Sajtónkról (4.)

Szép átok az újságírás 
A jó újságíró mindig el tudja mondani a véleményét

Németh Zoltán (a fotón) újságíró, szerkesztő, jelenleg a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese. 

 

Milyen volt a Magyar Szó abban az időben, amikor a laphoz kerültél?

– Nem tudom, legalább is, amikor idekerültem, nem tudtam – annnak ellenére, hogy édesapám a Magyar Szónál dolgozott és volt néhány barátom is, aki már itt kereste a kenyerét. Eredetileg műépítész szerettem volna lenni, de a magasépítészetre kerültem, ahol egy ideig gyűrtem ugyan az ipart, de nem volt annyi erőm, hogy végigjárjam az egyetemet. Valószínűleg közrejátszott a hetvenes évek hangulata, egyre bontakozó szabadsága, a zene, a haverok, a Dominó, az is, hogy a zsebpénzemet az Újvidéki Rádióban kerestem meg vasárnaponként a vajdasági kisligák sporteredményeit gyűjtve, meg az is, hogy ugyanitt bedolgoztam az ifjúsági műsorba Papp Imre bá irányításával. Érdekes, hogy műépítészi ambícióm egyetlenegy alkotást sem szült, a Nagra viszont igen. Ha jól emlékszem, így hívták azt a több kilogrammos magnót, amelyet akkor a rádiós újságírók folyton magukkal cipeltek terepjárásuk során. Debellácsra készültem (Torontálvásárhely, vagy Debeljača), és az az ötletem támadt, hogy az ifjúsági műsorba készítek egy riportot a falu fiataljainak mindennapjairól. Imre bá jóváhagyta, elkaptam a Nagrát, és néhány napra rá nagy boldogan hoztam is a felvételt. Szigorú mesterem végighallgatta a már megszerkesztett szöveget és csak ennyit kérdezett: Te börtönbe akarsz juttatni?

Hogy mi nem stimmelt? Nem kellett politikailag túl jártasnak lennem, hogy rájöjjek. Mivel Debellácson gyakorlatilag nem létezett ifjúsági szervezet, a fiatalok egy részének egyetlen szórakozása a kocsmába járás volt, ezért a helybeli lekész (később református püspök), Csete Szemesi István és a kántor, Tóth Béla (már megboldogult) a paplak egy nagy termét pinpongasztallal és egyéb szórakozásra és oktatásra szánt kellékekkel (sakktábla, újságok, könyvek stb.) látta el. A terem ajtaját mindig nyitva tartották, és egyre több fiatal lépte át a küszöbét. Hát erről írtam.

A riport nem hangzott el, és ahogy visszaemlékszem az esetre, ez engem inkább felemelt, mint letaglózott. Negyven év távlatából talán mondhatom azt is, hogy ekkor döntöttem el, hogy nem házakat fogok tervezni, hanem szerkesztőket, főszerkesztőket börtönbe juttatni. Többel is próbálkoztam, sikertelenül, valahogy mindig kihúzták magukat.

Komolyra fordítva a szót, amikor 1979 decemberében a laphoz kerültem, szinte még arra sem volt időm, hogy a szerkesztőségi hangulatot magamba szívjam, ugyanis már januárban bevonultam katonának. Ekkor már olvasgattam az újságot, különösen azokat a piaci híreket, amelyeket többszöri újraíratás után szerkesztett be az újvidéki rovat szerkesztője. Sokan voltunk, és ez tetszett. A nap bármelyik szakában mentem be a deszkbe, mindig találkoztam valakivel. Ott voltunk mi, fiatal kezdők, akiket folyton eseményekre küldtek a szerkesztők, de ott voltak a középkorúak is, akik mögött már tíz-húsz éves újságírói tapasztalat állt, ők voltak a fontoskodók, az okoskodók, a magukat nagynak tartók. És ott voltak a nagyok, akik már huszonöt, harminc, negyven éve gyűrték az ipart. A bölcsek, akiknek már nem kellett feszíteniük, és tudták, hogy Pulitzer-díjasok ugyan már nem lesznek, de ha tudásuk, tapasztalatuk csupán egy részét is átadják a fiataloknak, azokból még lehet. És tették ezt önzetlenül, néha finoman félrevonulva az áldozattal, néha hangosan, az egész szerkesztőség előtt leszégyenítve a bűnbakot. Nem voltak kíméletesek, ahogy a lektorok sem. A szerkesztők már óvatosabban bántak velünk, ugyanis tőlünk függött az általuk szerkesztett oldal megjelenése. Nemegyszer megtörtént, hogy a lapzárta közeledtével a papírkosárból kotorták elő egyikünk-másikunk összegyűrt kéziratát, amelyek egy gyors finomítás után mégis bekerülhettek a másnapi újságba.

Akinek volt egy kevéske affinitása az újságíráshoz, és belecsöppent ebbe a közegbe, aligha tudott élete végéig ettől a szép átoktól megszabadulni.

Mikor volt jó újságírónak lenni? Mikor nem kellett a „szakmája” miatt szégyenkeznie?

– Aki szereti ezt a szakmát, hivatást, annak mindig jó újságírónak lenni. Ha szereti és tisztességesen űzi, akkor bármilyenek is a körülmények, nem kell szégyellnie sem azt, hogy újságíró, sem azt, amit leírt. És ha jó az újságíró, mindig el tudja mondani a véleményét. Mák Feri is közölni tudta anno azt, hogy a tolla nem eladó, amikor az Új Symposion körüli hercehurca folyt. (A főszerepben Sziveri János, Purger Tibor, Erdélyi Károly, a háttérben ki tudja, kicsoda…)

Igen furcsa évek voltak azok a nyolcvanas évek, de akkor is mindent meg lehetett írni. Persze, voltak, akik tudták, hogy mit nem szabad, voltak olyanok, akik sejtették, voltak, akiknek megmondták, de voltak olyanok is, akik ezzel nem törődtek.

Emlékszem, abban az időszakban még azzal a szóval is, hogy „magyar”, csínján kellett bánni. (Csodálom, hogy akkor nem változtatták meg a napilap nevét.) Elmesélek egy-két esetet. Annak ellenére, hogy a szerkesztőm és az akkori főszerkesztő-helyettesem (megboldogult Siflis Lajos) azt várták el tőlem, hogy szorgalmasan tudósítsak az ifjúsági szervezet munkájáról, a városi eseményekről és különböző idegenforgalmi aktualitásokról, és csak erre összpontosítsak, hetente egyszer terepre is kiutaztam. Nem egyedül, hanem az akkor már jól bejáródott terepjáró csapattal (akikre sem a főszerkesztő, sem a szerkesztők, de az újságírók közül sem néztek jó szemmel sokan): Németh Istvánnal, Matuska Mártonnal és Németh Mátyás fotóssal (Matyi helyett néha Lazukics Anna vagy Ifjú Gábor ült velünk a kocsiban). Ők mondták, hogy ha valóban újságíró akarok lenni, akkor ki kell mozdulnom a szerkesztőségből. Történt egyszer, hogy Moravicára utaztunk (akkor még így hívták a falut, senkinek eszébe sem jutott, hogy Bácskossuthfalva is lehetne). Nem tudom, emlékszel-e arra, hogy egy időben nagyon divatos volt a nutriatenyésztés.

Igen, a csantavéri Ozsvár Gellért, az ismert Gebi takarmánykeverő tulajdonosa tréfásan szokta mondogatni, hogy annak idején hat nutriával kezdte a vállalkozást. A Szabadkai Rádió (nem Nagra, hanem) Uher magnójával készítettem náluk erről egy beszélgetést.

– Egy ilyen tenyésztőt kerestem fel, aki elmondta, hogy a tenyészállatot Magyarországon vette, nagyon elégedett vele, szépen felszaporította az állományt, a nutria szőrméjének értékesítésével sincsen baj, húsából pedig kolbászt készít. Megírtam a riportot (a téma érdekes és az alany is kiváló – e két dolog nagyon fontos az újságírásban!), elégedett is voltam vele. Meg is jelent egy vasárnapi számban, ami akkor nagy szó volt, ugyanis a szárnyukat bontogató újságíróknak ebben a legnagyobb példányszámú lapunkban ritkán jutott hely. Hétfőn a szerkesztőm azzal várt, hogy hívat a főszerkesztő, Erdélyi Károly. Boldogan jelentkeztem a titkárnőjénél, aki leültetett, mondván, hogy a főszerkesztő elvtárs (mert akkor még elvtárs volt) pillanatnyilag elfoglalt, várjak egy kicsit. Nem tagadom, izgultam. Mi lesz majd, ha szembedicsér? Tudok-e majd válaszolni, vagy csak hebegek, makogok zavaromban? Úgy emlékszem, hogy sokáig vártam – vagy csak nekem tűnt hosszúnak az idő –, mire kinyílt az ajtó, kisietett az irodából egy számomra ismeretlen ember, engem pedig behívott a nagyfőnököm. Sápadt volt, mint mindig, mosolyt nem láttam az arcán. Leült, én állva maradtam. Kínos volt a csend, ekkor már éreztem, hogy nem megdicsérni hívatott magához.

Ott volt az asztalán a kiterített vasárnapi Magyar Szó, rámutatott a riportomra és rám förmedt: Ez mi!? Valamit mekegtem, mire ő még hangosabban: Hogy gondolod, hogy a tenyészállatot Magyarországról hozta!? Miért Magyarországról!? Nálunk nincsenek tenyészállatok!? Csak ott vannak a legjobb tenyészállatok!!?  Próbáltam megszólalni, de nem tehettem, mert ordított, és miután befejezte, kiküldött az irodából. Később hallottam, hogy a moravicai nutriák miatt a vasárnapi újság szerkesztője, J. Garai Béla is fejmosást kapott. Nem sokkal később egy másik óvatos szerkesztő azt a címemet javította ki, hogy Magyar volt a tanítómesterem. Egy szakácsnőről írtam, aki valamilyen verseny első helyezettje lett és szerb lévén büszkén emelte ki ezt a tényt. Az elővigyázatos szerkesztőm azonban megkímélt egy újabb fejmosástól. Annak ellenére, hogy együtt léptünk be a szerkesztőségbe, őbenne már működött az újságírás egyik legnagyobb ellensége, a félelem, a félelemmel együtt pedig a cenzúra és az öncenzúra is. Ez a három mindig jelen volt, és jelen is lesz az újságírásban.

Melyik a legveszélyesebb?

– Az öncenzúra. Mert félni természetes dolog, meg aztán a szerkesztőmnek jogában áll meghúzni az írásom, javítani rajta, úgymond csiszolni, politikailag alkalmassá tenni a közlésre, de ha mindezt jómagam végzem el, akkor már nagy baj van. Lehet, hogy azért, mert soha sem voltam párttag (ma sem vagyok az), ugyanis az elveimmel összeférhetetlen az újságírás és a párttagság (nem csak politikai párttagságra gondolok), de lehet, hogy egyszerűen együgyű voltam, rajtam nem fogott az öncenzúra. Bár az is lehet, hogy tanítómestereim oltottak be terepjárásaink során titokban e betegség ellen. Persze, tudtam mindig, hogy mit nem illik megírni, de lassan azt is megtanultam, hogyan lehet mégis megírni azt, amit nem lehet, nem szabad, nem illik.

Szerinted mikor volt igazán jó újság a Magyar Szó?

– Erre lehet egyszerűen is felelni, hogy ekkor és ekkor, és ezért, meg ezért, mert mondjuk akkor még fiatal voltam, meg aztán akkor többet lehetett utazni stb., de ha komoly választ akarok adni, akkor nemcsak az újságról kell írnom, hanem arról a miliőről is, amelyben éppen megjelent. A körülményeket – és mindig volt belőlük bőven – nem szabad mellőzni, mert jó az újság most is, meg jó volt akkor is, amikor a magas infláció miatt hetente csak háromszor jelentünk meg, meg jó volt az Erdélyi-korszakban is, de Kókai Péter is jó újságot csinált, meg Csorba Zoli is, Bálint Sanyi főszerkesztése alatt sem volt rossz, és Marjanov Erzsi idejében sem. Persze, minden korszakról sorolhatnám csak a rosszat, de tehetném ugyanezt csak a jóval is, de akkor egyik esetben sem lennék tisztességes.

Én abból az alapelvből indulok ki, hogy a Magyar Szó az elmúlt 75 év alatt, a körülményeket figyelembe véve, mindig jó volt. A múlt század kilencvenes évei felé közeledve úgy éreztem, hogy kissé szabadabb a sajtónk, de még akkor is voltak bajok. Sinkovits Péter volt a főszerkesztő, amikor Debelyacsán (még mindig nem Torontálvásárhely) egy magyar zászlót a sárba tapostak (abban az időben hivatalosan is ki lehetett tenni a magyar zászlót, persze a szerb változatát, ugyanis a piros-fehér-zöldben benne volt az akkori Jugoszlávia címere is (ha jól emlékszem). Mindegy, a zászló kint volt, szabályosan, mégis valaki a sárba taposta. Megírtam egy Jó reggelt!-ben. Másnap hívatott a főszerkesztő, és a maga nyugodt, nyájas modorában felvilágosított, hogy a téma kiváló, de nem a Jó reggelt!-be való, ezért elveszi tőlem az idegenforgalmi oldalt, amit akkor szerkesztettem, nehogy oda is egy ilyen írás kerüljön véletlenül. Szerinte úgy kellett volna megírnom, hogy kiszállok Debelyacsára, és Kovačicára (akkor még nem Antalfalva) és alaposan körüljárom a témát, megszólaltatom a községi elnököt, a helyi közösség vezetőjét, a párttitkárt, a lakosokat (ha jól emlékszem, Csetét nem említette), és egy kerek riportot teszek a szerkesztő elé. Ha ezt így tettem volna, akár még prémiumot is kaphattam volna a cikkemért, mondta Sinkovits. Végül megkérdezte tőlem, hogy olvasgatom-e a Kommunistát (a Magyar Szó akkori politikai mellékletét), és gondoltam-e arra, hogy belépek a pártba. Már nem emlékszem, hogy erre bármit is válaszoltam volna, de már akkor tudtam, hogy mit teszek. Elmentem a kovačicai cukorgyárba, elkészítettem az igazgatóval az interjút, majd a főszerkesztő utasítása szerint körüljártam a zászlós témát. Megírtam röviden, két és fél flekken, és az asztalára tettem a kéziratot. Nem szólt semmit, kinevezett egy háromtagú bizottságot, elolvastatta velük a riportomat, és tanácsot kért tőlük, de mivel csak egyvalaki (Friedrich Anna) támogatta a közlését, így az nem jelent meg.

Politikai nyomásgyakorlás a sajtóra. Tapasztalsz ilyet?

– A mindenkori hatalom és a mindenkori politika mindig uralni akarja a sajtót, és teszi is azt kisebb-nagyobb hévvel. És nemcsak a Magyar Szó felett gyakorolják, ezt teszik a világ minden lapja felett a politikusok, a pénzmágnások, a különböző érdekcsoportok. Minden újságírónak ezzel a tudattal kell dolgoznia, a kérdés csupán az, hogy egyetért-e azzal a politikával, ideológiával, érdekkel, amely a lapját sújtja. És az is kérdés, hogyan végzik a hatalmasok a nyomásgyakorlást. Mert lehet egészen finom módon is, alig észrevehetően, de lehet durván is. Sok múlik azon is, hogy a nyomásgyakorlástól a lap vezetése mennyire tudja megvédeni az újságírókat, tudja-e úgy irányítani a csapatát, hogy ezt a terhet magára vállalja. És az sem mindegy, miképpen tudja maga az újságíró elviselni a nagy terhet.

Amikor Csorba Zoltán volt a főszerkesztő, a Magyar Szó ellenzéki lapnak számított. Tiltakoztunk a háború ellen, a rendszer ellen. Mi, újságírók azt gondoltuk, hogy ezt szabadon tehetjük, senkinek semminemű bántódása nem lesz. A lapvezetés ennél többet tudott, Csorba Zoli tudta, hogy a végtelenségig nem folytathatja harcát a Magyar Szó a miloševići rendszer ellen, és neki egyszer majd mennie kell. De nem mindegy, hogy hogyan: emelt fővel távozhat, vagy megszégyenülten és megalázva a kollégákat? Nem így történt. Csorba átadta Kubát Jánosnak a stafétát és elment, Kubát egy évre rá átadta a főszerkesztői helyet Bálint Sanyinak és ő is távozott. Mindezt olyan ügyesen tették, hogy senkinek a haja szála sem görbült meg, ugyanakkor szabadon írhattunk továbbra is (legalábbis úgy éreztük) a háború és a rendszer ellen. Persze akkor könnyű volt tiltakozni, mert ezt olyasmi ellen tettük, ami ellen valóban tiltakozni kellett. Könnyű volt, mert a vajdasági magyarok érdekében is te(he)ttük. Könnyű volt azért is, mert a vajdasági magyar politikum is támogatta a tiltakozásunkat, a vajdasági magyar közösség is, az értelmiségiek is, az egyszerű emberek is. Persze, akkor is, mint mindig, voltak közöttünk különböző „mozgalmak”, de velük nem törődtünk. Tudtuk, honnan jöttek, és azt is tudtuk, hogy hova mennek. A feledésbe. De talán könnyű volt azért is, mert kisebbségi lap lévén, a hangunk – bár mi azt gondoltuk, hogy bejárja a világot – nem jutott messzire, mondhatnám azt is, hogy lármánkkal nem sok vizet zavartunk. Mégis jó volt tiltakozni. Jó volt ekkor újságírónak lenni, büszkén mondani, hogy márpedig keményen megmondtam a véleményem ennek meg annak. Igaz, pénzt nem kaptunk érte, éhbérért büszkélkedtünk, meg aztán nyomorgatott bennünket az infláció is. Ilyen helyzetben könnyen elveszíti az ember a hitét, különösen az, akinek addig sem volt, csupán a körülmények hozták úgy, hogy nagynak érezte magát. Voltak, akik elcsúsztak (lásd a három Hét Nap történetét), de mi, magyarszósok kitartottunk az elveink mellett. 

A sajtószabadság csak délibáb? Csak játszik velünk?

 – Sajtószabadság nem létezik, de létezik egy másfajta szabadság, az újságíró szabadsága, a te szabadságod, az a bölcsesség, az a bátorság, az a lelkesedés, ami benned van, és amit sem az Erdélyik, sem a Sinkovitsék, sem a politikusok nem tudnak elvenni. Ha ez benned megvan, és ha tudod, hogy minden egyes sajtót a földkerekségen, a legnagyobbtól kezdve a legkisebbig, valakik irányítanak, akkor minden egyes irányított, sokszor sárba tiport médiumban te szabadként dolgozhatsz.

A lap történetében többször voltak tiltakozások, munkabeszüntetések. Jó ezekre visszagondolni, mert a szerkesztőségnek volt egy bátor kiállása, nem hagyta magát.

– Voltak tiltakozások már akkor is, amikor jómagam még nem itt kerestem a kenyerem. Főszerkesztőt is váltottak le a kollégák, tiltakoztak sok minden ellen, mert kicsi volt a bér, mert rosszul volt megszervezve a munka, mert nem lehetett eleget utazni, és sokszor lázadtak, lázadunk az ellen is, hogy szolgálnunk kell. Kiszolgálnunk. Olyan érdekeket képviselnünk, amelyek összeférhetetlenek saját normáinkkal, elveinkkel. Igen. Vannak újságírók, akik azt gondolják, hogy azért léteznek, hogy bíráljanak, folyton és mindenkit. Csaknem negyvenéves munkám során többel is találkoztam. Számomra ők voltak az örök ellenzék. Magamban mindig megmosolyogtam őket, mert megmosolyogni való például az, ha megírom, nekünk, vajdasági magyaroknak ne a szerb politikum mondja meg, mi a jó, ne ők képviseljék az érdekeinket, és miután bekövetkezik a fordulat, a szerbek úgymond leveszik rólunk a kezüket, akkor azokat a magyarokat kezdem keményen bírálni, akik megpróbálják az érdekeinket képviselni. És érdekes módon a bírálatok intenzitása egyenes arányban nő a közösségi érdekeinket képviselő sikereivel.

Mert magyar, attól még nem lesz magától értetődően jó, és ha rossz irányba mennek a dolgok, mindig szólni kell, függetlenül attól, hogy a „mieink” vannak-e épp hatalmon, vagy valaki más. A sajátjaink is tudnak, képesek és szoktak is ártani nekünk.

– Az építő jellegű bírálatokra mindig szükség van, de szükség van arra is, hogy a közösség felnőjön az építő jellegű bírálatok fogadására. És ha ez működik, akkor az újságíró örömmel ír, és a közösséget vezető személy is tisztelettel olvassa a véleményét. Sajnos, mi még nem vagyunk ezen a szinten.

Volt a Magyar Szónak egy népszerű rovata, a Közös íróasztalunk.Évekkel ezelőtt eltűnt, és azóta sincs. Úgy gondolom, lenne igény arra, hogy újraindítsátok.

Az olvasóval való kommunikációra mindig van igény. Már nem emlékszem, hogy mikor szűnt meg, de azt tudom, hogy bárki is szerkesztette (dr. Kovács Károly jogi tanácsokat adott, Papp Gábor és még néhányan), a beérkező leveleket mindig szelektálta a szerkesztőség. Valószínűleg ezért voltak időszakok, hogy gyakran nem is érkezett egy rovatra való levél, és hogy ne szűnjön meg, mi magunk is írtunk bele (álnéven vagy csak annyi volt feltüntetve, hogy kishegyesi olvasónk, cím a szerkesztőségben). Persze érkeztek közölhetetlen levelek is, meg az is előfordult, hogy a levelet nem közöltük, de a témáját feldolgoztuk, mert azt jónak találtuk. (Ha jól tudom, a honlapon megjelent írásokat sem lehet kommentálni, vagy ha igen, akkor az túl bonyolult. Azt hiszem, hogy egy időben szűrtük a kommenteket, mivel azonban csak az úgymond ártalmatlanok kerülhettek fel, akkor azok is megszűntek.) Meg aztán megfigyelhető volt az is, hogy a levélírók szinte állandóan ugyanazok a személyek voltak (mondjuk 10-20 fő), de a kommentelők sem voltak tulajdonképpen sokan, és ők sem építő jellegű hozzászólásokat küldtek, hanem legtöbbször egymással vitatkoztak. Persze, biztosan voltak olyan levelek is, amelyek politikai okok miatt nem jelenhettek meg, de nem mondhatnám, hogy ezek lettek volna túlsúlyban és ezek a levelek miatt szűnt meg a rovat. Pontos időszakot nem tudok mondani, de a Magyar Szónak volt egy Sebestyén Imre által szerkesztett heti rovata, ahol nagyon sok olvasói levél jelent meg, amelyek igen kényes kérdésekről, a sorskérdéseinkről szóltak. Mindezek ellenére úgy tartom, hogy nem tesz jót a lapnak, ha nem tartja az ilyen jellegű kapcsolatot (is) az olvasókkal. Néhány évvel ezelőtt láttam egy műsort egy osztrák napilapról, úgy jelentették be, hogy a világ legnagyobb példányszámú lapja, a nyolcmilliós országban ugyanis kétmillió fogy belőle naponta. Sok családban kettőt is vesznek. Főszerkesztője elmondta a titkot, folyamatosan kommunikálnak az olvasókkal, mégpedig úgy, hogy külön célközösségük van, mondjuk az állatbarátok. Szerkesztőségükben van egy újságírókból és szakemberekből álló csapat, akik csak állatokról szóló témákkal foglalkoznak és az olvasók kérdéseire válaszolnak. Persze a Magyar Szó ilyen jellegű kommunikációt nem tud folytatni az egyre fogyatkozó olvasóival, de nem ártana egy Közös íróasztalunk rovat. Félek azonban, hogy ismét csak néhány ember rovata lenne és végül nekünk magunknak kellene megtöltenünk írásokkal.

Milyen a mostani újságírásunk?  Milyen a Magyar Szónk?

– A körülményekhez képest jó. És ezzel arra a kérdésedre is válaszoltam, hogy lehet-e még nekünk valaha jó sajtónk. A Magyar Szónak, de általában a vajdasági magyar írott sajtónak, nincsen miért szégyenkeznie. Annak ellenére, hogy folyamatosan fogy az olvasótábor (kik elhalnak, kik elköltöznek), még az sem mondható, hogy a példányszámcsökkenés vészes. Ha ebben a magyar közösségünkben heti szinten el tudnunk még adni 50-60 ezer újságot, nyomtatott újságot (és itt csak a Magyar Szóra, a Hét Napra és a Családi Körre gondolok, mert ezen kívül vannak még önkormányzati heti, havi és ideiglenesen megjelenő sajtótermékek), akkor még nem biztos, hogy meg kell kongatni a vészharangot. Természetesen a példányszám csökkenni fog, mert mi is fogyunk, meg aztán a fiatalok nem a nyomtatott sajtóból habzsolják az információkat (ha egyáltalán habzsolják), de ugyanúgy a rádió, a tévé sem érdekli őket, mert ők már az internet világában élnek.

Mi a kiút? Hogy lehet megmaradni?

– Az áttérés. Mert a portál is médium, és ha azt jól szerkesztik, és jó újságírók készítik, akkor nekünk továbbra is jó sajtónk lesz. Különben, ha alaposan körülnézek, örömmel állapíthatom meg, hogy közösségünkben kiváló fiatal újságírók vannak. Esélyt kell nekik adni, és máris meglesz a kivezető út ebből az állapotból. (A végén zárójelben jegyezem meg csupán, hogy a jelenlegi állapot valóban kissé kaotikus, de mi magunk tettük azzá, a különböző átszervezésekkel, acsarkodásokkal, civakodásokkal. Vagy nem?)

Mondj egy tömör összefoglalót a végére!

– A Magyar Szó fénykora állítólag Vukovics Géza (Cagi bácsi) ideje alatt volt.

– Számomra akkor volt legjobb újságírónak lenni, amikor riportozhattam, nemcsak a Vajdaságban, hanem az országban. A kilencvenes évek frontjait is élvezettel jártam. De most is szeretem a szakmám, annak ellenére, hogy sokszor elszomorít az, amit magam körül látok, például, hogy a gombosi hosszú Ady Endre utcában már csak hárman laknak, egy 88, egy 95 és egy 102 éves asszony. Őrömmel látom, hogy a doroszlói Szentkút egyre terebélyesedik, de szomorúan nézem a Szentkút közelében levő roskadozó házakat. Szerencsére alapjában derűlátó vagyok.

– Emlékszem arra, amikor Kasza József dühösen verte a szerkesztőségben az asztalt, arra is emlékszem, amikor Đinđić nálunk járt és ellenzéki politikusként mindent megígért, de arra is, amikor ugyanezt tette Aleksandar Vučić mint sajtóminiszter. Meg arra is emlékszem, amikor Végel László közreműködésével aprópénzért (5000 márkáért) akarta megvenni Soros György Bálint Sándor bizalmát. Sanyi visszautasította a nagylelkűen felajánlott pénzt, ami akkor talán még egy heti megjelenésre sem lett volna elegendő.

– A mostani újságírásunk jó, és a Magyar Szónk is az.

– Én csak azokat a fiatalokat sajnálom, akik valóban újságot szeretnének írni, szívvel-lélekkel tennék ezt, és hatalmas tudásuk is van hozzá – ha körülnézünk, nincsenek kevesen közösségünkben –, de már nem lesz kinek.

Szabó Angéla