Műtött lábbal otthagytak a kórház folyosóján

A bácsföldvári Farkas Csaba igencsak keserű tapasztalatokat szerzett a napokban az egészségügyi ellátásban. Munka közben sérülést szenvedett, kórházba szállították, soron kívül fogadták, azonnal megműtötték, és aztán a sorsára hagyták. Ott ücsörgött begipszelt lábbal a sürgősségi osztály folyosóján – derékig csaknem meztelenül, közszemlére téve – több órán át, mert nem volt, aki hazaszállítsa. Mint utóbb kiderült: ilyen esetben nincsen illetékes. Oldja meg, ki hogyan tudja.   

 

Hogy történt az eset?

Vasárnap délelőtt, úgy fél 11 tájban, favágás közben megsérültem. Olyan cégnél dolgozom, ahol csak ez az egy nap szabad, ki akartam használni, a megvásárolt másfél köbméter tűzifát aprítottam össze a fűrésszel. Balkezes vagyok, és amikor már elfáradtam, elhalt a kezem, nem akartam kikapcsolni a gépet, hogy pihenjek, hanem igyekeztem, hogy minél előbb végezzek a munkával, ezért áttettem a fűrészt a jobb kezembe, és azután történt a baj. Megcsúszott a kezem, a motorfűrész éle belekapott a lábamba, és mély sebet vágott rajta, egészen a csontig hatolt. Szerencsére nem estem pánikba, volt annyi lélekjelenlétem, hogy tudtam intézkedni. Felhívtam a bácsföldvári egészségházat, onnan ki is jöttek, és azonnal értesítették az óbecsei mentőállomást. Mindjárt beszállítottak az Újvidéki Klinikai Központba, a sürgősségi osztályra. Mivel nemcsak az izmot, hanem az ereket is átvágtam, azonnal megműtöttek, a sebet ellátták, bekötöztek, begipszeltek. Amikor úgy 13 óra tájban végeztek, azt mondták, hogy most már mehetek haza, a szállítás ügyében ők nem illetékesek, aki behozott a kórházba, az majd haza is visz, mert annak a dolga.

Tehát értesíteni kellett az óbecsei egészségházban az ügyeletet.

Igen. Vártam is a folyosón, a fal mellett ülve, hogy ne akadályozzam a közlekedést, nadrág nélkül, gatyában 6 órahosszat, de nem jött értem senki. Amikor már nagyon megelégeltem a várakozást, azt a választ kaptam, hogy nekik csak egy mentőautójuk van, annak pedig készenlétben kell állnia, mert csak közvetlen életveszélyben lévő betegeket szállíthat, de mivel az én állapotom nem vészes, ezért ők nem is jönnek értem. Örüljek annak, hogy bevittek, mert az sem volt kötelességük, csak szívességet tettek. Ekkor hazatelefonáltam anyámnak Bácsföldvárra, és ő valahogy szerzett egy autót, elküldte értem, végül így jutottam haza. Másnap beszéltem az itteni kezelőorvosommal, aki azt mondta, hogy ha az újvidéki sürgősségi osztályról nincsen olyan papírom, hogy az esetemben a mentőautó használata indokolt, akkor ő bizony nem tud segíteni, találjam fel magam. Újvidéken pedig azzal utasítottak el, hogy nem vagyok közvetlen életveszélyben, nem tehetnek semmit.

Küldözgetik a beteget ide-oda, mindenki másra hárítja a felelősséget.

Pontosan. Kedden be kellett mennem Újvidékre, hogy a sebet átkössék, és megint fuvarost kellett keresnünk, és a szállításért ismét ki kellett fizetnünk a 2500 dinárt. Gondoltam, én ezt nem hagyom annyiban, és megkerestem Újvidéken az ombudsmant, aki azt mondta, hogy mivel a sérülésem komoly, a keletkezett sebem pedig nem egy egyszerű seb, ezért igenis jogosult vagyok mentőautó használatára. Ha útközben valamilyen komplikáció adódna, azt csak egy képzett egészségügyi dolgozó tudná orvosolni, akinek szaktudása van.

Hogy oldottad meg a seb tisztítását meg a kötözést?

Ez is nagyon tanulságos. A háziorvosom elrendelte, hogy be kell járnom az itteni egészségházba, de aztán egy kisebb szóváltás után jóváhagyta, hogy házhoz jöjjenek. Most itt tartunk.

Hihetetlen, hogy ilyesmi megtörténhet – bármikor, bármelyikünkkel.

Szégyenletes, hogy ilyen állapotok uralkodnak az egészségügyben. Ha lenne pénzem, pert indítanék, de sajnos 29 ezer dináros fizetésből élünk ketten, az anyámmal.

Szabó Angéla