossz állapotban van, és a házban valaki él”.   
A határozat – ismereteim szerint – az első jogi irat, amely visszaadja a kollektív bűnösséggel is sújtott csúrogi illetékességű magyar személy elkobzott ingatlanok tulajdonjogát az egyenes ági leszármazottjának.
Az új tulajdonos azonban nem lehet teljesen elégedett a határozattal, mivel az egykori családi ház eléggé rozzant állapotban került a tulajdonába. Ez mellett, az ugyancsak elkobzott szántó visszaadására még várnia kell. Jogilag megoldatlan az is, hogy a mostani tulajdonosnak joga lenne-e követelni az értékkülönbséget és a 69 évi használati bért?


2016. január közepén a belgrádi bíróság végrehajtotta a járeki tábor[22] volt lakója kárpótlási ügyében hozott – ismereteim szerint első – bírósági rehabilitációs kárpótlási ítéletet. Ez azt jelenti, hogy – a szerb Igazságügy-minisztérium terhére – kifizetésre került az ebben a táborban 1945-ben töltött kilenc hónap alatt elszenvedett lelki fájdalmak utáni, nem anyagi kárpótlási összegként megítélt egymillió dinár, valamint a felmerült eljárási költségek összege is.
            A konkrét esetben a rehabilitálási eljárás még a régi (2006. évi) rehabilitálási törvény alapján – 2006. október 3-án – lett elindítva. Annak ellenére, hogy az akkori törvény egyszerűbb eljárást látott elő, mint a jelenleg hatályos, a rehabilitálás mégis csaknem négy és fél évig tartott. A bíróság a végzést ugyanis csak 2011. február 22-én hozta meg.
            A kárpótlási perben, amely a 2014. május 22-i végzéssel fejeződött be, a bíróság az elszenvedett lelki fájdalmak utáni kárpótlásként az említett összeget ítélte meg. Ez után következett a végrehajtási eljárás.
             A teljes eljárás kilenc év és több mint három hónapig tartott. Annak ellenére, hogy a rehabilitált személy 1945. január 23-án – a csúrogi magyarok kollektív bűnösségéről szóló határozat alapján – amikor a járeki táborba hurcolták mindössze három éves volt. Vagyis semmiképpen sem lehetet háborús bűnös.

Az eljárás elhúzására az is kihatott, hogy az Igazságügy-minisztérium keretében működő Rehabilitációs Kárpótlási Bizottság – a rehabilitálás megtörténte után – figyelmen kívül hagyta a rehabilitációs kártalanítás iránti kérelmet. Továbbá, hogy az Igazságügy-minisztérium a kárpótlásról szóló bírósági ítélettel megszabott 15 napos határidőben nem fizette ki a megítélt összegeket. Magyarán, nem tartotta tiszteletben a bírósági ítéletet. Ez miatt 2015. május 21-én végrehajtási eljárást kellett indítani, ami csaknem további nyolc hónapig tartott. A végrehajtáskor természetesen a törvényes kamat is (f)elszámolásra került. Mindez természetesen elkerülhető lehetett volna, ha a Minisztérium időben fizet.
            Erről a törvényről írta (tíz nappal az elfogadása előtt) Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) köztársasági parlamenti frakcióvezetője: „Kizárólag abban az esetben szavazzuk meg a törvényt, ha az utolsó vesszőig változatlanok maradnak azok a szakaszok, amelyeket október 19-én Slobodan Homennel, az Igazságügy-minisztérium (akkori – B. A.) államtitkárával leegyeztettünk.”[23] A VMSZ képviselői a törvényt – a hiányosságaira történt utalások és figyelmeztetések ellenére – utóbb változatlan formában megszavazták.[24] 
            A törvény gyakorlati alkalmazásáról nyilatkozta aztán – ugyancsak pártérdekből – Varga László, akkor még a VMSZ alelnöke és parlamenti frakciójának tagja: „Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat”.[25] A mindennapi gyakorlatban azonban, sajnos, Varga állításának az ellenkezőjét tapasztaljuk.[26]

__________
* Felszólalás a Kárpát-medencében élő magyar ügyvédek, jogvédők budapesti, 2016. szeptember 9-10-i szakmai találkozóján.


[1] Zakon о vraćanju oduzete imovine [Törvény az elvett vagyon visszaadásáról]. Službeni glasnik RS [a SZK Hivatalos Közlönye], 72. szám, 2011. szeptember 28.
[2] Zakon o rehabilitaciji. Službeni glasnik RS [a SZK Hivatalos Közlönye], 92. szám, 2011. december 7.
[3] Tot Laslo: Mađarska manjina u Srbiji [Magyar kisebbség Szerbiában]. http://bozokiantal.blogspot.rs/, 2016. július 27.
[4] H. G.: A magyarellenes atrocitások áldozataira emlékeztek Zentán. VajdaságMa: http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/17928/A-magyarellenes-atrocitasok-aldozataira-emlekeztek-Zentan.html és Hhzs.: Mindnyájuknak kijár a rehabilitáció. Magyar Szó, 2014. november 11., 13. o., valamint http://www.magyarszo.com/hu/2520/vajdasag_zenta/118271/Mindny%C3%A1juknak-kij%C3%A1r-a-rehabilit%C3%A1ci%C3%B3.htm, 2014. november 11. [11:28]
[7] Uo.
[9] Ezeknek a pontoknak az elemzése külön figyelmet érdemelne – ha akadna erre vállalkozó – és az is, hogy mi valósult meg a két párt előző, 2014. április 27-i koalíciós szerződéséből, amelynek ugyan az az elnevezése, a tartalma és szerkezete is, a „prioritásoknak” pedig a szerkezete, mint mostaniaknak. A Magyar Szó persze, nem tájékozatott a dokumentumok tartalmáról, mivel a VMSZ-nek nem lehet az érdeke, hogy az olvasók tudomást szerezzenek arról. 
[10] Lásd a 8-as alatti honlapon.
[11] A magyar fordításban „végzés”.
[12] A magyar fordításban „végzés”.
[13] Törvény az általános közigazgatási eljárásról (A JSZK Hivatalos Lapja, 33/97. és 31/2001. szám, A Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönye, 30/2010. szám). Lásd a Magyar Nemzeti Tanács Hivatalos Honlapján: http://www.mnt.org.rs/175-Torvenyek-es-egyeb-jogi-dokumentumok-magyar-nyelven (a 37-es szám alatt).
[14] Lásd az indoklás 7. bekezdésében. A 6-os alatti fordításban: „jogerős végzés hatályának megszüntetésről szóló végzés alapján csak a jövőre nézve állhat be jogkövetkezmény”.
[16] Csonka Áron: Hol tart a szerbiai vagyon-visszaszármaztatás? http://csonkaaron.blogspot.rs/, 2016. március 2.

[19] Erről bővebben lásd a Rehabilitálás és restitúció – négy évvel később c. írásom. A meg nem írt történelem nem létezik. Az 19455/45-ös magyarirtás negyed százados kutatásának tapasztalatai, Temerini Újság, 2016. 82-90.
[20] Tot Laslo, a 3-as alatt idézett írás.
[21] Keskenyúton Délvidéki tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest 2015. Az áldozatok névsora, 261-269 o.
[22] Csúrog falu teljes maradék magyarságát az 1944. október dereka és 1945. január 23-a között végrehajtott emberirtás után háborús bűnössé nyilvánították és Járek (Tiszaistvánfalva) német faluban kialakított haláltáborba deportálták.
[23] Pásztor Bálint: Lassú víz partot most. http://www.vajma.info/cikk/tukor/4547/Lassu-viz-partot-mos.html, 2011. november 25. [16:03]
[24] A rehabilitációs törvény és az alkalmazási jogszabályok hibáiról és fogyatékosságairól korábban már írtam. Pld. a Rehabilitálás – négy hónappal később c. írásban. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 24. szám, 2011. február 2.; http://vmszfail.blogspot.com/2012/02/rehabilitaslas-negy-honappal-kesobb.html#more, 2012. február 2.; Kollektív rehabilitáció. http://bozokiantal.blogspot.rs/2012/02/kollektiv-rehabilitacio.html, 2012. február 8. [14:17]; Rehabilitálási jogok. DélHír portál: http://delhir.info/delvidek/magyarsag-koezelet/44216-2015-08-10-10-53-12, 2015. augusztus 10. [14:15]
[25] Pesevszki Evelyn. Magyar Szó, 2013. május 9. 1. és 5., vagy http://www.magyarszo.com/hu/1966/kozelet/96320/Megc%C3%A1folt-%C3%A1ll%C3%ADt%C3%A1sok.htm, 2013. május 9. [12:07] >> 2013. május 9. [19:24].
[26] Fekete Lehel: VMSZ-es rózsaszín bárányfelhők. DélHír portál: http://www.delhir.info/delvidek/magyarsag-koezelet/7784-vmsz-es-rozsazin-baranyfelhk-minden-qokesq-az-uegyeszsegek-nem-lassitjak-a-rehabilitacios-eljarasokat, 2013. május 09. [13:25] és Ágoston András: A rehabilitáció és a VMSZ. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf., 114. szám, 2013. május 16.
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése