Sajtónkról (11.)

Le kell uralni a médiát, és kész!

Az értelmiség csak dünnyögjön magában!

Szerbhorváth György (a fotón) régóta figyeli, követi a vajdasági magyar sajtó helyzetét, és kétségkívül ő a legkíméletlenebb kritikusa. Volt is, maradt is. Számtalanszor földbe döngölte a vajdmagy újságírást, úgy, ahogy van, mindenestül. Vajdasági magyar tarka-farka című rovatában, a Symposionban kedvére csépelte/csépelhette művelődési és közéletünk apraját, nagyját. Az elvtársak alighanem csak forgatták a szemüket, amikor azt olvasták, hogy például a hagyományos kishegyesi Csépe-napok rendezvényt „elcsépelt napokra” keresztelte. Cseppet sem lenne meglepő, ha azt mondaná, hogy politikusaink még a nemzeti összetartozás almafáját is „megkoszorúzzák”, a falusi népi ünnepélyekkor pedig még a töpörtyűt is „felavatják”.

 

Most milyennek látod a sajtónkat?

 – Abból indulok ki, hogy Vajdaságban most kb. 200 ezer ember vallja magát magyarnak, ehhez képest mégis elég nagy a médiaélet. Újságírókban sem szenvedünk hiányt. Így volt ez a szocializmusban is. (Meg íróból is van elég sok, nem beszélve az irodalmi díjakról, de újságíró díjból is van épp elég. Szinte "mindenki" kap díjat, ami azt az érzést kelti, hogy nálunk minden oké.

Ennyi emberre, 200 ezer magyarra hány tévé, rádió meg újság „kellene”, mire lenne szükség?

–  Nincs ilyen, hogy "szükség" van rá. Amire szükség lenne mindig mindenhol, az a kritikus, hatalmat ellenőrző, számonkérő média, illetve a nyilvánosságban a pluralizmus. Nos, ez alig van – bár ott a Családi Kör hetilap, és az Újvidéki Tévé és Rádióban is lehet még kritizálni. Létezik a Délhír internetes portál, a Szabad Vajdaság, az autonomija.info, nem beszélve a Facebookról, pl. a Második nyilvánosság. A sötétség nem teljes. Viszont emberek már lemondtak a vajdmagy média jó részéről, nem veszik, nem nézik – és ez rosszabb, illetve az a rossz, hogy a magyarországi médiát, tévéket stb. követik, vagy a szerb zenei adókat a fiatalok (ezzel kilógnak a határon túli magyar 

fiatalok sorából).

A sajtónk irányításában milyen szerep jut a politikának?

– Hogy a politikusok által uralt testület az alapító, a tulajdonos, ezt már Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének a vezetője megkezdte, annak idején ő a Magyar Szót akarta megkaparintani maguknak. Az újságírók akkor még lázadtak, a tartomány ellen is. Mernének ma kiállni magukért, repülnének, lásd: ahogy repültek a Magyar Mozgalom-közeli újságírók is a Magyar Szóból!

Időnként az újságíró maga is belekeveredik a politikába, gyökeret ereszt valamelyik pártirodában, tisztséget vállal… Ez jót tesz-e a szakmának?

– Örök problémává vált a funkcióhalmozás, hogy egy embernek van vagy tízféle szerepe, tisztsége a közösségben. Aztán: az újságírók egy része is politikussá vált/válik. Kérdés, egy ilyen kis, kisebbségi közösség esetében mit lehetne tenni? Akit érdekelnek a közösségi problémák, az épp az újságíró lehet, aki kezdetben még csak a helyi, önkormányzati térben vállal szerepet, aztán jöhet a vajdmagy színtér. Ez biztos nem jó – mégis kérdés, mi más történhetne? Családi, rokoni, baráti összefonódások (lásd Kasza József, a pártelnök volt, a felesége pedig a Szabadkai Rádió főszerkesztője, majd a Pannon RTV élén, vagy a Pásztor–Lovas páros, de Kókai Péter is ezzel küzdött, hogy párt, mozgalom vagy újságírás, aztán Setyerov is a médiából érkezett, sorolhatnánk...)

Az újságírók egzisztenciális kiszolgáltatottsága, alulfizetettsége közismert, eltűnik a motiváció, a pluszpénzt adó pályázatoknál a hatalomhoz kell törleszkedni.

Tipikus hiba: az idősebb újságírók saját magukat éltetik, bezzeg a mi időnkben… Semmi önkritika, az önreflexió nárcisztikus vonulata működik... Akadnak azért jó fiatal újságírók, akik írni is tudnak, kérdezni is, kotorászni – nem rajtuk múlik, hogy mit engednek meg nekik, plusz hogy a struktúra, az anyagiak mik engednek meg.

Azt teszi a sajtónk, ami a dolga?

A sajtó pozícionálása - kiknek is írnak, beszélnek? Persze ez specifikus helyzet, de gyakran többet foglalkoznak a magyarországi helyzettel, mint a szerbiaival/vajdaságival. Egy-egy helyi hír viszont meg sem jelenik, pl. meghalt egy doroszlói néprajzos, egy kanyi hír sem róla. nincs fontosság – arról és onnan tudósítanak, ahol van tudósító. Ez mégis egy alrégió, főleg Észak-Bácska, kisebb, mint egy megye. Persze, lehet szólni külpolitikai hírről – amit csak simán átvesznek. vagy magyarországi elemzés, lásd a Családi Körben Kocsányos Pálmát, alias Mihájlovits Klárát... Ez minek-kinek? Úgyis annyi hírforrás, média van erről.  A helyi hírek mellett a riportozás kéne, jó riporterre viszont nincs pénz, ahhoz is idő kell... Nem beszélve az oknyomozásról, az már Magyarországon is kiveszőben van.

Ami rossz a demokráciának, az jó a VMSZ-nek. Átvették a Fidesz stratégiáját: a médiát le kell uralni, és kész. Sikerpropaganda zajlik a problémák szisztematikus feltárása helyett: a Prosperitatin nyerő vállalkozók, családok nyilatkoznak, nagyriportok… Persze, legyen ez is, de más nincs! Nem tudjuk, mi lesz a Prosperitati valós hatása – a gazdagabbak lesznek gazdagabbak csak? A VMSZ-nek az a legfontosabb, hogy kritikus hangok ne legyenek, és azt is felismerték, illetve kidolgozott stratégia, hogy a terepen kell mozogni – az értelmiség meg csak dünnyögjön magában –, azaz a nép a fontos, a mulatós, elaltatós fesztiválok, kolbásszal, paprikással, a főzőversenyek, a falusi dzsemborik, ahol a politikusok "fölavatják" még a töpörtyűt is...  Kialakult egy erős emlékezetkultúra, a nagy hősi küzdelmek éltetése, de össze-vissza (ezért probléma nekem, hogy a délszláv háborúkra, a tüntetésekre, áldozatokra nem emlékezünk – az traumatikus is, problémás lehet, túl közel van még). Hanem a múltba révedés megy, kvázi hagyományok ápolása, azok feltalálása. A közösségnek ez persze fontos lehet, mégis ad valami élményt, az együvé tartozás megélését, biztonságérzetet, "megmaradtunk".

Szabó Angéla