„NYELVÉBEN ÉL A NEMZET” – hangzik a magyar nyelvművelés talán
leggyakrabban emlegetett szállóigéje, amelynek első felbukkanását Arany
Jánosnál vélték meglelni, de nem teljesen mai formájában. S vajon mikor
kell elkezdeni tanítani, ápolni ezt a nyelvet -- szép szavú anyák és
csodálatos történeteket tudó nagyanyák meg nagyapák meséivel, majd a
régi könyvek lapjairól felolvasott tanulságos történetekkel? Talán már a
csecsemőkor legelején, de egyes elméletek szerint már az anya szíve
alatt hordozott magzat is fogékony a kedves szavakra.
Olyan minden kötöttségtől független folyamat nemzeti azonosságtudatunk kialakulása a kristálytiszta anyanyelv révén, amelyet erőszakolni nem lehet, hanem csak példával segíteni. Mert miként ENGEDJÉTEK HOZZÁM JÖNNI A SZAVAKAT! című könyvében kicsiny unokája téveteg nyelvi tájékozódását kíséri végig Sütő András, a nyelv szentségére felesküdő boldog nagyapa, akként az emberré (esetünkben magyarrá) válás folyamatának tevékenyen résztvevő tanúja minden szülő és nagyszülő is ezen a tájon, ahol fogyatkozásunkról szólnak az újabb és újabb népszámlálások szomorú adatai. Mi magunk is módszeresen és szenvtelenül irtjuk egymást, mert igazán nem úgy tartozunk össze, mint Petőfi, Ady, József Attila vagy éppen a szabadkai származású Kosztolányi egyedülálló és szépséges nyelvének boldog birtokosai, hanem mint a demokráciát csupán elemi fokon ismerő, alkalmazni meg éppenséggel alig tudó különféle társadalmi képződmények, érdekcsoportok tagjai.
Nagyon korán kezdődik hát azonosságtudatunk alakulása – ott, az altató daloktól ringó bölcsőnél. Ez öregek múltat idéző, lebilincselő regéinek hallgatóságában testesül majd meg egy emberélet tartama alatt maga a nyelvet és népi kultúrát fenntartó nemzet, amely kaphat templomokat, iskolákat és egyéb intézményeket, de igazán csak önmaga génjeiben képes megmaradni az évtizedeknek és -századoknak.
Nincsenek magyartanáraink – panaszkodott a napokban egyik bánáti településen ismerősöm, és gyermekei felé mutatott kétségbeesett mozdulattal. S csak utána mondta: munka nélkül maradtam, nincs miből megélnünk… De aztán gyorsan hozzátette: majd csak lesz valahogy! Azt sugallták szavai: fontosabb megmaradni, s aztán majd ráérünk megélni!
Ezek a gondolatok sorjáztak agyamban, amikor a Kárpát-medence egyik legnagyobb hagyományú művelődési-irodalmi-nyelvészeti-folklór rendezvénye, a délvidéki Csépe-napok ARANYESŐ nevet viselő vers- és prózamondó versenyének döntőjén vettem részt gyakran zsűritagként, és alkalmam nyílt meggyőződni róla, hogy a közép-bácskai Kishegyes kistérség e két magyarlakta településének, Bácsfeketehegynek (Feketicsnek) és Kishegyesnek a kisiskolásai mily szépen beszélnek, őrizve tájuk nyelvi sajátságait, amelyeket esetleg szégyellhetnének is, ha nincsenek jó magyartanáraik, akik megtanították velük, hogy például a középzárt e hang olyan kincs a beszédükben, mint kagylóban az igazgyöngy.
Az anyanyelv megtartásával, sőt terjesztésével, tökéletesítésével ért el évtizedeken át nagy sikereket a Csépe-napok keretében évente megszervezésre kerülő Aranyeső vers- és prózamondó verseny a Délvidéken, biztos mércéjeként a nyelv pillanatnyi állapotának. Elcsodálkozunk rajta, de kimondhatjuk: Közép- és Észak-Bácskában (Kosztolányi szülővárosa környékén) jobbnak mondhatók anyanyelvi állapotaink, mint akár Budapesten.
A pedagógusok munkáját dicséri a gyermekek személyére szabott szövegek meglelése is, amelyek általában az évfordulóikat ünneplő költőktől és íróktól származnak, és kivétel nélkül remekül előadható költemények és történetecskék.
Ugyanezzel a jelenséggel találkozom Magyarország-szerte, Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a nyugati magyar szellemi központokban is: a gyermekek anyanyelv-szeretetét növelő mese-, vers- és prózamondó vetélkedők kapcsolódnak mellékeseményként a rendezvényekhez. Meggyőző erővel előadott szövegeikkel, nyelvi magabiztosságukkal és kiegyensúlyozottságukkal megerősítenek bennünket ezek a tanulók hitünkben, hogy sem a hagyományőrzéssel, sem anyanyelvünk ápolásával nem késtünk még el. De apró hibáikkal azt is jelezték: mentő szándékú beavatkozásainkkal nincs mire várnunk!
Veres Péter lelki testvérének, Csépének „verse a költői hűség aranyesője” – emlékezünk a kiváló délvidéki költő, Fehér Ferenc mondatára. Az általa alapított vetélkedő első döntője 1974. május 25-én zajlott le, és egy újsághír szerint ezer kisdiák vett részt az azt megelőző műsorokban. Ha azóta valamelyest csökkent is létszámuk, szavaikat tisztára mossa az aranyeső, és ekként őrzi meg a jövendőnek.
Többes hatásról beszéltünk, főként a nagy hagyományú rendezvények esetében, amelyeknek jelentőségére a magyar szellemi élet legkiválóbbjai figyelmezettek, és amelyekben részt is vállalt döntő többségük. Hozzuk fel csak példának az erdélyi (kisbaconi) Benedek-napokat, a felvidéki (nagykürtösi) jubiláris XXX. Mikszáth-napokat és (kassai) Fábry Zoltán Emlékünnepségeket, vagy a délvidéki Kishegyesen majd fél évszázada rendszeresen megtartott Csépe-napokat, az adai Szarvas Gábor-napokat, a sziváci Szenteleky-napokat… Ezeken óriási tömeg sereglik össze, és hallgatja meg a legkiválóbb magyar irodalomtörténészek, nyelvtudósok, nyelvjárásgyűjtők, folkloristák, művelődéstörténészek és a humán tudományok más jeles képviselőinek előadásait.
E rendezvények hatása azonban nemcsak a jelenre terjed ki, hanem a jövő felé is mutat azzal a sok-sok kiadvánnyal, amelyek tartalmazzák akár a műsorokban elhangzó értekezéseket, akár az ott tárgyalt szellemi kiválóságok életművét. Ezekből a könyvekből azután újabb nemzedékek tudnak majd szellemileg építkezni.
Az anyanyelv őrzésére serkentenek a Kárpát-medence, sőt a világ minden tájáról ezekre a rendezvényekre érkező tudósok felfedezései. Kishegyesről nyilván korábban is tudták, hogy az írók fészekhelye, ám rendhagyó értékeire 1972-től figyeltek fel Újvidéken, Szegeden (Délmagyarország) és Pesten (Valóság, Magyar Nemzet, Kossuth Rádió) egyaránt, a Herceg János szereplésével induló Csépe-nap eseményeinek hatására. Az utóbbi évtizedben már a Bécsi Napló, a kanadai Nyugati Magyarság és a svédországi Hunsor internetes újság is közölte a róla szóló terjedelmes írásokat.
Mennyire fékezik majd e rendezvények az erdélyi, felvidéki, őrségi vagy délvidéki magyarságnak az anyaországba menekülését, illetve a világban való szétszóródását, ahol a beolvadás, asszimiláció veszélye fenyegeti? Mikorra tehető a magyar nyelv kilúgozódása életéből? Két vagy három nemzedék határain túlra vajon?
Fékezik majd, sőt megállíthatják, ha sokak szájából (és ehhez nyújtanak igazán alkalmat e tömeges rendezvények) hangzik el gyakran az a nagyon hangos segélykiáltás, amelyet a fuldokló ember hallat.
Mivel is foglalkoznak, foglalkozhatnak az előadók ezeken a találkozókon, amelyeken mind az irodalmi hagyományok ápolása, mind a felmérhetetlen nyelvi kincsek őrzése terén immár fél évszázada annyi dolguk van? Közvetítik a világ felé a helyi értékeket, és egy homogén közösségbe és a szórványba bejuttatják a magyarság egyetemes szellemi értékeit.
DR. CSORDÁS MIHÁLY
https://www.facebook.com/mihaly.csordas.94/posts/2176361675739065?__tn__=K-R
Olyan minden kötöttségtől független folyamat nemzeti azonosságtudatunk kialakulása a kristálytiszta anyanyelv révén, amelyet erőszakolni nem lehet, hanem csak példával segíteni. Mert miként ENGEDJÉTEK HOZZÁM JÖNNI A SZAVAKAT! című könyvében kicsiny unokája téveteg nyelvi tájékozódását kíséri végig Sütő András, a nyelv szentségére felesküdő boldog nagyapa, akként az emberré (esetünkben magyarrá) válás folyamatának tevékenyen résztvevő tanúja minden szülő és nagyszülő is ezen a tájon, ahol fogyatkozásunkról szólnak az újabb és újabb népszámlálások szomorú adatai. Mi magunk is módszeresen és szenvtelenül irtjuk egymást, mert igazán nem úgy tartozunk össze, mint Petőfi, Ady, József Attila vagy éppen a szabadkai származású Kosztolányi egyedülálló és szépséges nyelvének boldog birtokosai, hanem mint a demokráciát csupán elemi fokon ismerő, alkalmazni meg éppenséggel alig tudó különféle társadalmi képződmények, érdekcsoportok tagjai.
Nagyon korán kezdődik hát azonosságtudatunk alakulása – ott, az altató daloktól ringó bölcsőnél. Ez öregek múltat idéző, lebilincselő regéinek hallgatóságában testesül majd meg egy emberélet tartama alatt maga a nyelvet és népi kultúrát fenntartó nemzet, amely kaphat templomokat, iskolákat és egyéb intézményeket, de igazán csak önmaga génjeiben képes megmaradni az évtizedeknek és -századoknak.
Nincsenek magyartanáraink – panaszkodott a napokban egyik bánáti településen ismerősöm, és gyermekei felé mutatott kétségbeesett mozdulattal. S csak utána mondta: munka nélkül maradtam, nincs miből megélnünk… De aztán gyorsan hozzátette: majd csak lesz valahogy! Azt sugallták szavai: fontosabb megmaradni, s aztán majd ráérünk megélni!
Ezek a gondolatok sorjáztak agyamban, amikor a Kárpát-medence egyik legnagyobb hagyományú művelődési-irodalmi-nyelvészeti-folklór rendezvénye, a délvidéki Csépe-napok ARANYESŐ nevet viselő vers- és prózamondó versenyének döntőjén vettem részt gyakran zsűritagként, és alkalmam nyílt meggyőződni róla, hogy a közép-bácskai Kishegyes kistérség e két magyarlakta településének, Bácsfeketehegynek (Feketicsnek) és Kishegyesnek a kisiskolásai mily szépen beszélnek, őrizve tájuk nyelvi sajátságait, amelyeket esetleg szégyellhetnének is, ha nincsenek jó magyartanáraik, akik megtanították velük, hogy például a középzárt e hang olyan kincs a beszédükben, mint kagylóban az igazgyöngy.
Az anyanyelv megtartásával, sőt terjesztésével, tökéletesítésével ért el évtizedeken át nagy sikereket a Csépe-napok keretében évente megszervezésre kerülő Aranyeső vers- és prózamondó verseny a Délvidéken, biztos mércéjeként a nyelv pillanatnyi állapotának. Elcsodálkozunk rajta, de kimondhatjuk: Közép- és Észak-Bácskában (Kosztolányi szülővárosa környékén) jobbnak mondhatók anyanyelvi állapotaink, mint akár Budapesten.
A pedagógusok munkáját dicséri a gyermekek személyére szabott szövegek meglelése is, amelyek általában az évfordulóikat ünneplő költőktől és íróktól származnak, és kivétel nélkül remekül előadható költemények és történetecskék.
Ugyanezzel a jelenséggel találkozom Magyarország-szerte, Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a nyugati magyar szellemi központokban is: a gyermekek anyanyelv-szeretetét növelő mese-, vers- és prózamondó vetélkedők kapcsolódnak mellékeseményként a rendezvényekhez. Meggyőző erővel előadott szövegeikkel, nyelvi magabiztosságukkal és kiegyensúlyozottságukkal megerősítenek bennünket ezek a tanulók hitünkben, hogy sem a hagyományőrzéssel, sem anyanyelvünk ápolásával nem késtünk még el. De apró hibáikkal azt is jelezték: mentő szándékú beavatkozásainkkal nincs mire várnunk!
Veres Péter lelki testvérének, Csépének „verse a költői hűség aranyesője” – emlékezünk a kiváló délvidéki költő, Fehér Ferenc mondatára. Az általa alapított vetélkedő első döntője 1974. május 25-én zajlott le, és egy újsághír szerint ezer kisdiák vett részt az azt megelőző műsorokban. Ha azóta valamelyest csökkent is létszámuk, szavaikat tisztára mossa az aranyeső, és ekként őrzi meg a jövendőnek.
X
A korai gyermekkortól meghatározó szerepe van tehát a
Kárpát-medencét átszövő, a magyar szellemi élet legjobbjait
„emberközelbe hozó” humán manifesztációknak, amelyek nyomán könyvek és
egyéb kiadványok sora „flaszterozza ki” az utókor felé az utakat. A
család, az iskola, a népi folklór, a különféle intézményes művelődési
formák (színház, film, műkedvelő tevékenységek stb.) mellett talán nem
is fordulunk kellő figyelemmel a különféle egyszeri (majd utána azonos
alakjukban ismétlődő), és olykor 40-50 éves folyamatossággal évente
azonos időben megtartott hagyományőrző művelődési-irodalmi rendezvények
felé, amelyeknek több szempontból is óriási szerepük van a külhoni
magyarság anyanyelvének megőrzésében, sőt e populáció száma gyors
fogyásának fékezésében is.Többes hatásról beszéltünk, főként a nagy hagyományú rendezvények esetében, amelyeknek jelentőségére a magyar szellemi élet legkiválóbbjai figyelmezettek, és amelyekben részt is vállalt döntő többségük. Hozzuk fel csak példának az erdélyi (kisbaconi) Benedek-napokat, a felvidéki (nagykürtösi) jubiláris XXX. Mikszáth-napokat és (kassai) Fábry Zoltán Emlékünnepségeket, vagy a délvidéki Kishegyesen majd fél évszázada rendszeresen megtartott Csépe-napokat, az adai Szarvas Gábor-napokat, a sziváci Szenteleky-napokat… Ezeken óriási tömeg sereglik össze, és hallgatja meg a legkiválóbb magyar irodalomtörténészek, nyelvtudósok, nyelvjárásgyűjtők, folkloristák, művelődéstörténészek és a humán tudományok más jeles képviselőinek előadásait.
E rendezvények hatása azonban nemcsak a jelenre terjed ki, hanem a jövő felé is mutat azzal a sok-sok kiadvánnyal, amelyek tartalmazzák akár a műsorokban elhangzó értekezéseket, akár az ott tárgyalt szellemi kiválóságok életművét. Ezekből a könyvekből azután újabb nemzedékek tudnak majd szellemileg építkezni.
Az anyanyelv őrzésére serkentenek a Kárpát-medence, sőt a világ minden tájáról ezekre a rendezvényekre érkező tudósok felfedezései. Kishegyesről nyilván korábban is tudták, hogy az írók fészekhelye, ám rendhagyó értékeire 1972-től figyeltek fel Újvidéken, Szegeden (Délmagyarország) és Pesten (Valóság, Magyar Nemzet, Kossuth Rádió) egyaránt, a Herceg János szereplésével induló Csépe-nap eseményeinek hatására. Az utóbbi évtizedben már a Bécsi Napló, a kanadai Nyugati Magyarság és a svédországi Hunsor internetes újság is közölte a róla szóló terjedelmes írásokat.
Mennyire fékezik majd e rendezvények az erdélyi, felvidéki, őrségi vagy délvidéki magyarságnak az anyaországba menekülését, illetve a világban való szétszóródását, ahol a beolvadás, asszimiláció veszélye fenyegeti? Mikorra tehető a magyar nyelv kilúgozódása életéből? Két vagy három nemzedék határain túlra vajon?
Fékezik majd, sőt megállíthatják, ha sokak szájából (és ehhez nyújtanak igazán alkalmat e tömeges rendezvények) hangzik el gyakran az a nagyon hangos segélykiáltás, amelyet a fuldokló ember hallat.
Mivel is foglalkoznak, foglalkozhatnak az előadók ezeken a találkozókon, amelyeken mind az irodalmi hagyományok ápolása, mind a felmérhetetlen nyelvi kincsek őrzése terén immár fél évszázada annyi dolguk van? Közvetítik a világ felé a helyi értékeket, és egy homogén közösségbe és a szórványba bejuttatják a magyarság egyetemes szellemi értékeit.
DR. CSORDÁS MIHÁLY
https://www.facebook.com/mihaly.csordas.94/posts/2176361675739065?__tn__=K-R
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése